Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

4DSOUND : A tér, mint hangszer

A zene hatással van a térre, és a tér hatással van a zenére, ami elhangzik benne. Mindennapi zenehallgatóként ahhoz szoktunk, hogy egy-egy előadáson a színpadon vannak a zenészek, a nézőtéren pedig egy adott helyről hallgatjuk, ami előttünk zajlik, vagy amit előlünk hangosítanak. De mi lenne, ha a tér nem csupán átviteli közeg lenne, hanem befolyásolható, tervezhető hangkeltő eszközzé válna, kizökkentve a hallgatóságot a passzív zenehallgatásból? Az Ableton 4DSOUND rendszerének ez az alapgondolata: egy hangzó tér megteremtése, amely hangszerként megszólaltatható.


A tér mindig is komoly szerepet játszott a zenében. Nem minden zene szól jól minden térben, és a zenehallgatási szokások a tér által a zene műfaját, stílusát is számtalanszor befolyásolták a történelem során. Elég, ha a templomi orgona koncertek és a mai könnyűzene közti különbségre gondolunk – templomi akusztika mellett a legtöbb pop sláger szörnyű zajnak hatna a zengő tér miatt. A koncertek hangosításában is jelentős fejlődés ment végbe – és a mai technológia már remek hangzásra ad lehetőséget egyes helyeken -, ám közkeletű, hogy a színpad két oldaláról sugározzák a hallgatóság felé a hangot (esetleg elölről és oldalról még kap némi erősítést a dolog). Ez, ha alaposabban belegondolunk távol áll attól, amit a mindennapokban tapasztalunk, hiszen a világban minden irányból körülvesznek minket a hangok. Halljuk, ahogy kopog a cipőnk a járólapon, ahogy elsuhan mellettünk egy autó, vagy ahogy a madarak csiripelnek a fejünk fölött. Az Ableton létrehozott egy olyan hangrendszert, amely ezekre a hatásokra épít, és a teret nem passzívan, 3 dimenzióban kezeli, hanem új dimenzió hozzáadásával magát a teret használja hangszerként.

Mit értek az alatt, hogy “passzív 3 dimenzió”? Azt a törekvést, hogy a színpadon megszólaló zenét a tér minden pontjára úgy juttassunk el, hogy az a leghűebben adja vissza a ténylegesen felcsengő hangokat. Persze az elektronikus hangszerekkel ez kissé más, mivel panorámázással és térbeli effektekkel már egy képzeletbeli hangzás a végeredmény, mégis, ez esetben sem változik a cél: a színpad előtt állók úgy hallhassák a zenét, ahogyan azt az előadó a színpadon megteremti.

Térhatású keveréssel – például a mozikban is hallható 5.1 vagy 7.1 megoldással –létrehozható olyan hatás, mintha a hang mozogna a térben (jellemzően körbe-körbe vagy átlósan kicsengve a hallgatóság fölött), ám a 4DSOUND rendszere még ennél is többre képes.

A 4DSOUND egy olyan mesterséges tér, amelyben 16 oszlopon összesen 48 hangszórót helyeztek el, mell magasság alatt, a fej magasságában, és a fej fölött, valamint 9 mélysugárzót a 16x16 méter területű tér aljzatában. A hangrendszer minden egyes hangszórója irányítható, így ebben a térben új értelmet nyer a hangok mozgása, iránya. Az Ableton speciálisan e tér kezelésére kifejlesztett szoftverével a terület további, virtuális terekre bontható, létrehozhatóak benne láthatatlan hanggátló falak, és a rendszert mozgásérzékelőkkel kiegészítve még az is megoldható, hogy a térben mozgó hallgató körül szólaljanak csak meg bizonyos hangok (mintha csak személyesen az ő fülébe súgna valaki, vagy mintha a dallam kifejezetten ő körülötte táncolna). Nem csak mélységében, de magasságában is tervezhetővé válik a térhatás, a hangeffektek már nem csak körbe-körbe, vagy átlósan terjedhetnek, hanem egyedi pályán. A sound design egészen új értelmet nyer.

Az Ableton következő videójában a rendszer megálmodója, és egy előadó beszélnek arról, milyen filozófia és technológia áll a 4DSOUND mögött, hogyan programozható a tér, és mennyi lehetőség rejlik benne.

A rendszer kitalálója, Paul Ootmen eredetileg klasszikus zenét tanult, és zeneszerzőként több operát is írt már. A tér hatása a hangra és a hang hatása a térre már jó ideje foglalkoztatta, majd 2008-ban kezdett dolgozni egy olyan tér megalkotásán, amely hangszerként irányítható. Hosszas tervezés és fejlesztés eredményeként tavaly ősszel mutatták be a 4DSOUND hangrendszert, az Amsterdam Dance Event-en. Az új technológia hatalmas siker, ám egyelőre nagyon költséges, ezért rövid távon nem várható, hogy berobbanna a mindennapjainkba.

Mégis, rettentő izgalmas belegondolni, hogy egy ilyen rendszert mi mindenre lehetne használni, és hova fejleszthető még! Alapvetően egyelőre főként elektronikus zenével tesztelték a 4DSOUND-ot, de kortárs operát is bemutattak már a segítségével, minek során a közönség sorai közt jártak-keltek-táncoltak az előadók, a mozgásukat követő szenzorok segítségével a hangjukat pedig úgy tudták hangosítani, hogy úgy hangozzon, mintha belőlük jönne a hatalmas hangerő, ami felülkerekedett a zenén. Ez a megoldás hihetetlen távlatokat nyithat, hiszen ez áll a legközelebb ahhoz, ahogy a természetes környezetünkben hallanánk az éneket. De abba is érdemes belegondolni, hogy ha a tér kisebb alterekre bontható, akkor létrehozható olyan zenemű is, amely a hallgató aktív részvételét igényeli, mert be kell járja, fel kell derítse a teret ahhoz, hogy a zene minden apró finomságát meghallhassa. Ráadásul ily módon mindenki számára tökéletesen egyedi hangélmény biztosítható.

Ahogy azt a fenti videóban a 4DSOUND egyik fejlesztője, Salvador Breed is felvázolja, ez a rendszer egyelőre prototípusa a jövőben várható további fejlesztéseknek. A mai modellben a tér 2 dimenziós eszközökkel irányítható – de Breed már  most vázolja annak lehetőségét, hogy 3 dimenzióban, akár az előadó sajét mozdulataival még kifejezőbbé válhat az egész. Ha ez megvalósulna, az hasonló lenne Imogen Heap zenélő kesztyűjéhez, csak ebben az esetben nem csupán a hangszereket irányíthatnánk testünkkel, de a hallgatóságot körülölelő térben is urai lennénk annak, hogy mikor, hol, pontosan mi szóljon.

Remélem, előbb-utóbb nálunk is elérhetővé válik ez a megoldás – szerintem új mederbe terelné zenehallgatási szokásainkat, miközben a zenészek gondolkodását is új dimenzióba emelhetné.

Ha többet szeretnétek megtudni a 4DSOUND-ról, látogassatok el a 4DSOUND hivatalos honlapjára.

 

Hello, 2014!

Ismét eltelt egy év, és összeszedegetve az idei kedvenceket, arra jutottam, hogy zenei ízlésem továbbra sem feltétlenül követi a trendeket. Viszont örömmel tapasztaltam, hogy tavalyi ajánlóm kapcsán sok maradandó kedvenc lett – vagy, mert egy-egy zenekarnak/formációnak idén jelent meg új albuma, vagy, mert egy egész év alatt sem váltak unalmassá. De még az azt megelőző évből is akadnak nagy visszatérők, állandósult kedvencek.


Az előző év forrásaiból indulva, idén jelent meg új albuma például az ANEZ-nek, amit a lemezbemutató koncertjükön be is szereztem. A Listen Closely kiforrott anyag, zeneileg és vizuálisan is, a formáció továbbra is izgalmas úton jár, és a koncerten fúvósokat és egy pár fős kórust is bevontak az élő előadásba, amiben hatalmas – egyelőre kiaknázatlan, de már bontakozó – potenciál van. Várom a folytatást.

Bár már 2010 óta létező dolog, én idén bukkantam rá a szolnoki Calm Spirit-re. Bár a YouTube-on “jött szembe”, a szerencsésebbek élőben is hallhatták őket, akár az A38-on, Manu Delago előtt. Engem magávalragad zenéjük relaxáló hullámzása, és nagyon tetszik az énekesük hangszíne is, sokat hallgattam idén.

Az év másik kellemes hangulatú megjelenése Jónás Vera új albuma. Verával volt szerencsém a Kalózadás kapcsán személyesen is találkozni, nagyon közvetlen, őszinte jelenség, és előadásmódja sem más.

A Roham Bár-ban egyik este Szederrel egymást követve léptek színpadra – 2014 egyik leghangulatosabb koncert élményével megajándékozva minket. Jónás Vera egy szál gitárral, és loop pedállal állt színpadra, Szeder és zenekara pedig igazi nyári hangulatot varázsoltak körénk, némi nosztalgiával. Bakai Marci hegedűjátékát külön szeretném kiemelni – sok zenekarban felbukkan, és sokat köszönhetünk neki, zseniálisan csempészi vissza ezt a hangszert a köztudatba. Szabó Balázzsal karöltve szerintem sokat tesznek érte, hogy a hegedűre ne csak, mint klasszikus zenei hangszerre gondoljunk, és mindketten mesteri szinten bánnak a vonóval.

Az idén talán legjobban várt megjelenés a Bin-Jip Heavy albuma volt számomra. Harcsa Veronika már tavaszvégi interjújában is izgatottan mesélt a 3 éve készülő új albumról, úgyhogy elég magas elvárásokkal érkeztem decemberi lemezbemutató koncertjükre, amit a Művészetek Palotájában tartottak a Kiégő Izzók (akiknek a Planetáriumban adott varázslatos vetített koncertjüket is köszönhették) és Eric Truffaz közreműködésével. Sajnos a bemutató alulmúlta elvárásaimat, de nagyon izgalmas zeneileg az album anyaga, és – bár minden zenekar előbb-utóbb saját körein belül fut – szerintem bőven van még kiaknázatlan terület a zenéjükben. Biztos, hogy továbbra is követem majd őket útjukon.

A hazai előadók közül Manoya zenéjét hallgattam még sokat idén, és rajta keresztül kerültem Minimyst érdekes világába is. Amikor megjelent a Birdhouse videója, jódarabig rendszeresen ment a lejátszómban.

A Manoya In My Sleep című dalára kiírt remix verseny is rengeteg érdekes élményt adott – lenyűgöző volt figyelni, hogy hányféle újraértelmezés született egyazon dalból.

A magyar előadók közül még egyet szeretnék kiemelni, akinek vers feldolgozásait rengeteget hallgattam 2014-ben: Ágnest. Bár a zenés verseket lehet szeretni vagy sem, ő szerintem sokszor eltalálja a megfelelő hangulatot, és Radnóti Miklós verseivel sokszor szerintem csodát tett. Amit épp az év végén találtam tőle, az ez a Kowalsky-val közös előadásuk, ami egyszerűen gyönyörű:

Idén sok olyan előadó került reflektorfénybe, akik meg is érdemelték azt. Egyre többen ismerik az Alt-J zenekart, akiknek idén jelent meg második albumuk, a This is All Yours. Anno a Fitzpleasure klipje miatt szerettem beléjük, de azóta is tartják a minőséget. Every Other Freckle számukhoz férfi és női videó változatot is készítettek, de az új album legbrutálisabb vizuális sokkja a Hunger of the Pine.

Szintén figyelmet kapott a Phantogram és Lorde, de az év abszolút befutója szerintem Thom Yorke és az Atoms for Peace. Nagy vihart kavart a Tomorrow’s Modern Boxes rendhagyó megjelenésével, és a jövőben sem tervez változtatni az alternatív zenei kiadványokhoz való hozzáállásán. Karácsonyra egy újabb dalt jelentetett meg online, ingyenesen, és elérhetővé tette a teljes albumát is a BitTorrent után a Bandcamp oldalán is, továbbra is a becsületkasszás elvet követve.

Idei nagy felfedezettem még Fink, Ray Lamontagne, Dhafer Youssef, és ismét beleszerettem Robert Plant zenéjébe.

Jon Gomm zenéjével kívánok nektek zenében gazdag új évet, megtisztelő volt, hogy idén is ennyien követtetek.

Köszönöm a figyelmeteket – igyekszem 2015-ben is rászolgálni!


James Blunt: Moon Landing tour 2014

James Blunt első lemezét egy időben rengeteget hallgattam. Még akkor is, mikor már a csapból is a You’re Beautiful szólt. Azóta viszont nem követtem aktívan munkásságát. Mégis, mikor megtudtam, hogy játszani fog a Sportarénában, úgy éreztem, meg kell nézni élőben. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, és eljuthattam a koncertre, mert az idei év egyik nagy meglepetése volt számomra. A Moon Landing turné produkciója leveszi az embert a lábáról.


A félhosszra zárt Arénában 8-kor még szellősen gyűlt a nézőközönség – a teljes tolongót sorbarakták székekkel, csendes ülős koncertnek ígérkezett az este. 8-kor Bogi és zenekara lépett a színpadra, akik rettentő lelkesek voltak, és az izgatottság lendületével pörögték végig a műsorukat. Próbálták a közönséget is bevonni a buliba, de az ültetett tömeg nem bizonyult túl aktívnak. Ez azonban nem vett el a lelkesedésükből, és öröm volt látni az őszinte meghatottságot, hogy ők zenélhettek James Blunt előtt.

Valamivel 9 után aztán megérkezett James Blunt, az est nagy meglepetése.

Arra számítottam, hogy nagyon szépen fog szólni majd a koncert, és a slágerek is profin hangzanak majd el szép sorban. De azt gondoltam, csendes, kissé magunkbafordulós, szomorkás este vár ránk. Ehelyett egy roppant ügyesen felépített, teljes estés utazást nyertünk, ami legalább a koncert idejére kiragadott minket a mindennapokból.

A zenekar űrhajós ruhában érkezett az egyszerű színpadra, amelyen a hangszeres zenészek állványokon álltak/ültek, a háttérben egyetlen hatalmas kivetítővel, a színpad fölött pedig óriási disco gömbbel. James Blunt folyamatosan kommunikált, viccelődött a közönséggel, és amellett, hogy magyar nyelven köszöntött minket, megragadta az alkalmat – ahányszor csak lehetett -, hogy elmondja, mennyire szeret itt játszani. Végre ez a koncert jól szólt az Arénában, és a kivetítő kisfilmjei is sokat hozzátettek az összképhez. Valóban űrhajós kilövéssel kezdtünk, majd szép felvételeken láthattuk kívülről bolygónkat, aprólékos animáción az űrhajó működését. De akadtak tengeralatti búvár videók is, a koncert második, zúzósabb felében pedig igazi disco hangulatot varázsolt a színes képeivel. Többeknek annyira tetszett az előadás, hogy székeiket elhagyva középen előre sétáltak a színpad elé. James Blunt nagyon kedves gesztust gyakorolt, amikor az első így előadott szám végén megkérte őket, hogy – bár nagyon szereti az energiájukat – álljanak ki oldalra, hogy ne zavarják azokat, akik ülve nem látnak tőlük. Lesz majd még, hogy eljön az ő idejük, majd szól....

...és valóban eljött az ő idejük, de mindenki más ideje is! Az egyik dalnál ugyanis olyannyira felhergelte a közönséget, hogy mindenki felállt, és ekkor stage divinggal végigúsztatta magát a tömeg tetején. Sok koncerten jártam már a Sportarénában – olyanokon is, ahol ez az ültetett megoldás volt -, de ilyet még sehol nem láttam. Amikor a tolongó másik végéig ért, még körbeszaladt a lelátók mentén, és csak ezután mászott vissza a színpadra. Hihetetlen hangulatos volt az egész, le a kalappal előtte!

A hangulatot csak fokozta, mikor megkérte a közönséget, hogy az egyik lassú dalra mindenki vegye elő mobilját, és világítson vele. Az utóbbi napok tüntetései közt is gyönyörű látvány volt a telefoncsillagokban úszó nézőtér!

Felemelő volt ez a koncert, amit biztos vagyok benne, még sokáig magunkban őrzünk, akik ott voltunk. Annak, aki lemaradt róla, már nyugodt szívvel ajánlom, hogy következő adandó alkalommal nézze, hallgassa meg James Blunt-ot, mert nagyon szerethető előadó, aki kellő önironiával kezeli szomorkás hírét.

„You must have thought you were going to hear miserable songs – you came here for miserable songs, right? Are you at the right place? You wonder...”

Nagyon jól éreztem magam hétfő este. Íme egy felvétel a svájci fellépésükről, ugyanerről a turnéról. A budapesti koncert szerintem sokkal lelkesebb volt.


Sorozatok filmzenéi

A leggyengébb jelenet is feldobható valamennyire jól megválasztott aláfestőzenével, de a sorozatok zenei választása a jelenetek összekötőjeként is fontos. A Dr. House óta szándékosan figyelek sorozat nézés közben, mert sok jó zenére lehet bukkanni, és igazi ínyencségekre is, ha az ember figyel. Összeválogattam pár számomra emlékezetes zenét, amit valamilyen filmből, vagy sorozatból ismertem meg.


  • Kezdjük egy olyan zenével, amit kifejezetten filmzeneként írtak, a Utopia című sorozathoz. A történet alapja egy összeesküvéselmélet: egy pusztító kór elleni védőoltásba kevert anyagról, ami sterilizálja az emberiség egy hányadát, ezzel megoldást nyújtva fajunk túlszaporodásának problémájára a bolygón. Zseniális a sorozat – bár csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert vannak benne megrázó jelenetek -, a kivitelezés pedig egészen hátborzongató, az élénk, nyugtalan színvilágtól a zaklatott, lüktető zenéig Cristobal Tapia de Veer-től.

 


  • Ha egy sorozatot kellene választanom jó zenével, biztos, hogy a Dr. House-t választanám. Nagyon széles skálán mozog, milyen zenék hangzanak el egy-egy jelenet közben, és igazi ínyencségek is vannak a kínálatban – érdemes meghallgatni a teljes unofficial soundtrack gyűjteményt. Nekem Solomon Burke None of Us Are Free című dala lopta be magát a szívembe, már első hallásra, de Fluke-tól az Atom Bomb is rendszeresen a lejátszási listámba kerül.

 


  • A következő kedvenc a Grace Klinika főcímzenéje. Meglepően jó dalokat válogatnak ebbe a sorozatba is, ha másért nem, ezért érdemes bele-belenézni.

 


  • A Perfect Lie a Nip/Tuck zenéje volt, de annyira fülbemászó, hogy ezt sem felejti el az ember egy könnyen. Nagyon jól eltalált zene, abszolút passzol a sorozathoz, az előadó a The Engine Room.

 


  • Végül a zenei szempontból egyik örök jó emlék Weeds, és az ő hol agyament, hol változatos, rengeteg Little Boxes változata. A sorozat elején mindig ugyanaz a dal szól, de valahányszor új előadásban. Némelyik átdolgozás egészen merész – amikor néztem a sorozatot, sokszor alig vártam, hogy elteljen egy hét, és megtudjam, most vajon milyen zenével készültek. Jó szórakozást hozzá!

 


Remélem, találtatok a rögtönzött válogatásban kedvetekrevalót. Ha van kedvenc sorozat zenétek, osszátok meg hozzászólásban, vagy küldjétek el Facebook-on, és frissítem vele a bejegyzést.


Thom Yorke – Tomorrow’s Modern Boxes

A legtöbbek számára a Radiohead énekeseként ismert Yorke folyamatosan a zeneipar változó világának pulzusán tartja a kezét, nem zárkózik el új megoldásoktól, sőt, éllovasként áll elő friss ötletekkel. Szeptember végén új szólóalbuma jelent meg – ám nem magánkiadásban, és nem is kiadón keresztül. A Tomorrow’s Modern Boxes BitTorrenten érhető el, és óriási siker. Mi ennek a sikernek a titka?


Az internettel a zeneipar új időszámítást kezdett, és – ahogy arról korábban írtam már – folyamatosan új igényeknek kell megfelelnie, formálódik és átalakul a fogyasztók viselkedése, elvárásaik. Thom Yorke és a Radiohead az elsők közt ismerték fel az ebben rejlő lehetőségeket, és ahelyett, hogy foggal-körömmel kapaszkodtak volna a régi rendszerre optimalizált szerzői jogaikba, és az őket ezért megillető korlátokba, 2007-ben In Rainbow című albumukat becsületkasszás modellel (fizess érte online, amennyit szeretnél) dobták piacra. A kísérlet bevált, óriási bevételre - és még nagyobb népszerűségre – tettek szert, és egyben nagy lépést tettek afelé, hogy a kiadók jutalékait megkerüljék, és direkt úton juthasson az előadókhoz a szerzői-előadói munkájukért fizetett juss.

A mostani megjelenés újabb pillér az előadók által irányított online értékesítés új lehetőségeinek kiépítésében, hiszen az egyik legismertebb kalóz programot bírták együttműködésre, a bevétel nagy része pedig az előadóművészt illeti. A Tomorrow’s Modern Boxes-t pár dollárért lehet megvenni, a BitTorrent alkalmazását letöltve. Az albumért elkért jelképes összeg (6$) 90%-a Thom Yorke-ot illeti, a BitTorrent 10%-ot kap. Tulajdonképpen itt egyfajta termék népszerűsítésről van szó (Thom Yorke népszerűsíti a BitTorrentet), amivel azt jogilag is tiszta területre tereli. A kalóz program itt nem illegális eszköz, hanem közvetítő. Az együttműködés ettől egyedülálló, és lehet, hogy ez az az új irány, ami a jövőben működőképes lehet. A döntés ugyanis mindvégig a felhasználó kezében marad – nincs kötelezve semmire, és nincs szándékosan lenyomva a torkán semmi. A nyolc számos album az analóg technika szerelmeseinek vinyl lemezen is beszerezhető, innen.

Korábban a U2 az Apple-lel együttműködve tette elérhetővé új albumát az iTunes-on, ám azzal, hogy a lemezt az összes iTunes felhasználó megkapta, átléptek egy határt, és az akció a visszájára sült el. A Songs of Innocence-t ugyanis potenciális hallgatói jóváhagyás nélkül egyből a több, mint 500 millió felhasználó zenei gyűjteményébe tették, amivel az irányítást kivették a hallgatók kezéből. Ahogy azt a The Age remekül összegzi: mind a U2, mind az Apple figyelmen kívül hagyta, hogy a felhasználóktól beengedést kérjen személyes szférájukba, így a rosszul elsült marketing eredményeként az album a valaha volt legtöbbet törölt lemez lett az iTunes-on.

Thom Yorke ezzel szemben legitimizálja a BitTorrent működési elvét, és direkt csatornaként használja azt hallgató és művész között.

A megjelenés első hetén a Tomorrow’s Modern Boxes-t több, mint egy millióan töltötték le, ami egyértelmű jele a kezdeményezés sikerének. Kérdés ugyanakkor, hogy az esetben is ilyen felkapott lenne-e az album, ha az eljárás már bevett gyakorlat lenne, és nem kísérte volna úttörőként ekkora média visszhang. Mindenesetre az vitathatatlan, hogy Thom Yorke ügyesen úszik az árral, és jó érzéke van a meglévő lehetőségek újragondolásához.

 

A hang csendjéről

Az emberi természet olyan, hogy megfeledkezünk arról, mi minden értékes az életünkben. Egészségünk, és az ezzel megadatott lehetőségeink sokszor kihasználatlanul tűnnek tova, pedig a kevésbé szerencsések bármit megadnának egy-egy, számunkra teljesen értéktelennek tetsző képességért. Ilyen a hallás is. Természetesnek vesszük, hogy hallunk – ki jobban, ki kevésbé jól -, pedig az egész – amellett, hogy fizikai feltételei is vannak – tulajdonképpen egy csoda. Mit tehet az, akinek ez a csoda nem adatik meg, és mennyire könnyű ezzel együttélni a hétköznapokban?

Ha fülünk, és a hallás érzetté alakításához és annak értelmezéséhez szükséges idegpályák, agyunk egészséges, természetes dolog, hogy a hangokat nem csak halljuk, de értjük is. De hogyan is működik ez? Íme egy rövid összefoglaló a fül működéséről:

Az ember maximálisan a 20 és 20 000 Hz közötti frekvenciákat érzékelheti. A beszéd 300 – 3000 Hz közé esik, fülünk erre a legérzékenyebb. Ahogy idősödünk, hallási tartományunk fokozatosan szűkül – ennek mértékét befolyásolhatja, hogy mennyire vigyázunk a fülünkre, milyen környezetben élünk, és mekkora az a zaj, ami folyamatosan körülvesz minket, de hallásveszteség okozója lehet a genetika, vagy megbetegedés is. Kis mértékű károsodást nem is feltétlenül veszünk észre, hiszen általában a romlás lassan megy végbe. Amikor a következő történetet először olvastam, nagy hatással volt rám.

 

A csend hangjairól

Egyszer, régen, anyuval sétáltam az erdőben.
- Úgy szeretem a természetet, olyan jó csend van! – mondta kipirult arccal anyu.
- Hát nem hallod a fák levelének susogását? – kérdeztem ámulva.
- Nem. - mondta anyu, és kezdett eltűnni a pír az arcáról.
- Figyu, milyen szépen dalol az a madár! – kiáltottam.
- Hol? – kérdezte anyu, kicsit szomorúan.
- Mindjárt ott leszünk, ahonnan a patak csobogása érkezik. – próbáltam lelkesíteni anyut.
- Igen, ott – válaszolta anyu, és lehajtotta a fejét.
Kisvártatva kiértünk a rétre, és már sejtettem, hogy a tücskök csak nekem ciripelnek.

Sok-sok éve tudjuk fiziológiai akusztikából, hogy idősebb korban visszafordíthatatlanul emelkedik a hallásküszöb, mert az ember hallószerve 30-40 esztendőre van fejlesztve.
Mégis rémisztő, amikor először nem hallod a hang csöndjét.


A Billy világa című színdarab is szívenmarkolt – annak láttán kezdtem először igazán érdeklődni a siketek világa iránt – amiről ma sem tudok túl sokat. Pedig nem szabadna ennyire külön világként kezelni, és erre nyers őszinteségével döbbentett rá ez az előadás is.

Rengeteg tévhit kering a siketségről – kezdve attól, hogy szellemi hiányosságokkal mossák egybe, azon túl, hogy a jelnyelv igazándiból csak az élőszó mímelése. Aki elvesztette hallását, ezek által az előítéletek által magányossá, kirekesztetté válhat, és a hiányhoz gyakran szégyenérzet is kapcsolódik. Pedig igazából nem többről van szó, mint egy adottságról – olyanról, amit nem feltétlenül befolyásolhatunk.

A modern orvostudomány már számos gyógymódot kínál siketek számára. Már olyan embernek is visszaadhatjuk a hallását, aki születésétől fogva nem hallott. Rengeteg megható videó kering a neten ilyen esetekről. (Például itt és itt.) Azon szerencséseknek, akiknek siketsége gyógyítható okból ered, és a hallókészülékek és implantátumok elérhetőek, sokkal könnyebb a beilleszkedés a társadalomba. Akik viszont nem akarnak élni ezzel a lehetőséggel, vagy nem tudnak élni vele, azoknak marad a jelnyelv, a szájrólolvasás, és a szűkebb közösség.

Szerencsére egyre több kezdeményezés van azért, hogy a siketek mindennapjait megkönnyítsék, illetve bemutassák a hallók számára, ezáltal elmosva a határokat. Kanadában idén nyáron nyílt az első olyan étterem, ahol a személyzet tagjai egytől egyig siketek. A Signs menüje jelnyelvi segédlettel ellátott, rendelni mindenki csak kézjelekkel tud – ezáltal a vendégek megtanulhatnak pár alap kifejezést. A kezdeményezést óriási érdeklődés övezte már a nyitástól, és remélhetőleg láncot indítanak majd az étteremből.

Magyarországon egyelőre kevés helyen lehet jelnyelvi tolmács segítségét igénybe venni, de azért ebben is van fejlődés. A Vodafone például 9 budapesti üzletében tette térítésmentesen elérhetővé hallássérült ügyfelei számára a videós jelnyelvi tolmácsszolgáltatást – a mobilszolgáltatók közül elsőként, idén áprilisban.

Egy másik hazai fejlesztés az MTA által bemutatott tolmácskesztyű, amit magyar fiatalok fejlesztenek. Céljuk, hogy a kesztyű segítségével a jelelőt folyamatos fordításban lehessen hallani. Egyelőre angolul zajlik a fejlesztés, így a programot majd magyarra is le kell fordítani. Nem köztudott, de a jelnyelv valóban különálló nyelv, és ahány nyelvterület, annyi változat létezik belőle. A hiedelmekkel szemben tehát nem kifejezések egymás után mutatásából áll, ugyanúgy nyelvtani szabályokra épül, akár bármely más, beszélt nyelv.

Nyilván különbséget kell tenni azok közt, akik valamikor hallottak, és azt követően lettek siketek, és azok közt, akiknek nem volt szerencséje megtapasztalni a hallás csodáját. Számomra a gondolat, hogy elveszíthetem hallásom, rettentő rémisztő. Nem is a mindennapokban boldogulás kihívása riasztana, hanem az üresség, amit a hang zeneiségének elvesztése hagyna maga után. Beethoven még hallásának elvesztése után is komponált – belső hallása tovább dolgozott -, el sem tudom képzelni, mennyire szörnyű lehetett neki, hogy ekkora veszteség érte.

Vannak kezdeményezések a zene érthetőségének érdekében is. Paul McCartney My Valentine című dalához forgatott a jelnyelvet használó klipet, Natalie Portman és Johnny Depp részvételével. Az eredmény egyszerűen szép, és kihasználva a filmcsillagok ismertségét, jó ügyre hívja fel a figyelmet.

A 2006-ban alapított D-PAN (Deaf Professional Arts Network) ennél még tovább megy, és kifejezetten siketek és nagyothallók számára készít zenei klipeket, ezzel bevonva őket is a zenei kultúrába. Siket és nagyothalló előadók tömörítőhelye is egyben.

Elfogadás és segítőkészség téren bőven van még hova fejlődnünk, de apró léptekkel haladunk. Legyetek ilyen téren is nyitottak.

Ha érdekel titeket a téma, nézelődjetek a SINOSZ oldalán, vagy tanuljatok jelnyelven kommunikálni.
http://www.sinosz.hu/

 

Sűrű menetrend

Jó ideje nem jelentkeztem – sűrűre sikerült az augusztus, és sok minden leköt még most is. A blog egy darabig hétvégi frissüléssel üzemel majd, türelmeteket előre is köszönöm.


A nagy rohanásra való tekintettel úgy döntöttem, összegyűjtök pár nagyvárosi utazós dalt – olyanokat, amelyeket a fővárosi tömegközlekedés ihletett. Induljunk el metróval, majd tegyünk egy kört a városban.

Elsőként íme örök kedvencem, az Andaxin zenekar soha meg nem jelent Blaha Lujza tér című dala:

A következő dal nemrég jelent meg, Szalóki Ági Erdős Virág versét zenésítette  meg. Éljen a Négyeshatos villamos:

Ha végigutaztunk a 4-6-os villamossal, máris elérkeztünk a Móricz Zsigmond körtérre. Ez a helyszín Petruska Andrást ihlette meg (aki tavasszal Tommy Emmanuel koncertjén is zenélt egy szám erejéig). Metropolita című lemezén a 4-es metró összes állomását megénekelte. Egyedi koncepció. A Móricz Zsigmond körtérhez stílusos lyrics videó is készült. Íme:

Metró-villamos-metró kombó után szálljunk most buszra is – már, ha begörög a megállóba. A 4-es buszról eredetileg a Kaláka zenekar énekelt, Tamkó Sirató Károly Bőrönd Ödön című versének megzenésítéseként. Nekem gyerekkori nagy kedvencem – most hallgassátok meg a Quimby előadásában:

...és, ha már úgyis időutazunk, ne maradjon ki a járgányok közül a troli sem – 50-es, 60-as évek romantikája köszön vissza Kazal László Troli-troli buszra vártam én című dalában. Hogy a videó leírását idézzem: „A trolibusz a pesti közlekedés egyik színfoltja.”

Hihetetlen, de ha az ember keres, még mulatós fogaskerekűs dalt is talál. Elszántaknak ajánlom, csupán a teljesség kedvéért: Indul a Sváb-hegyi fogaskerekű.

Azt hiszem, innen már nem igen van lejjebb. Visszatérve a metróhoz, örüljünk még egyszer annak, hogy elkészült a 4-es metró. Metrómulatós. Tovább nincs.

 


Remélem, ti is legalább olyan jól szórakoztatok, mint én, keresgélés közben. Kihagytam valamit? Küldjétek el hozzászólásban vagy Facebook-on!

 

!!!FRISSÍTÉS!!! - TI KÜLDTÉTEK:

Zoli két dalt is figyelmembe ajánlott - köszönet érte!
Éjszakai busz az Instant Groove-tól: KATT

Az EnniHol pedig a föld alatt szeli át a várost Mosoly című dalában:

Zsu találmánya: általános budapesti életérzés, a Pannonia Allstars Ska Orchestra előadásában.

Szalóki Ági ajánlásával a Libegő sem maradhat ki - a dalhoz Tóth Luca - a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) hallgatója - készített animációt.

 

 

„Az út a cél”

Harcsa Veronikával már nagyon rég óta szerettem volna interjút készíteni -  még tavasszal egyeztettem vele időpontot, hogy beszélgethessünk élményeiről, tapasztalatairól. Nagyon elfoglalt művész, több produkcióban is közreműködik – van saját quartetje, énekel duóban Gyémánt Bálinttal, és ő a Bin-Jip hangja -, és mindeközben folyamatosan képezi magát. Az utóbbi két évben Brüsszel és Budapest közt ingázott, nemrég végzett a Belga Királyi Konzervatórium mester szakán, jazz ének tanszakon.


Először külföldi élményeiről faggattam. Azt mondta, nagyon inspiratív időszak volt ez az életében. Most nyílt alkalma először huzamosabb időt külföldön tölteni, így lehetősége volt jobban megismerni Brüsszel mindennapjait, és zeneileg is sok hatás érte. Brüsszel nagyon jó hely, olyan szempontból is, hogy London és Párizs közt félúton sok előadó útbaejti, így remek koncertekre lehet ott elmenni, és a városban pezseg a kultúrális élet.

Miben más a zenei élet szerveződése Brüsszelben, mint itthon? Zenészként milyen tapasztalataid voltak?

- Zenészként azt látom, hogy sehol nincs kolbászból a kerítés. A mai kor nem aranykor a zenészek számára, mindenhol meg kell vívniuk a saját harcukat. Most látom csak igazán, hogy Budapest és Magyarország mennyire jó hely - főleg Budapest.

Szuper dolog, hogy van két olyan jazz klubunk, mint a Budapest Jazz Club és az Opus. Brüsszelben is vannak helyek, de a legtöbben nem olyanok a körülmények, a technika. Az, hogy nekünk két ilyen jazz specifikus, klubszerű helyiségünk is van, nemzetközi viszonylatban is fantasztikusan jó, egy Budapest méretű városhoz mérten pedig pláne.

Az sem általános, hogy a rádiók nem csak kommersz zenét, de bevállalósabb zenéket is játszanak (még ha korlátozva is). Belgiumban, az osztálytársaim között nagyon izgalmas projektek alakultak már - ott sokkal jellemzőbb, hogy a főiskola, vagy konzi alatt már mindenki projektekben gondolkodik, saját dalokat ír, stúdiózik, és próbál elindulni, próbálja megtalálni a saját zenei vonalát. Beszélgettem velük, és azt mondták, hogy ők a rádióknak meg sem próbálják beküldeni a zenéiket, mert nincs olyan adó és műsor, ami lejátszaná őket. Vagy kommersz pop zenét játszanak a rádiók, vagy klasszikus zenét – egy kísérletibb pop- vagy jazz zenének nem igazán van helye a médiában. Ezt nagyon furcsa volt hallani. Evidens, hogy egy jazz kompozíció soha nem fog annyit szerepelni a rádiókban, mint egy pop dal, de Magyarországon szerintem elég jól reprezentált a jazz is, meg a kísérletibb dolgok is a rádióban - van több olyan műsor, meg adó, ahova be lehet küldeni a kisebb közönségnek szóló zenéket is.

Van egy csomó olyan érték, könnyebbség itt Magyarországon, amit értékelni kell, és amit én természetesnek vettem – most kiderült, hogy nem az.

Ami egy picit más kint, az a morál. Azt éreztem, hogy mindenkinek alapvető, hogy dolgozik a saját ügyén, keresi a saját ügyét. Olyan alapvető aktivitást tapasztaltam magam körül a többi diákban, ami itthon nem annyira általános. Egyrészt, az iskolát nagyon komolyan vették: nem volt vagány dolog lógni vagy ellezserkedni, mindenki készült és csinálta. Másrészt mindenki azon pörgött, hogy hogyan lesz saját projektje, hogy fogjon bele az önkifejezésbe, merre menjen az életével. Nem volt jellemző az a fajta diákos lezserség, hogy amíg még bent vagyunk a suliban, addig még érezzük jól magunkat. Már mindenki a jövőre fókuszált. Ez nagyon tetszett, és engem is munkára inspirált.

A kint adott koncerteiden milyen közönséged volt? Sokszor kikezdik a magyar közönséget, hogy nem elég nyitott – ez szerinted valóban így van, vagy az egész csak prekoncepció? Van különbség hazai és külföldi közönség közt?

- Sokszor megkapom ezt a kérdést - van is, meg nincs is. Nyilván kultúrabeli különbség is van. Vannak olyan országok, amelyek kultúrájában eleve jobban benne van a jazz. A lengyeleknél például szuper fellépni, mert ott úgy alakult, hogy kulturálisan jobban jelen volt mindig a jazz, ezért a közönség jobban hozzá van szokva és jobban érti, hogy mi történik a színpadon. Ezt a belgáknál is éreztem. Brüsszel abszolút egy intellektuális közeg, és ilyen közegben hálás zenélni. Nyilván közönség és közönség között is van különbség.

Ugyanakkor a zene az valahol mindenkire hat. Nekem újra és újra bebizonyítja az élet és a koncert helyzetek, hogy a prekoncepciók nagyon sokszor tévesek vagy túlzóak. Sokszor van olyan például, hogy elmegyünk egy kis vidéki városba koncertezni Magyarországon, úgy érkezünk meg, hogy nem tudjuk, mit várhatunk, hogy a közönség mennyire fogja majd értékelni a zenénket, mennyire lesz ez nekik izgalmas. Időről-időre nagyon csúfosan rácáfolunk a saját prekoncepcióinkra, mert döbbenetes, hogy milyen szerető, befogadó, és nyitott közönség tud lenni egy olyan városkában is, ami mondjuk nem egyetemi város, és nem gondolnád, hogy az emberek nyitottak a jazzre.

Sokszor a legváratlanabb közegekből érkezik elismerés. Ez egy nagyon szerencsés szakma, mert ez nap mint nap megtörténik. Nyilván mindenki értő közönségre vágyik, és szerintem természetes, hogy azt gondoljuk, hogy akinek nagyobb a zenei műveltsége, vagy iskolázottabb, az jobban tudja érteni, vagy értékelni azt, amit csinálunk – de ez nem így van! Annyira jó, hogy ilyen a szakmám, hogy erre időről-időre emlékeztet és rácáfol: hogy a zene az tényleg mindenkié! Ez közhely, de tényleg mindenki által befogadható, még akkor is, ha bonyolultabb. Nyitott fül és nyitott személyiség kell hozzá, de az, hogy az embert hogy találja meg a zene nem a tanultságon, iskolázottságon, vagy anyagi helyzeten, vagy akármin múlik. Jó, ha van egy zenei alapműveltség, az segíthet, de ha nincs, az sem feltétlenül akadály. Nem előfeltétel. Sokszor előfordul, hogy valaki úgy jön hozzám egy-egy koncert után, hogy rögtön szabadkozik: „Jajj, nagyon tetszett, de én nem értek hozzá...” – nem kell érteni hozzá! Persze vannak nagyon matekos zenék is, de alapvetően a zene - legalább is nekem - maximálisan emocionális ügy. Nem érteni kell hozzá, hanem az embernek ki kell nyitnia magát, és befogadni, és aztán vagy hat, vagy nem.

Elég sokféle zenét csinálsz - a vers megzenésítéstől a quarteten keresztül a Bin-Jip kísérleti elektronikus megoldásaiig - és a különböző stílusokat is kevered. Van ezzel olyan célod, hogy segítsd a műfajok közti átjárást?

- Azért foglalkozom sok területtel és veszek részt többféle zenei projektben, mert nagyon sok minden érdekel, és az ízlésem sem korlátozódik egy-egy stílusra - nagyon sokféle zenét hallgatok és szeretek. Nem egyszer fordul elő, hogy valaki mondjuk rákap a Bin-Jip-re - mert az elektronikus, popos, könnyen befogadható -, ez felkelti az érdeklődését, és eljön egy duó koncertre a Bálinttal - amire amúgy nem jött volna el, mert az már nehezebbnek, vagy bonyolultabbnak gondolható. Ez egy mellékhatás, ami szerintem jó, és nagyon remélem, hogy ez növelheti az emberek nyitottságát. Hogy ezáltal ráérezhetnek arra, hogy nem kell félni az új stílusoktól, vagy nem kell azt gondolni, hogy ez a zene nekem sok, én erre a koncertre nem megyek el, mert úgyse érteném, hanem egyszerűen el kell jönni – aztán maximum nem tetszik, és akkor legközelebb nem jön; de ki kell próbálni, meg kell hallgatni.

Több helyen olvastam, hogy albumaid Japánban is megjelentek, a Nature Bliss kiadónál. Honnan ered ez a kapcsolat? Hogy kerültél Japánba?

- Ez egy nagyon valószerűtlen történet, egy tündérmese az életemben - mert ők találtak meg. Ráadásul akkor, amikor itthon még egyáltalán nem voltam ismert. Az első albumomat vettük fel, és készítettünk hozzá egy honlapot, ahol bele lehetett hallgatni a dalokba (ez még a MySpace előtt volt). Ezt valahogy megtalálta egy japán terjesztő, aki rendelt a lemezeimből. Azok annyira pikk-pakk elfogytak, hogy erre felfigyelt egy kinti kiadó, és ők kerestek meg. Azóta minden lemezem megjelent kint. Főleg az első két albumnak volt nagy sikere– azok a legjazzesebbek, és azt hiszem, a japán piachoz az illik a legjobban. Két lemezbemutató turnénk is volt Japánban. Most szó van róla, hogy Gyémánt Bálinttal vagy a Bin Jip-pel jövőre mennénk megint, ez majd kialakul.

Gyémánt Bálinttal Berlinben is lett idő közben egy kiadótok. Azt hogy sikerült összehozni?

- Nem korábbi kapcsolaton alapult, teljesen direkt módon vettem fel a kapcsolatot kiadókkal, és az egyik nyitott volt. Nagyon szerettem volna, hogy Ny-Európában egy rendes kiadónál megjelenjen a duó lemezünk Bálinttal, úgyhogy egyik nap leültem, és beírtam a Google-be, hogy „jazz labels Germany” - kutatni kezdtem, hogy melyik lehet az a kiadó, aki hasonló kiadványokkal foglalkozik, vagy akihez illene a stílusunk. 9 kiadónak küldtem demo CD-ket, és az egyikkel sikerült megállapodnunk. Úgy hívják őket, hogy Traumton, és történetesen pont Berlinben vannak. Úgyhogy ennek kapcsán szeptembertől ahogy eddig Brüsszelbe, most Berlinbe fogok kiingázni.

Ami nagyon izgalmas, hogy a berlini Collegium Hungaricum-ban szeptembertől indul havi rendszerességű klubom: minden hónap első csütörtökén fogok fellépni a Collegium Hungaricum éttermében. Az első blokkban szóló műsort fogok adni looperrel, a másodikba pedig mindig egy (többnyire) helyi művészt fogok bevonni, meghívni vendégként. Az első alkalommal David Helbock berlini zongorista lesz a vendégem, decemberben pl David Friedman világhírű vibrafonos.  Ez nagyon jó lehetőség arra, hogy megismertessem magam a helyi szcénával, és ezáltal én is sokkal jobban megismerjem azt.

Ez a kezdeményezés a Te ötleted volt, vagy egyfajta kooperáció?

- Ez a szerencsés egymásratalálások következménye. Amikor leszerződtünk a Traumtonhoz, úgy gondoltam, hogy ez egy szuper lehetőség, aminek utána kell menni. Ha megjelentetik a lemezt, az nem elég, abból nem lehet nagy hullámot kavarni – ezt úgy lehet megragadni, ha az ember ott van és üti a vasat. Elkezdtem kijárni Berlinbe lehetőségeket keresni, és felvettem a kapcsolatot a Collegium Hungaricummal is, akik nyitottak voltak. Ez a közös klub számukra is jó, hiszen ők is keresik a programokat. Én a kiadó segítségével elhozhatok hozzájuk olyan művészeket, akik egyébként nem biztos, hogy oda tévednének. Nyilván egy olyan előadót, mint David Friedman csak úgy tudok elhívni, hogy van egy kiadóm, aki összeköt vele és segít ebben. Ez mindenkinek jó – a Magyar Intézetnek is, nekem is, és remélhetőleg a meghívott zenészek is jól érzik majd magukat.

Ez nagyon jól hangzik, sok sikert kívánok hozzá. Eddig sem voltál tétlen, de ezután pláne sok dolgod lesz. Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy beteljesültek az álmaid? Milyen célokat, álmokat görgetsz még magad előtt?

- Ha akár csak 3 éve valaki azt mondja nekem, hogy Berlinben klubom lesz... Ez egy megvalósult álom. De az is az, hogy Kapolcson a Bin-Jip vendége Erik Truffaz lesz. A Kassák-lemez, amit tavaly vettünk fel Pándi Balázzsal, Márkos Alberttel és Benkő Róberttel, és amit október 29-én fogunk bemutatni az Opus jazz klubban, Keszég László színművész közreműködésével - ez is egy megvalósult álom. Vagy az, hogy az egyik legnagyobb hatású brüsszeli tanárom, Kris Defoort a triójával Magyarországra látogat, hogy együtt dolgozzunk, és lesz egy közös koncertünk október 18-án az Opus-ban - ez is egy fantasztikus álom...

Úgy érzem, hogy jó irányba halad az életem, mert egy csomó olyan esemény van benne, ami hihetetlen, hogy megvalósulhat, és még két éve is elképzelhetetlen lett volna. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, meg az angyalkáknak, mert nagyon sok jó, és intenzív élmény van az életemben.

Nyilván vannak még nagy álmok – például Németország egy nagyon nagy falat. Ha ott sikerülne valami stabilabb helyet találni magamnak vagy bármelyik projektemnek a zenei életben, az fantasztikus lenne. Buddhista közhellyel élve: Az út a cél! Én ezt az utat nagyon-nagyon élvezem, és ez is a cél. Nincsenek nagyon konkrét álmaim, amik, ha nem sikerülnek, akkor a kardomba dőlök. Ha ilyen intenzív és élménydús marad az életem, akkor nagyon boldog leszek.

Mennyire hatnak rád a hétköznapok? Nem elsősorban a politikára gondolok, de úgy általában mindenre, ami nem művészet. Hogy éled meg a mindennapokat, mennyire engeded közel magadhoz az aktuális történéseket? Itt nem csak a magyar valóságra gondolok, de akár az európai fejleményekre is.

- Nehéz dolog ez. Igazából azt nézem, hogy én mit tudok tenni. Individuumként azt tudom tenni, hogy megpróbálok szabad maradni, és úgy alakítani az életemet, hogy ne függjek. Hogy ne függjek attól, hogy milyen kulturális pályázatokat írnak ki és azt hogy osztják el, ne függjek az állami támogatástól, ne függjek egy adott város sorsának az alakulásától. Szerintem az ember függetlenséggel tud alapvetően védekezni ez ellen. Nyilván az, hogy külföldön igyekszünk karriert építeni, nem véletlen.

De ezzel együtt is, nekem Magyarország és Budapest egy nagyon fontos bázis, és szerintem ez mindig így lesz. Itt a legstabilabb a közönségem – ez nyilván anyagilag, materiális szempontból is nagyon fontos, de érzelmileg meg pláne. Imádom a várost, és nagyon szeretem a magyar közönséget.Imádok Magyarországon koncertezni – a fővárosban is, vidéken is, kis helyeken is, meg Kapolcson... annyira szuper létet biztosít nekem ez az ország, hogy én ezt nagyon nagyra értékelem.

Ugyanakkor nehéz. Nem rejtem véka alá, hogy nem tartom ideálisnak a magyar közéletnek a helyzetét, és ezt nehéz látni. Aki ingázik, vagy sokat utazik, annak nehéz leszállni a repülőről, mert amikor haza érkezik, érzi, hogy az emberek egy kicsit máshogy fogják fel az életet. De szerintem ezzel nem szabad túl sokat foglalkozni, nem szabad ebbe belesüppedni, mert akkor te is ennek válsz a részesévé. Én próbálom a létező legpozitívabban képviselni azt, amit csinálok, és a lehető legtöbbet nyújtani magamból, és próbálok hinni benne, hogy pozitív hatással vagyok a környezetemre. Én politizálni biztosan nem szeretnék. A zene egy sokkal magasabb létező, vagy dolog annál, mintsem, hogy összemossuk politikával – nekem. Magánemberként van véleményem a magyar közéletről, de a zenét próbálom a lehető leginkább függetleníteni ettől. Szerintem így tudom a legpozitívabb hatást kifejteni.

Rengeteg időt és energiát fordítottál arra, hogy az ének tudásod fejleszd. Eljött-e már az a pont, amikor művészileg úgy érezted, sikerült pontosan megvalósítani azt, amit elképzeltél?

- Igazán sosem érzi az alkotó, hogy pontosan azt valósította meg, amit akart, de azért néha egy nagy feladat végeztével át tud járni az elégedettség. Például, amikor a You don’t know it’s you című lemezt felvettük. Az egy annyira jó felvétel volt, és olyan boldog voltam, hogy sikerült kiadni magamból egy csomó mindent, amit ki szerettem volna, hogy úgy éreztem: ha ennyi volt a kalandom a zenével, vagy ha holnap meghalok autóbalesetben, akkor is ez jó volt így, és már kiadtam magamból annyit, amiért már megérte az elmúlt X év. Vannak ilyen pillanatok - amikor az embert megszállja a jó érzés. Azt hiszem, nekem ez a kiadás érzés a legfontosabb – nem az, hogy elérni, vagy siker, hanem, hogy valamit ki tudtam fejezni, valamit hozzá tudtam rakni a világhoz az alkotással. Ez hívja elő belőlem ezt az érzést.

Ugyanakkor ezek a pillanatok nem tartanak sokáig, mert aki alkotó az általában hajlamos erősen kritikus lenni. Én is elég kritikus vagyok, és inkább megyek előre és az új dolgokra koncentrálok. Ha valamitől megijednék, akkor az a hátradőlés lenne. Én nem akarok hátradőlni. Nyilván a tempó - az, hogy milyen tempóban űzöm a dolgaimat - hol gyorsabb, hol lassabb, de úton kell maradni és mindig keresni kell a fejlődési utat. Rettentő távol áll tőlem, hogy azt gondoljam: már megérkeztem valahová. Vannak kis lépcsőfokok, amit az ember megérez - hogy na, most léptem egyet, vagy most lezárult egy szakasz, vagy most beteljesítettem valamit -, de igazából megérkezni, azt nem szabad.

Az éneklésen túl mi az, amiben fejlődni szeretnél még? Akár zeneileg, technikailag, akár emberileg.

- Most a looperrel sokat foglalkozom. A berlini klub miatt is, hiszen ott ki fogok állni szólóban, és nem evidens, hogy az hogy lesz izgalmas, meg hogyan lesz profi. Egyébként nagyon jó lenne, ha tudnék annyit gyakorolni zongorát, hogy azzal ki tudjak állni színpadra – ez egyszerűen az időmbe nem fér bele most sajnos, pedig nagyon szeretném.

Amit szeretnék fejleszteni, az mindenek előtt a time management. Nagyon sok dolog van az életemben, sok minden érdekel. Nem arról van szó, hogy nyűgös dolgokat bent hagyok, hanem arról, hogy egy csomó jó dolog van, és azok közül kell kiszórni olyanokat, amiket fájdalom kiszórni, de muszáj, mert jobban kell tudnom fókuszálni az igazán fontos dolgokra. Tulajdonképpen ez nem zenei, de leginkább ebben szeretnék fejlődni. Hogy minél jobban tudjak fókuszálni, és akkor talán lesz időm arra is, hogy többet gyakoroljak zongorát.

Utolsó kérdésként, a time management-nél maradva: régóta készül az új Bin-Jip album, amin jelenleg a produceri, keverési munkálatok folynak. Mikorra várható, hogy elkészültök vele?

- A produceri munkát Andrew és a hangmérnökünk, Schram Dávid végzik ketten, ezt Bálinttal 99%-ban rájuk hagyjuk. Időről-időre elmondjuk a véleményünket, de ehhez ők értenek igazán. Az album hangzásának kialakítása az ő területük. Bálinttal inkább az írásban vagyunk aktívabbak, meg persze a följátszásban, ők azok, akik a hangzást addig gyurmázzák, amíg jó nem lesz. Ez nagyon időigényes folyamat, Andrew ráadásul maximalista, így hihetetlenül sokáig tudnak dolgozni egy-egy dalon. De nagyon reméljük, hogy december 21-ére elkészül a lemez.

A lemezbemutató - ami nagyon különleges lesz - december 21-én lesz a  Művészetek Palotájában. Egyrészt Erik Truffaz lesz a vendégünk, másrészt ott lesznek a Kiégő Izzók, - akikkel a Planetáriumban többször koncerteztünk már -, és fel fognak építeni fölénk egy kis kupolát, (egy kis planetáriumot), és oda fognak vetíteni!

Lelkesedése, ahogy mesélt nekem a fejleményekről, rám is átragadt. Fél óra alatt rengeteg dolgot megtudtam róla, és nagyon örültem neki, hogy szánt rám időt. Miután ellenőriztem, hogy minden szóbakerült-e, amire kíváncsi voltam, megköszöntem neki az interjút, ő pedig rohant is tovább.

Hugh Laurie and THE COPPER BOTTOM BAND

Steven Seagal hatására utánajártam, még mely színészek adták zenélésre a fejüket. A téma külön bejegyzést érdemel – mindenesetre Hugh Laurie esete a Copper Bottom Band-del megerősítette bennem a felismerést, hogy sikeres színészként zenekarba szállni hihetetlen nagy előny, ami lehet kölcsönösen gyümölcsöző, és teret adhat az örömzenélésnek. Majd’ két és fél óra jól megkomponált szórakoztatás – egyszerre arculcsapóan ironikusan, és mégis őszintén. Mr Laurie, elismerésem!


Hugh Laurie szenvedélye saját bevallása szerint mindig is a zene volt. Autodidakta módon tanult meg zongorázni, és mára gitározik és szájharmonikázik is, amit a tegnapi koncerten profi előadással fűszerezett. Fontosnak tartja, hogy a régebbi korok zenéi - így az akár több, mint száz éves blues, jazz és spirituális dalok -  tovább éljenek, így nem véletlen, hogy zenekarával, a Copper Bottom Band-del főleg az említett műfajok nagyjaitól válogat, de szép számmal akadnak saját dalaik is.

Mielőtt beleszaladnék a koncert tartalmi elemzésébe, le kell szögeznem: Hugh Laurie olyan karakter, akit színészi sikerei miatt a közönség valószínűleg akkor is kitörő tapsviharral fogadna, ha zenei teljesítménye gyenge lenne. A koncert elején ez az effektus egyfajta láthatatlan falat emelt a közönség és az előadás közé, de Steven Seagal-lal ellentétben (aki egy pillanatra sem firtatta színészi múltját) Hugh Laurie bátran szembement a tagadhatatlanul a koncertteremre ült Hollywood-hatással, és külön megköszönte, hogy annak ellenére telt ház fogadta, hogy voltaképp ő is jól tudja: egy ilyen koncerttel lutrizik az ember. Hiszen attól, hogy valaki tehetséges színész, nem feltétlenül lesz jó zenész előadó is. Szimpatikus volt az őszintesége, és határozottan igyekezett minden szempontból a közönség kedvében járni – kezdve a magyar üdvözléstől a folyamatos kommunikációig.

Ha dióhéjban kellene összegeznem, milyen is volt a koncert a Kongresszusi Központban, csak annyit mondanék: profi. Egy ügyes és rutinos előadó estjének lehettünk részesei, aki mellett képzett és kiemelkedő zenészekből álló együttes áll. Ezzel azonban Laurie egy pillanatra sem él vissza. Nem kényelmesedik el, és hagyja, hogy ők vigyék a hátukon az este zenei részét, aktív tagja a muzsikának, és tudja, mikor kell a háttérbe visszahúzódnia és teret adnia a többi zenésznek. A produkció mégsem száraz – az együttes tagjainak (beleértve és kiemelten Hugh Laurie-t is) őszinte lelkesedése személyessé teszi az előadást, és ez a közönségre is átterjed. Pár dalt követően minden sorban mozogni kezdtek a talpak, és többen már a zenék közti beszélgetésben is aktívan részt vettek. Az est frontembere nagy hangsúlyt fektetett az érthető kommunikációra, végig érthetően, szépen artikulálva beszélt és mesélt egy-egy dal kiválasztásának okairól, vagy azok keletkezéséről.

„Szeretném még egyszer megköszönni, hogy ennyien eljöttek. Nem csak azért, mert itt vannak, hanem azért is, mert ezáltal azok a régi, öreg dalok, amiket kiváló zenekarommal, a Copper Bottom Band-del eljátszunk önöknek új esélyt kapnak arra, hogy ne tűnjenek el a feledés homályában. Ezek a zenék a közönség által élnek túl, lélegeznek, érvényesülnek igazán. Köszönöm, hogy itt vannak!”

Lenyűgözött, amilyen odaadással beszélt Hugh Laurie az általa már-már bálványként körülrajongott előadókról – például Jelly Roll Morton-ról és W.C. Handy-ről, de különösen Bessie Smith-ről (akit a zene egyik ősanyjának tart, és ahogy ő fogalmazott: el sem tudná képzelni a világot és a zenét, ha nem lett volna Bessie Smith).

A klasszikusok megismertetésében hét tagú zenekara, a Copper Bottom Band segítette – színtiszta profizmussal. Az együttes tagjai egytől-egyig remek zenészek, de külön szeretném kiemelni a két énekesnőt – Gaby Moreno-t és Jean McClain-t -, akiknek a hangja gospel kórusokba illő; valamint a pozanon játszó Elizabeth Lea-t. Női pozanost még nem nagyon láttam-hallottam, de ő lenyűgözően játszott, és a vokálba is besegített, ha éppen nem kellett hangszerén játszania.

Sajnos a Kongresszusi Központ hangzása ez alkalommal sem volt jó. Kifejezetten zavart a szóló részeknél, hogy bár az énekesnők hangszínén hallottam, hogy dinamikusan énekelnek, mégis laposan szólt az egész, és sajnos a különböző hangszerek sem voltak egymáshoz képest kellemesen összehangolva. Sokat rontott a koncert zenei élményén, pedig igazán kitettük magukért az együttes tagjai.

Laurie nem csak zongorázott, gitározott és énekelt, valódi show man-ként táncolt, őrjöngött, tapsra és táncra buzdította a közönségét, és egy argentin tangó erejéig még Gaby Moreno-t is megtáncoltatta. A koncert közepén amolyan re-hidratáló szünetet tartottak, és a zenekarral a közönség egészségére koccintottak némi whiskey-vel (vagy pálinkával), de Laurie koncert közben is pusztította a feleseket.

Igazán jó hangulatú estét csináltak. Röpke két és fél órára kiragadtak minket Budapestből, és megidézték a füstös New Orleans-i lebujok hangulatát. A színpad kép és az öltözetük is tökéletes időkapszulaként működött, a koncert végére pedig rávették a közönséget, hogy táncra perdüljön a széksorok között.

A koncert után azon tűnődtem, a látottakat és hallottakat vajon milyen mértékben befolyásolta az, hogy Hugh Laurie történetesen ismert színész.

Egy felkapott színész bizonyára könnyebben kerül össze profi zenészekkel, akikkel biztosra mehet és nagyságrendekkel felkapottabb helyeken léphet fel, mint bárki ismeretlenül. Hugh Laurie zenészként is beleadott mindent, és vitathatatlanul jól zongorázik, előadóként pedig igazán karizmatikus. A Copper Bottom Band ugyanakkor egy kevésbé tehetséges énekessel is elvitte volna a hátán a show-t. Vajon hány tehetséges zenekart nyel el az ismertségért folytatott küzdelem, és lennének-e kellőképp kitartóak a színész-zenészek, ha nekik is meg kellene járniuk a szamárlétrát zenekaraikkal, mielőtt kongresszusi központok nagytermeiben léphetnek fel?

Hugh Laurie megérdemelte a figyelmet, és a Copper Bottom Band-del adott budapesti koncertje egyértelmű siker volt. Örülök, hogy részese lehettem, mert a zenetörténet egy remek korszakát ismerhettem meg egy szimpatikus zene rajongó szemszögéből. Dr House egy pillanatra sem kísértett.

Hugh Laurie és a Copper Bottom Band honlapjáért kattintsatok ide.

 

Nyitottnak lenni

Ma van a PRIDE napja. Ahogy a héten több más országban, ma Magyarországon, Budapesten is megmutatják magukat az LMBTQ társadalom tagjai. Már maga ez a meghatározás is milyen kirekesztő.

Török Kati blogja a Nyitottak vagyunk kezdeményezéshez még indulásakor csatlakozott. Hiszek benne, hogy kitartó munkával, kis figyelemmel változtathatunk világunkon – létrehozhatunk egy olyan társadalmat, ami elfogadóbb, mint most, megértőbb, mint most, nyugodtabb, mint most. A zene mindenen átível, nem szabja meg semmi és senki, nincs köze szexuális orientációhoz, párkapcsolati állapothoz, nemhez. Jó lenne, ha ezt sokan elfogadnák.

A probléma az, hogy a PRIDE-dal kapcsolatban, és általánosan az LMBTQ-ügyekkel kapcsolatban megbélyegző a közbeszéd. Elkülönítjük azokat, akik mások, mint mi vagyunk, pedig elfogadnunk kellene őket, és az emberi sokszínűséget látni ebben.

A mai nap az lenne a legfontosabb, hogy mindenki belegondoljon kicsit, milyen lehet másnak lenni, és, vajon elfogadható-e, ahogy ma másnak lehet lenni. Létezik másság?

Legyetek nyitottak. Ne csak a mai napon!