Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

ZH Estek a Szimplában – zenei jelenségekről hozzáértőn

Eredeti terv: Veréb Anikó

Akit érdekel a zene, a kultúra, a média és ezek közösségekhez kapcsolódásai, annak érdemes jobban megismernie a Zenei Hálózatokat. A társaság azt tűzte ki célul, hogy bővítse a zenéről szóló közbeszédet – ami sajnos gyakran kimerül a bulvár hírekben és a semmitmondó sztárcsinálásban. Zenei Hálózatok Estek címen tavasszal már tartottak egy előadás sorozatot az ELTE-n, november elsejével viszont új helyszínen térnek vissza, és a szériához csatolják egy-egy este alkalmával Szegedet és Debrecent is.

“Az egész egy 2008-as konferenciával kezdődött, és 2011-ben jelent meg a Zenei hálózatok kötet, melynek írásai magyar nyelven elsőként elemzik az internet és a közösségi média térhódítása által meghatározott közegben átalakuló zenei közösségek dinamikáját és működését, és a tágabb kulturális és zenei trendeket.” – áll a Zenei Hálózatok honlapján bemutatkozásképp. A tavaszi előadásokról a blogon is olvashattatok – az akkori beharangozóm itt találjátok, és írtam Mezei Péter előadásáról, és a Petőfi Rádió átpozicionálásáról is.

Amikor körülbelül egy hete megláttam, hogy a sorozat folytatódik, megkerestem Tófalvy Tamást, a rendezvény egyik szervezőjét, hogy avasson be a részletekbe: milyen tapasztalatokat gyűjtöttek a tavaszi felvonással, mire számíthatunk az új évadban, és mik a terveik a jövőre nézve.

- Mit tapasztaltok, elsősorban milyen körökből kerül ki közönségetek? Milyen visszajelzéseket kaptatok a tavalyi szériáról?

  • A hallgatóság legfőképp a zene társadalmi kontextusára nyitott fiatalokból áll össze - az MA-hallgatóktól egészen a fiatal dolgozók/kutatók/zenészek köréig -, emellett természetesen a zenéhez kapcsolódó szakmák képviselőiből. Eddig főleg pozitív visszajelzéseket kaptunk - leginkább annak örültek azok, akiknek a véleménye eljutott hozzánk, hogy végre van egy olyan sorozat, ami ilyen témákat dob be a közbeszédbe, és mindezt magas színvonalon teszi. Többen kiemelték még az előadások közvetlen hangulatát és a tematika sokszínűségét is.

- Miben lesz más az őszi sorozat a tavaszihoz képest?

  • Az idei évadban a tapasztalatokra alapozva minden téren igyekeztünk tovább nyitni és lazítani a formai kereteket: az - egyébként kiváló - egyetemi helyszín helyett szórakozóhelyre szervezni az előadásokat; kicsit későbbre, hogy többen tudjanak jönni munka után; és rendszeresebbre, hogy könnyebb legyen tervezni az alkalmakkal. Hogy az estek menete kicsit pörgősebb és színesebb legyen - az első előadást kivéve - ezentúl két előadó lesz egy helyett, rövidebben, de az eddig megszokott programhoz igazodva sok időt hagyva a felmerülő kérdések megvitatására, és a beszélgetésre.

- Miként lett az új helyszín a Szimpla Kert?

  • Megtudtuk, hogy hamarosan elkészül a moziterem felújítása, egy kedves barát segítségével kapcsolatba léptünk velük, és ők nyitottak voltak a sorozatra. Ennek én személyesen nagyon örülök - nem csak azért, mert a Szimpla mégiscsak "a" romkocsma, hanem azért is, mert ezzel még jobban bekerülhetünk majd a csütörtök esti, elő -hétvégi vérkeringésbe. Végülis mi lehet jobb indítás egy hétvégére melegítő sör/fröccs előtt/közben, mint egy zenéről szóló előadás?

- Idén Budapest mellett két vidéki helyszínnel is bővültetek. Hogyan kapcsolódik a sorozathoz Debrecen és Szeged?

  • Ez egy számomra különlegesen fontos és kedves része, újdonsága a sorozatnak: egyfelől a Zenei Hálózatok mindig is egy több városból származó kezdeményezés volt (sok alapítónk vidéki egyetemeken tanult, tanul, kutat, stb.), csak éppen budapesti székhellyel, és ezt szerettük volna láthatóvá tenni, és egyben jelezni, hogy a vidéki műhelyekben is remek kutatók izgalmas témákon dolgoznak. Szeretnénk összerázni a téma iránt érdeklődőket, legyenek bárhol is az országban, és remélem, hogy ehhez ez is hozzájárul majd. Hosszú távon abban bízom, hogy még több város részese lehet a sorozatnak, és ez csak a kezdet. Idén Debrecen és Szeged egy kerekasztallal és egy egynapos előadássorozattal kapcsolódik a második szezonhoz.

- Milyen eredményeitekre vagytok a legbüszkébbek?

  • Nagy öröm számunkra, hogy egyre többen hallanak erről a kezdeményezésről, és ezáltal hozzájárulhatunk a hazai, zenéről való gondolkodás jobbá tételéhez. Büszkék vagyunk rá, hogy eredményeinket - a konferenciát, a kötetet, az előadássorozatot, és az összes online megjelenésünket - önkéntes és nonprofit munkával sikerült megvalósítanunk. Sokan támogatták önzetlenül a kezdeményezést: többek között a BME a kötet megjelentetésével, az ELTE az első előadássorozat helyszínének biztosításával, a Mito pedig a kötet microsite-jának pro bono elkészítésével. A sikerhez hozzájárult több médium is - kiemelten a Recorder.hu, amely a második szezon médiapartnere -, a rendezvényeinkről való hírek közlésével.

 

Az őszi széria első előadója Gerényi Gábor internetes tartalomszolgáltatási szakember lesz, aki az Index egyik alapítója volt. Az ipar vége, a zene kezdete címmel arról beszél majd, hogy magunk mögött hagyva az iparszerű zenetermelés korszakát, az utóbbi időben visszatértünk a gyökerekhez: a zene nagyrészt ismét az önkifejezés eszköze, óriási, minden korábbinál nagyobb méretű művészeti mozgalmak potenciális hordozója; a jövő láthatatlan és megismerhetetlen terepe lett. Az esemény este 7-kor indítja meg az együttgondolkodást, a sorozat többi előadásáról pedig itt érdemes tájékozódni.

 

Rocklitera Vol. 01 – korrajz, tünet, jelenség, vagy múló pillanatok gyűjteménye?

Minél többet lapozgatom Baksa-Soós Attila és Lékó Tamás közös könyvét, annál szilárdabb a meggyőződésem arról, hogy a projekt korrajz mivolta épp annyira lelombozó, mint pozitív. A napjainkban befutott „alternatív” zenekarokat felvonultató novellás kötet épít rá, hogy a rövid írások ihletőit ismerjük valamennyire, de nem célja bemutatni őket azok számára, akik még sosem hallottak róluk. Mégis van az egésznek egy „aki kimaradt, lemaradt” utóíze – a kollekció egy gyűjtemény-sorozat első felvonása. A csomagolás pedig trendi, üde, színes, mindenképp szórakoztató.

Amikor megrendeltem a Rocklitera első kötetét, elsősorban az motivált, hogy tudtam: ebben a könyvben a legtöbb jelentősnek ítélt hazai zenekar szerepel. Pórul nem járhatok vele, hiszen, ha tartalmilag esetleg mellé is nyúlok, lesz egy albumom, amit mutogathatok majd nosztalgiázva a következő generációknak, hogy „bezzeg az én időmben” ilyen dolgok voltak. Ennek a célnak pedig tökéletesen megfelel a könyv, mert sokat elárul mai világunkról – mind megjelenésében, mind a novellákban megelevenített képekkel, szituációkkal.

Kezdjük a külcsínnel. Már a borítóról is süt, hogy ez aztán most valami igazán trendi dolog. Színes, design-os betűtípus, sejtető Volume 01 sorszámozás, kis betűvel pedig a kötetben szereplő zenekarok. A könyv hátoldalán összefoglaló helyett pár reakció a benne szereplőktől – csupa kisbetűvel, smiley-val - , a borító belső oldalán QR-kód. Tömény 21. század. A kolofónt ritkán olvassa végig az ember – többnyire csak unalmában -, pedig a Rocklitera esetében már abból is kiderül, hogy szórakoztató, könnyed dologra számíthatunk; Margó néni üzenete ajánlás gyanánt pedig teljesen egyértelművé teszi, hogy komoly, mélyen szántó tartalomtól nem kell tartania az olvasónak.

Ha ezeken a dolgokon még átsiklott esetleg tekintetünk, vagy nem zavartak kellőképp össze minket, akkor megteszi ezt Ligeti Nagy Tamás bevezetője, A fehér nyúl nyoma címet viselő önálló novella, amely ezzel a képpel irányt ad a kötetnek – a popsztárság kulisszái mögé készülünk lesni, vagy legalább is üldözzük, mitől lesz a jelenség valóban jelenség. Ha erre is felkészültünk, indulhat a rock&roll, velünk, róluk.

Baksa-Soós Attila – a Felhőjáró – mindegyik együttesnek 6 oldalt szentelt a könyvből: egy autogram gyűjteményt, címlapot, 2 oldal nagy, színes képet Lékó Tamás novella-interpretációi alapján, és 1,5-2 oldalnyi rövid novellát. Ezek nem annyira a zenekarokról szólnak, inkább reakciók az általuk képviselt világra – hol hangulatok felidézése, hol elvont sci-fi történetek, de néha csupán egy-egy csendes kép a rózsaszín hétköznapokból. Van benne buli, rock&roll, nemtörődömség, trágárság, szerelem, és nosztalgia. Szépirodalmi szintre semmiképp nem emelkedik a dolog, de a cél nem is ez; egyértelmű, hogy a szerző jól érezte magát az alkotás során, és az egész könyv csak arra hivatott, hogy szórakoztasson. Ráadásul a legközvetlenebb módon.

Úgy érzem, a hangnem sokszor túllép a modern jópofaság kulturált vonalát képviselő határokon, de több kifejezetten kellemes kép is van a novellák között. A Rutkai Bori által ihletett Idill például végig mézes-mázas, végletekig leegyszerűsített boldogságával mámorítja el az olvasót, míg a Zagar zenekar űrbéli kirándulása, vagy az Amber Smith gitárriffcsempész-küldetése gyerekkori játékainkra emlékeztet minket. A gyűjtemény azáltal lesz igazán egyedi, hogy nem csak szerzője reflexióit mutatja be a ma futó zenék kapcsán, de attól függően, hogy ki forgatja a könyvet, mindenkiben más és más élményeket, emlékeket idéz fel.

A dolog ereklye jellegét pedig csak fokozza, hogy a novellák után koncertbontást is kapunk kedvenceink fellépéseiről – így munkafüzet jelleggel ki-ki beikszelheti magának, hogy melyik bulikon volt jelen személyesen is -, sőt, mások tollából is okosodhatunk egy-egy előadóval kapcsolatban.

Ha egy szóval kéne definiálni a Rocklitera – jelenséget, akkor azt hiszem, a korhű a legmegfelelőbb kifejezés. Annak minden pozitív, és negatív tartalmával. Mindenképp jó, hogy van, érdekes, szórakoztat – de, mint napjainkban annyi mindent, ezt sem szabad komolyan venni. A sorozat második kötete a napokban jelenik meg, tájékozódni róla itt lehet.

 

Erased Tapes Records – zenei világunk olvasztótégelye

Az a konzervatív elképzelés, miszerint a zene hangszerek és dallamvilágok szerint műfajokra, stílusokra osztható, igazán idejétmúlt elgondolás. Nem csupán azért, mert jópár évtizede dívik a különböző stílusok keverése, de azért is, mert egyre több előadó törekszik rá, hogy teljesen összemosódjanak ezek a definiálható határok. Miképp az idén ötödik születésnapját ünneplő Erased Tapes Records művészei is.

De miről is van szó?

Az Erased Tapes amellett, hogy zenei kiadó, egyfajta alkotóműhely is olyan zenészek számára, mint Ólafur Arnalds, a Winged Victory For The Sullen, a Rival Consoles, a B.E.F., Nils Frahm és Peter Broderick. Saját meghatározásuk szerint a szándékosan a múló trendeken kívülre pozicionált kiadó a különböző zenei előélettel bíró alkotóit együttműködésre sarkallva igyekszik bebizonyítani: a klasszikus zenei alapokra, hangszerelésre építkező modern muzsika nem szorítható korlátok közé, és több gyökérből is táplálkozhat. Előadóik stílusmeghatározásául éppen ezért olyan irányadó szókombinációkat használnak, mint a modern classical, a post rock, vagy épp az electronica redundant.

A Trafóban szerdán az amerikai Winged Victory for the Sullen, az izlandi Ólafur Arnalds és a német Nils Frahm képviselte e zenei kavalkádot. Három különböző formáció, teljesen más stílusban, mégis egyazon alappal: előadásuk gerincét a klasszikus hangszerekre épülő elektronika adta. Az este folyamán ügyesen megválasztott sorrenddel, a finom harmóniákból építkezve, az elektronikus hangszereknek egyre nagyobb teret adva jutottunk el a  jazz és káosz világába, ahol a hangszerek már nem is hagyományos értelemben vett hangszerként alkalmazhatók.

A zenéről kialakított  általános ismereteink határait már az első zenekar is feszegette – a csellóval, 2 hegedűvel, hárfával, elektromos gitárral, zongorával és szintetizátorral hangszerelt Winged Victory for the Sullen nyúlós, lassan építkező dallamai egyszerre voltak felemelőek és melankólikusak, diffúz elegyüket utólag hangszeres szólamokra bontani pedig jószerivel lehetetlen volt. Az atmoszférikus zenéhez egy-egy dal erejéig vetítés is társult – ennek azonban megkérdőjelezhető volt létjogosultsága, mivel a képek nem adtak igazán hozzá a zenéhez, inkább csak fantáziánkat korlátozták le és figyelmünket terelték el a részletekről.

A koncert pontosan kezdődött, ami a Trafó nem túl szervezett beléptetésének köszönhetően nem tett jót az estének, az előadás közben a sötétben bebotorkáló, és a lépcsőkön helyet kereső sereg szöszmötölése megtörte a lassan felépített hangulatot.

Rövid szünet után Ólafur Arnalds üde jókedvvel lépett a színpadra, és tört angolsággal mesélt róla, mennyire szívesen jár újra Budapesten. Aki nem volt ott eddigi koncertjein, az Moby dokumentumfilmjéből ismerheti őt, dallamvilága közelebb áll a hagyományos értelemben vett klasszikus zenéhez, de szívesen használ elektronikus hangzásokat és dob alapokat is a hatás fokozása érdekében. A koncerten hegedű és cselló kísérte, sőt, alkalmanként még szólózhattak is. Olyan hegedűszólót hallhattunk, amilyennel könnyűzenei koncerten nem igen találkozhattunk eddig – a műértő közönség (a szó legnemesebb értelmében) pedig kitörő tapssal ünnepelte az odaadó előadást. Közvetlen, barátságos előadásmódján túl műsorának elegáns zárójelenetével lopta be magát leginkább a szívembe. Mint egy zenei metafora, zongorán kezdett bele egy dallamba, amit lassan cselló és hegedű kezdett kísérni, a művészek azonban a színpad mögött maradtak. A három hangszer együtt énekelt, majd elnémult a zongora, és, mint a szerző gondolatai, csak a vonósok zengtek tovább, míg végül ők is elhallgattak. A jelenet hatásos volt, az utolsó hang után még jópár másodpercig meghitt csend ült a teremre. Ez volt az a pont, ahol elvetettem, hogy az egész produkciót a Művészetek Palotájába kelett volna szervezni – ott elveszett volna ennek a dolognak az intimitása, családias hangulata.

Ez után éles váltás volt Nils Frahm előadása. A virtuóz zongorista rögtön azzal kezdte, hogy demonstrálta, mennyi féle zörejt tud kiadni a Steinway zongora. Nem finomkodott, nem olyan elegánsan demonstrálta a hangszer adta lehetőségeket, mint Fazil Say szokta saját szerzeményével, Frahm dobverőket ragadott, és végül – az egyik dobverőt széttörve – alulmaradt a Steinway-vel szemben. Aztán a húrok közé csapott, és néhány halkabb, visszafogottabb dallam után monoton, fülsértő fortéba kezdett, repetitív ismételve egyazon hangot, míg végül már nem is a hangra figyeltünk, csak arra a szokatlan, harsány harmóniára, amit ez az ámokfutás a zongorából hívott elő. Többek arca eltorzult az érthetetlen ricsajtól, de mikor akkordokra kezdte bontani ezt a morajló hangot, páran a harmónia lebontását véltük felfedezni, és, mikor már minden ingerküszöböt átlépett a zsivaly, a darabnak hirtelen vége szakadt.

Szellemileg és lelkileg is megviselte, megdolgoztatta az embert ez az este, így, miután a teljes stáb felvonult még egy utolsó improvizációra, a közönség fáradtan indult haza az előadásról. Annak ellenére, hogy nem volt makulátlanul tiszta, egyszerű élmény ez a három előadás, mégis boldog vagyok, hogy részese lehettem. Egyrészt, jó volt újra igazi zongorát, valódi vonósokat hallani igazán új felfogásban, másrészt azzal, hogy alkalmazkodásra kényszerítette hallásomat ez a mértéktelen dinamika, úgy érzem, nyitottabb lettem új dolgok iránt.

Ólafur Arnalds a kiadó születésnapi kisfilmjében úgy fogalmaz, hogy az emberek két külön irányként kezelik a klasszikus zenét és a többi, könnyedebb műfajt - holott elég lenne észrevenni, hogy az egész csupán hangszerelés kérdése. Jó lenne, ha ez a gondolat többekhez eljutna – ének-zene órán érdemes lenne egy-egy hasonló előadásra elvinni a gyerekeket, hogy esélyt kapjanak hangzásviláguk újraértelmezésére.

 

Design After Dark – Bits&Beats és DJ Bootsie a Gozsdu Manó Klubban

A HG.HU és a Design Hét közös szervezésében október 1 és 7 között tart a Bits&Beats fesztivál, amelynek keretein belül különböző DJ-k és kollaborációk szórakoztatják a design-ra vágyókat a Gozsdu Manó Klubban. Szerda este a DJ Bootsie - Vázsonyi János kollektíva zenélt, a visualért felelős VjCentrum pedig Káldy Juli fiatal cipőtervező anyagát használta. A a hg.hu program beharangozó cikke után nagyon vártam ezt az együttműködést, ezért felkerekedtem aznap este és megnéztem, milyen is, amikor a formatervezés diktálja a tempót.

A koncert sorozat hivatalos kezdési időpontját fél tízre harangozták be, de a helyszínre érkezve nem sok jelét láttam annak, hogy ott aznap bármilyen koncert is lesz. Mivel nem jártam még a Gozsdu Manó Klubban, azt is meg kellett fejtenem, hogy a hely hátsó részén lejáró vezet a pincébe, ahol a koncertek lesznek – a kocsma/kávézó részen pár plakátot leszámítva semmi nem hirdette a Bits&Beats jelenlétét. A lépcsőn leérve mindössze 5-10 ember lézengett a boltíves térben, a sejtelmes félhomály és a színpad köré vetített fények mellé halk hip-hop zene szólt. A koncert tízkor kezdődik – világosított fel a pultos, úgyhogy volt időm rákészülni az eseményre, kicsit beleolvadni a térbe.

Tíz órakor Solymosi Vilmos minden felhajtás nélkül sétált a pult mögé, és kezdődhetett a műsor. Dj Bootsie zenéjét már régebbről ismerve volt róla elképzelésem, hogy mire számítsak, de a jól megszokott finom etno hatás és az elmélázós tempó helyett ezalkalommal sokkal progresszívebb, hangzásvilágában inkább a hip-hopból merítő zenét kaptam. Vázsonyi János a koncert közben érkezett, és szintén minden felvezetés nélkül, a legtermészetesebben pakolta elő szaxofonját, a következő pillanatban pedig már zenélt is. Bootsie alapjait tökéletesen egészítette ki, színezte meg jazz-es szólóival, és precíz mértéket szabott saját szerepének – sehol nem nyomta el szólistaként a produkciót, improvizatív dallamaival éppen csak annyit tett hozzá a zenéhez, amit az éppen elbírt. Ahogy hallgattam őket, megelégedés töltött el – ilyen az, amikor valódi művészek zenélnek érzésből.

Az este elmaradhatatlan kelléke volt a vetítés, amit DJ Bootsie produkcióiból már egyébként is megszokhattunk. A Design Hét alkalmából az este exkluzív alkotótársa Káldy Juli volt, aki formatervezett cipő kollekciójával harcolt ki nevet magának a design szakmában. A zenéhez vágott videóban az ő anyagait használta a VjCentrum csapata, a párosítás pedig a szokatlan formavilágú cipőket szemügyre véve első ránézésre is biztos sikert ígért. Mivel a rendezvény középpontjában elvileg a design áll, számomra csalódás volt, hogy csak egy relatív kis méretű kivetítőn csodálhattuk a dinamikusan megvágott kép anyagot, pedig tartalmilag a látvány nagyon tudatosan felépített struktúra alapján vezette a nézők gondolatait a cipők világába. Először csak egy-egy textúra jelent meg rövid snittekben, majd tervrajzokat, grafikákat láthattunk, mielőtt a kollekcióról készült negatívok a képernyőre kerültek volna. Ha valaki tényleg a vetítésre koncentrált, teljesen elrugaszkodhatott a külvilágtól – bár a kollekcióval kapcsolatban maradt azért némi hiányérzetem, mert a darabokról teljes képet nem igazán kaptunk. De mindenképp a memóriánkba vésett egy egyedi lenyomatot, ezért összeségében épp elegendő a kapott információ ahhoz, hogy akit jobban érdekel a dolog, utánajárjon kicsit.

A nézőtér eleinte igen üres volt – mindössze csak páran ültek, beszélgettek a DJ-pult előtt, és lassanként szállingóztak az újabb és újabb érdeklődők. Az üresjáratot kitöltendő el tudtam volna képzelni egy divatbemutatót – bőven lett volna hely pár modellnek performansz jelleggel bemutatni, aminek később csak a lenyomatát kaptuk. De szép lassan megtelt a tér, és talán, mert DJ Bootsie és Vázsonyi János is elsősorban a 30 év feletti korosztályt vonzza, vagy talán a Design Hét miatt egyre több öltönyös, divatos, szokatlan megjelenésű ember érkezett a Manóba. Akadtak azért fiatalabbak is és fesztelenebbek, éjfél körülre már táncoltak is páran, de elég nehezen lehetett volna a nézősereget homogén közönségnek nevezni. Volt, aki kutyával érkezett, és egy srác az átmeneti szabad teret kihasználva ördögbottal játszott, de a legtöbben vagy a látványban elmélyedve meredtek a kivetítő felé, vagy a zenét csak aláfestésnek tekintve beszélgettek egy-egy pohár ital mellett.

Éjfél után jöttem el a helyről, ahol akkor még javában tartott a koncert. Igaz, a vetítés egy idő után nagyrészt ismételte önmagát, a létszám pedig körülbelül a felére csökkent, de jó hangulatú társaság maradt végigbulizni az éjszakát. A Gozsdu Manó Klub asztalos-ülős részében is pezsgett még a hangulat, a Király utcán hazasétálni pedig mindig színes élmény. Érdekes estének lehettem részese, a Bits&Beats kezdeményezés pedig egyértelműen jó koncepciónak tűnt egy produkció alapján.