Miközben a rádióból üvöltő dalok sokszor mind egyformának tűnnek, és bárki a zsebében hordhat akár több hétre elegendő zenét is, kérdésessé válik, hogy mi számít valódi értéknek, és mi az, amit tömegével fúj majd el a szél. A napokban több zenei fórumon is hódított egy videó, amelyben a készítő a minket körülvevő slágerrengeteg kapcsán azon morfondírozik, vajon hányféleképp variálható még az, amit élvezhető zenének érzékelünk – másként fogalmazva: kifogyunk-e valaha is az új zenéből?

Michael – aki a VSauce házigazdájaként olyan nyomós kérdésekre is kereste már a választ, mint például, hogy mekkora súlya lehet egy árnyéknak – a zenei variálhatóság határait az emberi hallás sajátosságaiból kiindulva vezeti le. Kombinálja a tényt, hogy fülünk csak véges számú különböző magasságú, jellegű hangot tud egymástól megkülönböztetni a digitális kor adattárolási módszereinek sajátosságával. A hanghordozókon kódolt információ bináris kombinálhatóságát összeveti a zeneértelmezési tapasztalatainkkal, majd figyelembe veszi azt is, hogy a random hangokból összeállított dallam még koránt sem biztos, hogy fülünknek is megemészthető lesz. Számításait folyamatosan szűkíti, finomítja, és végül arra a következtetésre jut, hogy bár matematikailag a különböző dallamvariációk száma véges, még bőven van mozgástere a jövő slágergyárosainak. Kitér a hasonló, vagy egyazon dallamra építkező slágerek jelenségére is, és dalszövegbeli szabályszerűségekre is rámutat.

A zene, mint minden művészeti ágazat, a múltból építkezik, és folyamatosan változik. Mégis képes olyan új irányokba elindulni, amelyek hallatán sokszor joggal vonjuk kétségbe, hogy az alkotók tisztában vannak eddigi zenei örökségünk alapjaival. Hívhatjuk ezt akár generációs szakadéknak is, de az biztos, hogy Beethoven értetlenül állna egy-egy  mai kasszasiker hallatán. De nem is kell ennyire visszanyúlni az időben, jól demonstrálja a jelenséget az is, ha egymás után meghallgatunk egy Skrillex dalt, és mondjuk a Doors valamelyik legendás számát. Valószínűleg igen keveseknek jutna eszébe, hogy a két zenét azonos mérce alapján értékelje, pedig mégis van bennük valami közös – ha ezt oly’ nehéz is belátnunk.

A film, amit ajánlani fogok, éppen a kategóriák szerinti gondolkodásunk falait próbálja megdönteni. Idén tavasszal, Re:Generation Music Project néven látott napvilágot Amir Bar-Lev dokumentumfilmje, amelyben azt követte nyomon, miként birkózik meg öt igazán mai zenei producer/DJ egy-egy tőlük távoleső zenei műfajjal, és a múlt legendáival együttműködve hogyan képesek újraértelmezni azt saját szájízükhöz igazítva.

Az ötlet kapcsán olyan kollaborációk születtek, amelyekről álmodni se mertünk volna. Így került egy stúdióba a rock stílust kapó Skrillex a Doors tagjaival, DJ Premier hip-hop köntösbe bújtatta a klasszikus zenét a rapper Nas és a Berklee Symphony Orchestra segítségével, Pretty Lights country vidékére kirándult Ralph Stanley veterán gitárossal és LeAnn Rimes énekesnővel. A Crystal Method duó Martha Reeves-zel készített közösen R&B dalt,  Mark Ronson pedig régimódi, New Orleans-i dzsessz dalt írt Erykah Badu, Mos DefTrombone Shorty, Zigaboo Modeliste és a Dap-Kings közreműködésével.

A film végigköveti az alkotói folyamatokat az ötlet megszületésétől a stúdiómunkáig, és belátást enged a gyakran nem is annyira egyszerű produceri munka rejtelmeibe. Érdekes megfigyelni a generációk közti egyértelmű különbségeket, de azt is, mennyire munkál a zenei alázat mind az ifjú titánokban, mind a közreműködő mesterekben.

A dokumentumfilm zenéről gondolkodásunk alapjaitól indít, és azért is külön érdekes, mert az együttműködés a generációk közt nem mindig felhőtlen. Egyfelől ott a teljes odaadás, amit például DJ Premier mutat a klasszikus zene irányába, és kutatómunkája során őszinte lelkesedéssel ássa bele magát a zeneelmélet alapjaiba, majd a zenekari próbán csillogó szemekkel igyekszik a lehető leghozzáértőbben vezényelni a kottára jegyzett művét; másfelől látjuk a Doors tagjait, akik, miután leküzdik első döbbenetüket Skrillex sajátos stílusán, mindent beleadnak a stúdióban, hogy egy jó hangulatú dal készülhessen. De az öregek hagyományos értékrendjéből és makacsságából is kapunk ízelítőt, amikor Martha Reeves ragaszkodik a Crystal Method által megírt szöveg kiigazításához, vagy amikor az idős legenda, Ralph Stanley egyszerűen nem hajlandó Pretty Lights elképzeléseit követni – így a végső dal megszületésében megmentő szerephez jut LeAnn Rimes, mintegy hídként a generációk között.

A Re:Generation képi világa lenyűgöző, a vágó kiváló munkát végzett – egyszerre érezzük magunkat egy-egy produkció közepében és vagyunk külső szemlélők, a film lezárása pedig, amikor elhangzanak a frissen született dalok, egészen katartikus. Ez a film nem csak azoknak lesz érdekes, akik odavannak valamelyik benne szereplő zenészért, vagy akiket érdekel a zeneírás folyamata, de azoknak is új perspektívát nyit, akik (mint eddig magam is) némely zenei irányzattal kevésbé tudnak azonosulni.

A produkció a Hyundai és a Grammys támogatásával született meg, és premierjét az idei díjátadón tartották. Pár amerikai mozis sikert követően a teljes film felkerült az internetre, és nyár óta Európában is elérhető a YouTube csatornáján. Szerintem mindenképp érdemes rászánni egy estét/délutánt. Jó szórakozást hozzá!

Ha a filmet most kihagynád, de érdekelnének a kész zenék, a produkcióhoz készült összes dalt, és azok remixeit letöltheted innen.