Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Viszlát 2012, érdekes év voltál!

Elérkezett az év vége, és a média tele van évösszegző, top 10-es listákkal. Én nem csinálnék ilyet, és a statisztikai adataimmal sem untatnék senkit, viszont úgy érzem, érdemes megosszak veletek pár olyan újdonságot, amit az elmúlt egy évben találtam – akár random böngészés közben, akár ismerősök által. Ezúton köszönöm mindenki figyelmét, aki követte a blogot – remélem találtatok benne hasznos, érdekes gondolatokat. Valamint köszönöm ismerőseimnek, hogy hozzájárultak zenei kiművelésemhez az érdekességek ajánlásával.

Boldog új évet!

Az idei év két legnagyobb felfedezettje számomra egyértelműen Ólafur Arnalds, és az Alt-J. Ólafur Arnalds akkor lett szimpatikus, amikor Moby Press Pause Play dokumentumfilmjében (ami számomra az év zenei témájú filmje) arról beszélt, hogy tulajdonképpen az emberek - hibásan – két műfajra osztják a zenét: klasszikus és könnyű zenévé. Pedig, ha belegondolunk, mind egy tőről fakad, és minden különbözőség egyszerűen hangszerelés kérdése. Mélyen egyetértek a gondolattal, és a Trafóban teljesen lenyűgözött, mennyire folyékonyan képes vegyíteni a két irányt saját zenéjén keresztül. Bízom benne, hogy mások kedvét is meghozza a dologhoz, mert a határok eltörlése új dimenziókat nyithatna az emberek gondolkodásában.

 


Az Alt-J egészen más, mint bármi, amit eddig ismertem. A Facebook-on már megosztottam egyik fellépésüket, de úgy az igazi az élmény, ha a videóklipekkel együtt barátkozik az ember a zenekarral. A Fitzpleasure-höz készített művészvideójuk az év egyik legszebbje – lélegzetelállító képek és szokatlan dallamok kölcsönhatása egyben. Érdemes a többi dalhoz készült videót is megnézni, mert egytől-egyig nagyon látványosak.

 

 


Ha pedig a látványos videóknál járunk, következzen az év legrémisztőbb videója (legalább is számomra) – nekem nagy újdonság volt, és elég megrázó elsőre, de a maga nemében zseniális.

 

 


Kicsit még a furcsa dolgoknál maradva, a szokatlan és érthetetlen kategória következő versenyzője a Flying Lotus.

 

 


Az idei év nem gyengélkedett ügyes feldolgozásokban sem – több előadót is úgy ismertem meg, hogy először valamilyen átdolgozást hallottam tőlük YouTube-on. A legszebb feldolgozás/átdolgozás szerintem a Turbo zenekaré, akik az MR2 Akusztikban a P.Mobil számát gondolták újra. A végeredmény magáért beszél.

 

 


Lizzy Land-re szintén egy feldolgozás kapcsán figyeltem fel. Egyébként is nagy rajongója vagyok az „egyszemélyes zenekaroknak”, ami a loop pedálok térhódításával egyre népszerűbb megoldás. Dub FX Love Someone című dala volt talán az első, ami igazán közismertté tette a jelenséget, és azóta több előadó nyúl ehhez a megoldáshoz. Imogen Heap, Sóley és - a számomra egy jóga videóból megismert – Reggie Watts is. Lizzy-re egy Awolnation dal feldolgozása kapcsán figyeltem fel – bár a cím alapján nem tudtam elképzelni, hogyan lehet akusztikussá tenni a Sail-t, neki jól sikerült. A Friends átirata pedig szerintem egyenesen jobb, mint az eredeti.

 

 


Az év legmókásabb újragondolása pedig számomra az Andy Lim Trio Rage Against The Machine feldolgozása, az eredeti énekkel készült Killing in the name of jazz verzió:

 

 


Így visszanézve nem semmi év volt az idei – bízom benne, hogy jövőre is sok érdekességgel találkozom majd. Josephine dalával búcsúzom, remélem 2013 is legalább ennyire vidáman indul majd.

 


Ha szeretnétek még szemezgetni az általam idén felderített zenékből, a 2012-es találmányok YouTube listán további érdekességeket is találtok. Jó szórakozást!

 

 

Beszélgetés a Rocklitera írójával – Baksa-Soós Attila a zenéről

Pár héttel ezelőtt megjelent a Rocklitera második kötete, amiről korábban már beszámoltam. A napokban személyesen is találkozhattam a szerzővel, akit a Rockliterán túl arról is faggattam, miként tájékozódik a minket körülvevő zenei káoszban, mitől lesz valami maradandó, és milyen kitörési lehetőségei vannak az új zenekaroknak, ha ki akarnak tűnni a tömegből.


Hogyan született meg a Rocklitera ötlete? Tudtad, hogy sorozatba kezdesz vele, vagy egyszerűen csak adott volt több zenei ihletésű novella, amiket albumba szerettél volna rendezni?

A Rocklitera első kötete olyan volt, mint egy vihar - egy iszonyatos sodrás egy megállíthatatlan folyamban. Baromi gyorsan, két hónap leforgása alatt készült a kötet. Számos novellám és zenei kötődésű írásom volt korábban, olyan zenészekről, akiket kedveltem - például Frank Zappáról, vagy Lennonról. Végül párosítani kezdtem a zenét az írásaimmal. A zene és az irodalom  kapcsa nagyon korán kialakult nálam – ez a két művészeti ág mágnesként vonzotta egymást az életemben. Ez lehet genetika, egyfajta családi hozadék.

A Rocklitera története egy szombathelyi utazással kezdődött. A Heaven Street Seven-nel mentünk koncertezni, és kicsit korábban értünk a helyszínre.  Amíg a srácok összeállították a szettet, és babráltak a line-check-kel, addig leültem a színpad szélére és elkezdtem írni azt, ami éppen akkor történt velünk az úton. Egy pocsék novella született belőle, ami nem is jelent meg. Később még legalább ötöt írtam a HS7-ről, és talán a hatodik lett a nyerő a könyvhöz. Az egész így kezdődött, de a Rockliterában az volt a szép, hogy nem kellett hozzá koncepció. Olyan volt, mint egy megvadult patak, ami annyira magával ragad, hogy végül megtalálja a saját folyómedrét. Nem is kellett nagyon koncepción gondolkodni, mert szinte önműködővé vált az egész folyamat.

Attila Grétivel

Hogy alakult ki a könyv végleges formája – a képek, szövegek, zenekari bemutatók, koncert listák egyvelege? Kik segítették a munkád?

Abból indultam ki, hogy szerettem volna az általam fontosnak tartott, aktív magyar zenekarokat bemutatni, más eszközzel, mint azt megszoktuk. Hárman kezdtünk ötletelni, Grétivel (a Gréti és a Varázslókból), aki a teljes koncertbontást és a Mások írták róluk című részt szerkesztette, és Lékó Tomival, aki a fotókat készítette. Elég gyorsan rájöttünk, hogy a szövegeimhez jól mennek a fotók és aztán jöttek az ötletek, hogy mi mindent kéne még tenni, amitől formabontóvá, vagánnyá válik az egész. Egy izgalmas, újszerű kötetet szerettünk volna, ami egyedi, új irányt adhat a zenei írásnak. Zenéről sok helyen és sokféle formában olvashatunk, mégis azt vettem észre, hogy ezek az írások nagyon egysíkúak. Vannak például az életrajzok, amik gyönyörűen leírják, hogy a zenekar ekkor itt volt, aztán ott, ennyi lemezt vett föl, majd itt léptek föl, közben szétmentek, tagcserék voltak stb., stb... pont ez volt, amit mi nem akartunk.

Nagyon sok támogatást kaptam - főleg újságírók és irodalmi emberek mondták, hogy ez annyira új felfogású kombináció, hogy érdemes lenne komolyabban foglalkozni vele. Valójában igazán új dolgokat nem lehet csinálni, hiszen minden létezik már – egy dolog attól lesz egyedi, ha valaki a saját olvasatában, a saját ízesítése szerint ad hozzá valami pluszt.

Rengeteg zenekart ismersz személyesen is. Milyen úton tájékozódsz, ha szeretnél új tehetségeket megismerni? Szoktál az interneten keresgélni, vagy egyszerűen csak nyitott füllel jársz, és figyelsz a környezetedre?

Keresgélni interneten nem nagyon szoktam, általában mások ajánlanak nekem zenét. Barátok, ismerősök, vagy éppen vadidegenek keresnek meg azzal, hogy mit szólok ehhez, vagy ahhoz. Ilyen szempontból szerencsés helyzetben vagyok.

Szoktam hallgatni azonban a környékbéli madarakat, és azt vettem észre, a vörösbegyek előszeretettel 30Y számokat fütyülnek, míg a cinkék inkább a HS7 dalait.

De rengeteg zenei impulzus éri az embert nap mint nap, elég, ha nyitott füllel jár. A telefonunknak egyedi csengőhangja van, az elsuhanó autókból zene szól, a kis kocsmából kiszüremkedik valami élőzene, a trafikban szól a rádió ....- és még sorolhatnám.

Azért is vicces, hogy ez került most szóba, mert éppen az előbb jöttem el Ligeti Gyuritól, aki a kisfiamat tanítja gitározni. Az óra végén összhangzattant vettek és Gyuri, fiamhoz intézett zárszava is ez volt: „Járjál nyitott füllel!”. A kérdésre is ez a válasz. Ha nyitott füllel jársz, akkor marha sok zenébe belebotlasz.

Ligeti Gyuri és Baksa-Soós Attila

Említetted, hogy mennyi irányból érnek minket a zenei hatások. Ebben az állandó zenei káoszban mennyire van esélyük a feltörekvőknek? Mi kell szerinted ahhoz, hogy valakinek sikerüljön befutnia, bekerülnie a köztudatba?

Nem tudom, hogy én vagyok-e a megfelelő alany ennek a kérdésnek a megválaszolására. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznél egy aktív zenészt, aki minden héten kétszer-háromszor fellép, vagy egy hangmérnököt, aki folyamatosan keveri a különböző zenekaroknak az anyagait, ők jobban tudnának válaszolni.

Azt látom, hogy vannak bizonyos trendek, amikbe ha egy zenekar ügyesen nyúl bele, akkor az lendületet adhat a munkájuknak, vagy az ismertségüknek... Viszont a fogalmi kérdést is tisztázni kellene, hogy mit értünk az alatt, hogy egy zenekar befut. Az ismertséggel, a hírességgel párosítjuk-e ezt a kérdést, avagy azt nevezzük befutásnak, hogy egy olyan érett, összeszedett és profi minőségű anyagot képesek produkálni, amire még sok év múlva is büszkék lesznek.

Hiszel benne, hogy születhetnek még igazán maradandó dolgok? Szerinted kiknek sikerül majd generációkon átívelően fennmaradniuk?

Elég egyszerűen látom ezt a kérdést: egy zene vagy jó, vagy nem. Ez független a stílustól, vagy az irányzattól – ha egy hip-hop produkció minőségi és tökéletes a maga nemében, akkor az lehet éppen olyan értékes 20 év múlva, mint egy modern szimfonikus mű.

A zenei alázat felől közelíteném meg inkább a dolgot. Hogy jó zenét írjon valaki, ahhoz értenie kell a szakmáját. Ehhez hozzá tartozik, hogy tudja mit csinál, vagy zsigerből kell úgy zseniálisnak lennie, ahogy van. Nem is feltétlenül a lexikális tudásról, vagy a tanult háttérről beszélek, hanem arról, hogy érzéssel tegye, amit tesz. A zenét inkább érezni kell, mint érteni! Ha valakiben ez a tehetség megvan, és szorgalommal, kitartással párosul, szinte biztos, hogy olyat fog letenni az asztalra, ami a maga nemében egyedülálló.

Vajon mely zenekarok maradnak meg évtizedek múlva is, az megint egy más kérdés. Ott már bejátszik a tömegdinamika, meg a csapatszellem, meg a széthúzás, és mindenféle egyéb tényező... Ha a mostani zenekarok közül mindenki egyenlő eséllyel indulna, azonos alapokkal, és a mérce az lenne, hogy melyikük tud olyan válaszokat adni a rajongóinak, ami megmozgatja őket, és lelket önt beléjük, akkor az első két kötetben szereplő zenekarok java részének szerintem megvan az esélye a hosszútávú fennmaradásra. (Persze ez nem így lesz, hiszen az első kötetből már most kiesett a Hiperkarma, akik abbahagyták a zenélést. Ez nagy szívfájdalmam, mert Bérczesi Robi szerintem kimagasló tehetség, és nagyon sajnálom, hogy nem sikerül neki ezt nagyobb ívben kamatoztatnia.)

Az utóbbi években egyre több olyan zenekarral és előadóval találkozunk, akik tulajdonképp egy jól felépített márkaként működnek. Sokszor nagyobb szerepet kap a jó menedzselés, mint a mögöttes tartalom. Tényleg ennyire sokat nyom a latba a jó marketing?

A zenekarok brandingje - egyszemélyes előadók esetében a self-branding - elengedhetetlen követelmény manapság. Az pedig alapvetés, hogy a menedzsment feladatának, profizmusának és működésének egyre árnyaltabbnak, egyre cizelláltabbnak kell lennie.

Magyarországon sajnos nem nagyon van zeneipar. Ez alatt azt értem, hogy nincs meg az a zenei hálózat, ami az előadókat úgy támogatná és segítené, ahogy az Nyugat-Európában már régóta működik. Ezzel nem akarok senkit megbántani, és azt gondolom, példának okáért az Artisjus igyekszik nagyon, csak nekik is nehéz, mert a körülmények nem adottak hozzá, hogy kialakuljon egy zenei iparág, ami elengedhetetlen lenne a mai zenekarok üzembiztosságának megalapozásához. Ez egy hülye kifejezés, de jó lenne, hogy ne a létminimumért kelljen a zenekaroknak, előadóknak havi 8-10 koncertet lenyomniuk, hanem abból valóban úgy tudjanak élni, hogy kifejezetten az alkotásra összpontosíthassanak. Hozzáteszem, az irodalom sajnos ugyanebben a cipőben jár, de maradjunk most a zenei kapocsnál.

A zenekarok menedzsereire sokkal nagyobb teher hárul, sokkal nagyobb hátizsákot kell vinniük, ha érvényesülni akarnak. Úgy látom, egyre több nagyon jó menedzser van, akik tudatosan irányítják egy-egy zenekar életét: stratégiai döntéseket hoznak, nagyon megfontolják, egyik lépésüket milyen másik követi. Ehhez hozzátartozik a magyarországi turnészervezés, útvonaltervezés, a lemez megjelenés dátumának meghatározása, annak beharangozása, események szervezése, azok utózöngéje, a Facebook, médiakapcsolatok ápolása, bemutatók, koncertek szervezése, a rajongók bevonása a zenekar életébe... Számtalan lehetőség rejlik ebben, és nem kell újra kitalálni semmit, ez már mind van, mind volt – 40 évvel ezelőtt is, elég, ha Brian Epstein-re gondolunk. Nagyon jól bevált, működő rendszerek voltak, melyeket persze az adott korban teljesen újra kell értelmezni. Másrészről igazából csak a médiafelületek változtak, maga az emberi hozzáállás nem.

A Rocklitera igazi kordokumentum, benne az utóbbi évek hazai zenei felhozatalával. Formai megjelenésében és minőségében is a mainstream trendeket követi. Szándékosan szeretted volna a figyelem középpontjába emelni a benne szereplő zenekarokat?

A Rocklitera rocklexikon jellege tagadhatatlan, de nem szeretném túlértékelni a jelentőségét. Valóban egy korlenyomat, és az elmúlt mintegy 15 év legfontosabb zenekarai szerepelnek benne. Hogy lesz-e olyan, aki mondjuk 2037-ben előkapja a sorozatot és nosztalgiázva rácsodálkozik, hogy Jé, 20-25 évvel ezelőtt milyen zenekarok voltak!, és Azta, volt az is!, meg Jaj, emlékszel rá?, meg Neki milyen slágere volt?!, azt majd az idő eldönti.

Nem szeretnék karitatív jelleget adni a dolognak, elsődlegesen nem azért csinálom, hogy jót tegyek valakivel, vagy egyfajta kultúrmissziót végezzek. Egyszerűen belső indíttatás vezérelt, hogy emléket állítsak azoknak a zenekaroknak, amelyeket szeretek és fontosnak tartok - és amelyek bemutatását szerintem méltánytalanul elhanyagolják például szépirodalmi szinten. Ez nem azt jelenti, hogy ez egy egyszeri esemény. Biztos vagyok benne, nem fogom tudni megállni, hogy ne írjak még legalább egy kötetet. Hogy erre mikor kerül sor, az attól függ, hogy lesz-e elég zenekar, amelyet már érdemes egy csokorban bemutatni az eddigieken kívül. 4-5 zenekar, vagy egyszemélyes előadó már most is van, akiket szerettem volna saját tollam tintáján keresztül láttatni, de nem sikerült határidőn belül összehozni velük a dolgot.

A könyv nagy siker lett, és számos performansz és koncert is kísérte a bemutatókat. A Zenélő Egyetemmel (ZEN) együttműködésben fotós- irodalmi kiállítást is rendeztetek, és rendszeresen vendég vagy különböző rádiókban is. Ez a szekér tehát valamennyire görgeti már magát. Mennyire marad időd és energiád a spontán dolgokra? Mivel foglalkozol most?

Alapból nagyon keveset alszom, így jut idő mindenre. Soha nem szoktam panaszkodni arra, hogy valamire nincs időm. Aki állandóan nyavalyog, az egyszerűen rosszul osztja be az idejét. Mindenre van idő, ezért én ebben a nincs-időm-sztoriban nem hiszek.

A spontaneitás alappillére az életemnek, ebből nem is engedek – ha kell, egyszerűen eltűnök, csak, hogy érhessenek spontán dolgok. Egy ilyen spontán esemény hozadéka az is, hogy január 6-án Honoluluban lesz egy átfogó, összes regényemet, és egyéb kötetemet – köztük a Rockliterát is – bemutató rendezvény, az ott élő magyar közösségnek. Nem is tudtam, nagyon érdekes, hogy ott él Makkai Ádám, aki 2011-ben Kossuth-díjat kapott irodalmi munkájáért, remélem, találkozhatok vele, ha éppen nem szörföl.

Papp Szabi, Gréti és Attila

Egyébként mindig történik valami, és hosszú távra nem tervezek. Van egy izgalmas projekt, amiben most nyakig benne vagyok. Papp Szabival írtunk egy számot, aminek Loretta lett a címe. A hangmérnöki munkát Takács Zoltán Jappán végezte, és Beck Zaza dobol benne a 30Y-ból. A zenekarnak nincsen neve, még nem is biztos, hogy van zenekar, vagy, hogy lesz; ez a szám mindenesetre létezik. Olyannyira, hogy Grétivel, Miki357-tel és Papp Szabival pénteken megyünk Londonba klipet forgatni, és a Petőfi Rádió kizárólagosságot kért arra, hogy náluk lehessen január második felében a Loretta exkluzív bemutatója. Ez egy izgalmas dolog, nagyon élvezem, és azért is különleges az esemény, mert mielőtt Londonba megyünk, Egerben lép föl a 30Y és a Supernem, és ott fogjuk elénekelni a számot. Aztán, amint lejön Szabi a színpadról, pattanunk be a kocsiba és megyünk a reptérre, zúzás Londonba.

A Rocklitera második kötetének végén Lékó Tamással az „Ez volt a rock and roll, róluk, veletek” gondolattal búcsúztok.

Azt szerettem volna ezzel hangsúlyozni, hogy ha a könyv olvasása közben megmozdult benned valami, akkor sikerült elérnünk azt, amit szerettünk volna.


Szerintem a sorozattal mindenképp sikerült új színfoltot vinni a zenei írás palettájára, és bízom benne, hogy hamarosan új kötetet is lapozgathatunk majd.