Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

A zene interakcióra serkentő ereje – 1. rész

"A zene lelkünkben olyan múltat kelt életre, amelyet mi nem is ismerünk, és lelkünkben a szenvedésnek oly sejtését ébreszti föl, amelyről könnyeink sem tudnak semmit." – állítja Oscar Wilde. De amellett, hogy érzelmek egész skáláját képes precízebben közvetíteni, mint a szavak, szórakoztat, felemel és megmozgat egyszerre. Ettől a hatásától lesz annyira utánozhatatlan, és ezt a tulajdonságát használják ki a kreatív hirdetők. A legegyszerűbb kiaknázási lehetőség, ha a zenét az utcára visszük. Jópár érdekes megoldással találkoztam az utóbbi időben, és eldöntöttem, hogy összegyűjtöm ezeket egy sorozatba. Az első részben olyan marketing fogásokról írok, amelyek az utca emberét a reklám fizikai résztvevőjévé teszik.


Bár az aluljárókban muzsikálóknak nem szentelünk nagy figyelmet, a zene hétköznapjainkba csempészése jó motiváció lehet egy kis mozgásra, kapcsolatépítésre, a közös élmények újraértékelésére. A montreáli zenélő hinták esete nem egyedülálló, de jól szemlélteti, miről is van szó.


2009-ben a Fun Theory is a zeneiséghez nyúlt, hogy az embereket kicsit több mozgásra sarkallja. Svédországban egy aluljáró lépcsőit változtatták át zongora billentyűzetté, és figyelték, mi történik. Az eredmény önmagáért beszél: aznap 66%-kal többen választották a hagyományos lépcsőt a mozgó helyett, mint egy átlagos napon. A felvételt visszanézve pedig egyértelmű, hogy a szokatlan hangszer a kezdeti megrökönyödést követően nagy örömet okozott az arra járóknak.


Szintén edzésre ösztökél a Contrex ásványvíz megoldása. Reklámfilmjében a nők fantáziájára épített. A szobabiciklikkel hajtott lemezjátszó chippendale show-hoz szolgáltatta a zenét, és az akció hatására a nézelődők egyre lelkesebben tekertek. A hangsúly elsősorban a testedzés fontosságára került, de zene nélkül működésképtelen lenne egy ilyen kampány.


Persze kulcsfontosságú, hogy az áldozatért ajándékba kapjon valamit a résztvevő. Az embereket mindig vonzani fogja az “ingyen” jutalom, ezért ez az egyik legjobb módja érdeklődésük felkeltésének.

Tavaly decemberben a Coca-Cola különleges automatákkal állt elő. A gép pénzt nem fogadott el, viszont, ha az arrajáró hajlandó volt végigénekelni egy karácsonyi dalt, azt üdítővel jutalmazta. Próbálkoztak párban és egyedül – a tehetségkutatókon elkényelmesedett fiatalság mindenesetre jót mulatott önnön szerencsétlenkedésén. Kedves gesztus, és biztos, hogy minden résztvevő tovább adta, micsoda kreatív megoldással népszerűsíti termékét a cég.


Nem mindenki annyira vállalkozó szellemű, hogy próbára tegye magát mások előtt. A zárkózottabb, visszahúzódóbb járókelők éppen ezért úgy vonhatók be legegyszerűbben egy-egy zenei kampányba, ha nem várjuk el tőlük, hogy aktív részesei legyenek a cselekménynek, meghagyjuk őket egyszerű szemlélődőnek. Jól sikerült bemutató hatására később úgyis elmesélik a történteket ismerőseiknek, így a dolog reklám értéke garantált.

2012 áprilisában a Koppenhágai Filharmónia lepte meg a metró utasait egy flashmob előadással. Két megálló közt Grieg Peer Gynt-jét adták elő. Ugyan a vagon közeledtét tudósító kijelzőn feltüntették, hogy speciális, klasszikus zenei szerelvény érkezik, az utasok nagy része mit sem sejtett abból, hogy mi vár rá. Az egyszerű utazásból klasszikus zenei koncert élmény vált. Az előadást természetesen rögzítették, és az egész produkció a Radio Klassisk-ot népszerűsítette. A végeredmény csodálatos – a kisfilm jól dokumentálja az emberi arcokon átfutó meglepettséget, és őszinte örömöt.

 

Nem véletlen, hogy a hasonló akciók futótűzként terjednek az interneten, és a világhálót a realitással összekapcsolva óriási hatás érhető el. A folytatásban a viralitás kérdéskörét vizsgálom majd, konkrét példákon keresztül.

 

 

 


A sorozat második része itt olvasható: A zene interakcióra serkentő ereje - 2. rész

The Doors: Live at the Bowl ’68 – időutazás a moziban, digitális 5.1-ben

Képernyőn követni egy koncertet nem hasonlítható a tényleges részvételhez, de mindezt moziban tenni, újrakevert hanggal, térhatással, időutazóként 1968-ban, egészen új dimenzió. A Corvin moziban kedden mutatták be egyszeri alkalommal a Doors legendás hollywoodi koncertjét, digitális 5.1-ben, telt házzal.

A Doors 1968. július 5-i koncertjéről készített fevétel az egyetlen teljes előadás, amit valaha is filmre vettek és megmaradt a zenekartól. Ezt láthattuk a Corvin moziban: újravágva, digitalizált HD képminőségben, 5.1 csatornás, az eredeti multi-track szalagok alapján digitálisan újrakevert hanggal. A nézőtér megtelt, elsősorban fiatal, 30-as éveikben járókkal és az 50-60 év közöttiek korosztályával. A magam 27 évével kicsit kilógtam a sorból, de érthető, hogy a Doors miatt főleg azok vonulnak moziba, akik fiatal korukban rajongtak értük, vagy, akik a szüleik lemezein felnőve váltak az együttes kedvelőivé. Pedig érdemes lenne az új generációknak is megismerni ezt a zenét, mert a csapat nem csupán Jim Morrison legendás előadói képességei miatt számít rendkívülinek, zeneileg is különleges dolgot tettek az asztalra.

A koncert előtt egy rövid emlékfilmet láthattunk, amelyben néhány szakmabeli emlékezik vissza a Doors fénykorára, és különösen Jim Morrison ellentmondásos személyiségére. Nem sokkal Hobó búcsúját követően – “Legyen neki könnyű a föld!” – elkezdődött a film, a Doors tagjai megérkeztek Hollywood-ba, és a Bowl színpadára lépve belecsaptak a húrokba.

Érdekes ez az összkép: egy semmi különös színpad, zöld szőnyeggel letakarva, a dobnak külön emelvénnyel – semmi flanc, nincsenek kivetítők, feliratok, molino. Összevetve a ma megszokott látvánnyal sivár, lepukkant előadótér. Ahogy az ember a koncertet hallgatja, mégsem hiányol semmit ezekből, mert a zene kárpótol mindenért – egyszerűen a benne rejlő feszültséggel és lendülettel rántja magával a hallgatót.

A surround diszkrét, de működik – elsősorban a közönség zajongása, ami ráerősít a koncertélményre, olyannyira, hogy a számok közt az ember akaratlanul is tapsolni szeretne. Van is, aki így tesz. Szépen szól az egész, tényleg kihozták a maximumot az akkori hangból – az egyik dalban még a Led Zeppelin féle kör-gitár effektus is helyet kap, egyébként pedig tényleg olyan az egész, mint ahogy azt Ray Manzarek nyilatkozta a végeredményről: „Olyannak hallod, mintha valóban a Bowl színpadán lennél, együtt a zenekar tagjaival."

Filmre vett koncertről kritikát írni elég szokatlan – bár volt már rá példa, Rónai András például az idei Sziget-közvetítésről írt online élménybeszámolót -, de a Doors esetében még az időutazás is közrejátszik, és úgy gondolom, aki ismeri őket, annak van elképzelése róla, milyen lehet a csapat élőben. Az előadás kivesézése helyett ezért inkább a bennem lecsapódott benyomásokat összegezném.

Egyfelől tagadhatatlan tény, hogy Jim Morrison zseniális előadó, de az is biztos, hogy nem a szó mai értelmében. Néha úgy tűnik, nincs is jelen, valahol egészen máshol jár, néha modoros, teátrális, máskor mégis őszintén tör ki belőle az eksztázis. Rendkívül pontosan énekel és minden egyes történetben benne van a lelke is. Mégis úgy érzem, méltánytalanul kevesen értékelik az ő előadása mellett a zenekar többi tagjának teljesítményét, holott nélkülük elképzelhetetlen a Doors hangzás. Lenyűgöző, amit Ray Manzarek művel az orgonán, egészen belemerül jellegzetes dallamaiba, Robby Krieger gitárjátéka pedig mesterien egészíti ki előadását. John Densmore hangulatos ritmusai is említésreméltók – az újrakevert hang kapcsán talán ő érdemelt volna kicsit nagyobb mozgásteret, de a koncert élmény így is teljes. Igazi kikapcsolódás volt ez az este, egy kis ízelítő a 60-as évek Amerikájából.

A felvétel kiadásra került DVD és Blu-ray változatban is, a koncerten túl a Live At The Bowl '68 anyag tartalmaz egy egészen új dokumentumfilmet: interjúkat a zenekar tagjaival, barátokkal,  kollégákkal, valamint más, soha nem látott felvételeket.

Jeff Jampol, a Doors menedzsere, egyben a film producere szerint: „A Doors koncertjei sámámánisztikus utazások voltak a „sötét” rock and roll pszichedelikus színpadán. A rock and roll energiája, költészet és dráma zabolátlan zenei virtuozitással örvénylett bennük. A Doors kifejezőerejének csúcsán, a világ egyik legfantasztikusabb előadóhelyén rögzített, később újrakevert és digitalizált anyag cseppet sem poros, sőt! Századszorra hallgatva még mindig magával ragad!”

Én nem vitatkozom vele, számomra is nagy élmény volt.

Aki most lemaradt, de szívesen kipróbálná, milyen ez a mozis koncert nézés, annak érdemes figyelemmel kísérnie a Corvin mozi további programjait, mert időről-időre műsorra tűzik legendás előadók koncertjeit. A következő alkalom február 19-én lesz, a Rolling Stones: Some Girls, Live in Texas koncertfilmjével.

 

Music Gloves - a zenei önkifejezés/önmegvalósítás új távlatai

Imogen Heap korunk egyik tagadhatatlan zenei zsenije, aki mindig tartogat valami újat a tarsolyában, legyen szó a zenei alkotófolyamat megosztásáról a közönséggel, vagy az interakció határainak feszegetéséről. Korábban bemutattam már itt a blogon, és zenei tevékenykedése azóta sem mondható átlagosnak – az utóbbi időben olyasmivel állt elő, ami mind hangtechnikai, mind előadóművészeti szempontból új távlatokat nyit a zenei önmegvalósításban. A Gloves technikájával láthatóvá varázsolja a zenei szerkesztés, manipuláció, alkotás olyan részleteit, amelyeket eddig a hangtechnikai eszközök adta fizikai korlátok miatt szabad szemmel nem láthattunk.

A modern zenei alkotófolyamat szerves részét képezik a digitális effektek, manipulációk, real time finomítások, amelyek színpadra állítva egyáltalán nem látványosak – általában kimerülnek egy-egy gombnyomásban, vagy potméter tekerésben. Pedig a hangnak ezek a valós idejű átértelmezései adják a zene lelkét, az ilyen apró változtatásokkal válik egy előadó egyedivé. Az egyszerű rádióhallgató ugyan nem lát a színfalak mögé, maximum megállapítja magában, hogy az előbb hallott dalnak kellemes atmoszférája volt, de, hogy ennek eléréséhez hányféle effektust, trükköt csempészett a valós hang mögé az előadó, vagy annak producere, hangmérnöke, az az esetek többségében visszafejthetetlen. Ha a kívánt hatás egyetlen mozdulattal létrehozható a színpadon, akkor elvész a jelenség vizuális megerősítése – és, bár halljuk, hogy a zenében változott valami, a megértésnek alacsonyabb fokán maradunk, mintha minden egyes paraméter változtatását figyelemmel kísérhetnénk. Az előadás meghatározó része tehát rejtve marad előlünk, hallgatók elől.

Imogen Heap ezen szeretne változtatni különleges kesztyűi segítségével. Egy olyan hangtechnikai eszközről vizionált, amelynek segítségével az előadó saját gesztusaival, kézmozdulataival, testtartásával varázsolhatja kifejezőbbé a hangokat, amolyan zenélő tündérként. Amikor 2009-ben találkozott Elly Jessop-pal, az MIT Media Lab egyik kutatójával, az ötlet hirtelen nem is tűnt annyira elérhetetlennek. Elly egy olyan kesztyűn dolgozott, amelynek segítségével viselője egyszerű kézmozdulatokkal változtathatja saját hangját.

Bár az általa tervezett kesztyű csak pár egyszerű műveletre volt képes – rögzíteni és loop-olni tudta az emberi hangot -, Imogen fantáziáját rögtön megragadta a koncepció, és turnéidőpontjait is módosítva nekilátott a saját elképzeléseire optimalizált rendszer fejlesztéséhez. A munkához Tom Mitchell-t hívta segítségül, aki korábban támogatta már technikai beállításokkal. Rajta keresztül a University of Western England is hozzájárult a projekt megvalósításához, így hivatalosan is megkezdődhetett a kutatás és kísérletezés.

„Az első kihívást az jelentette, hogy miként tudjuk a kesztyű mozgását digitalizálni, hogy a mozdulatokból nyert adatokkal később dolgozni tudjunk. Minél több mindent kipróbáltunk, annál inkább 3 dimenzióban kezdtem gondolkodni, és egyre több ötletem lett. Több és több adatra volt szükségem, hogy még kifejezőbbé tehessem a folyamatot.” – A fejlesztésekkel már nem csupán a kéz tartását, de annak mozgását és a mozgás irányát, sebességét is érzékelhetővé tették.

A kesztyűre és az azt tartó szerkezetre – amelynek kábeleit szándékosan nem rejtették el a közönség kíváncsi tekintete elől – olyan érzékelők és mérőberendezések kerültek, amelyeket egyébként orvosi célokra, vagy éppen űrhajók irányításánál alkalmaznak. Inerciális és magnetométert kombináló mérőegységekként ismert szenzorokat és algoritmusokat, giroszkópot, és gyorsulásmérőt használtak, hogy a motion capture animációs technológiához hasonlóan meghatározzák velük a felhasználó pontos pozícióját, orientációját, mozgását, a mozgások és a testrészek sebességét. Az ezekből nyert információ társítása a hang modulálásának módjával innentől csupán programozás kérdése. A fejlesztésbe itt kapcsolódott be Seb Madgwick, abban pedig, hogy a hangok kontrollálása látványos, mégis könnyen érthető formát öltsön Imogen előadói rutinja játszotta a főszerepet. Bonyolult, külön megjegyzendő mozdulat kombinációk helyett így például az előadó könnyedén átválthat a dobok irányítására egy dobverőket felkapó mozdulat segítségével, a panorámázás pedig egészen egyszerűen megoldható, ha kezével a kívánt irányba mutat. Később Imogen a rendelkezésére álló teret is több, funkcionálisan különböző egységre bontotta, külön értelmet adva annak, hogy éppen merre helyezkedik el a színpadon közönségéhez képest. A megvalósításban a Kinectet kötötték össze az Ableton-nal, így a térbeli mozgás valós időben alakul hangeffektussá. Miközben a variációkban rejlő lehetőség hihetetlen távlatokat ígér, folyamatosan számolniuk kell azzal is, hogy, míg összetett feladatok – mint a hangmagasság változtatása, a frekvenciák szűrése, vagy a hang hosszának megváltoztatása – könnyeddé és egyszerűvé váltak a kesztyűk segítségével, addig olyan profán dolgok, mint például a produkció azonnali elnémítása egészen nagy kihívást jelentenek.

Hogy a kesztyű a koncertek során se korlátozza Imogen-t a hangszerhasználatban, ujjai végét szabadon hagyták, így bármikor játszhat hagyományos hangszeren is, a csuklókhoz beépített mikrofonok pedig további lehetőséget nyújtanak speciális hangok rögzítésére. Hatalmas fejlesztés ez, ami folyamatosan vet fel újabb megoldandó problémákat, de a zenei kesztyűk teljesítménye már most is lenyűgöző.

A prototípust 2011-ben mutatta be a TED Global, majd a Wired Future of Music konferenciákon, az első, kifejezetten a kesztyűkre komponált dalt pedig a Föld Napján mutatta be, energiatakarékos online közvetítéssel.

Egy életen át tartó kutatási projekt kellős közepén jár a Music Gloves-zal, ami új irányt adhat a jövőben a zenei önmegvalósításnak. Nyilván előfeltétel a használójával szemben, hogy tudja, milyen hanghatásokat érhet el egy-egy effektus használatával, és kulcsfontosságú a programozás személyreszabhatósága is. Ha viszont az új módszerrel kiiktatható az előadó és az elképzelései közt szükséges harmadik fél – legyen az akár egy az előadóval teljesen egy húron pendülő hangmérnök -, akkor ezzel a művészi önkifejezés maximumára érünk.

Imogen Heap korunk egyik tagadhatatlan zenei zsenije, aki mindig tartogat valami újat a tarsolyában, legyen szó a zenei alkotófolyamat megosztásáról a közönséggel, vagy az inetrakció határainak feszegetéséről. Korábban bemutattam már itt a blogon, és zenei tevékenykedése azóta sem mondható átlagosnak – az utóbbi időben olyasmivel állt elő, ami mind hangtechnikai, mind előadóművészeti szempontból új távlatokat nyit a zenei önmegvalósításban. A Gloves technikájával láthatóvá varázsolja a zenei szerkesztés, manipuláció, alkotás olyan részleteit, amelyeket eddig a hangtechnikai eszközök adta fizikai korlátok miatt szabad szemmel nem láthattunk.

A modern zenei alkotófolyamat szerves részét képezik a digitális effektek, manipulációk, real time finomítások, amelyek színpadra állítva egyáltalán nem látványosak – általában kimerülnek egy-egy gombnyomásban, vagy potméter tekerésben. Pedig a hangnak ezek a valós idejű átértelmezései adják a zene lelkét, az ilyen apró változtatásokkal válik egy előadó egyedivé. Az egyszerű rádióhallgató ugyan nem lát a színfalak mögé, maximum megállapítja magában, hogy az előbb hallott dalnak kellemes atmoszférája volt, de, hogy ennek eléréséhez hányféle effektust, trükköt csempészett a valós hang mögé az előadó, vagy annak producere, hangmérnöke, az az esetek többségében visszafejthetetlen. Ha a kívánt hatás egyetlen mozdulattal létrehozható a színpadon, akkor elvész a jelenség vizuális megerősítése – és, bár halljuk, hogy a zenében változott valami, a megértésnek alacsonyabb fokán maradunk, mintha minden egyes paraméter változtatását figyelemmel kísérhetnénk. Az előadás meghatározó része tehát rejtve marad előlünk, hallgatók elől.

Imogen Heap ezen szeretne változtatni különleges kesztyűi segítségével. Egy olyan hangtechnikai eszközről vizionált, amelynek segítségével az előadó saját gesztusaival, kézmozdulataival, testtartásával varázsolhatja kifejezőbbé a hangokat, amolyan zenélő tündérként. Amikor 2009-ben találkozott Elly Jessop-pal, az MIT Media Lab egyik kutatójával, az ötlet hirtelen nem is tűnt annyira elérhetetlennek. Elly egy olyan kesztyűn dolgozott, amelynek segítségével viselője egyszerű kézmozdulatokkal változtathatja saját hangját.

http://www.youtube.com/watch?v=1THRgjkKyg8

Bár az általa tervezett kesztyű csak pár egyszerű műveletre volt képes – rögzíteni és loop-olni tudta az emberi hangot -, Imogen fantáziáját rögtön megragadta a koncepció, és turnéidőpontjait is módosítva nekilátott a saját elképzeléseire optimalizált rendszer fejlesztéséhez. A munkához Tom Mitchell-t hívta segítségül, aki korábban támogatta már technikai beállításokkal. Rajta keresztül a University of Western England is hozzájárult a projekt megvalósításához, így hivatalosan is megkezdődhetett a kutatás és kísérletezés.

„Az első kihívást az jelentette, hogy miként tudjuk a kesztyű mozgását digitalizálni, hogy a mozdulatokból nyert adatokkal később dolgozni tudjunk. Minél több mindent kipróbáltunk, annál inkább 3 dimenzióban kezdtem gondolkodni, és egyre több ötletem lett. Több és több adatra volt szükségem, hogy még kifejezőbbé tehessem a folyamatot.” – A fejlesztésekkel már nem csupán a kéz tartását, de annak mozgását és a mozgás irányát, sebességét is érzékelhetővé tették.

A kesztyűre és az azt tartó szerkezetre – amelynek kábeleit szándékosan nem rejtették el a közönség kíváncsi tekintete elől – olyan érzékelők és mérőberendezések kerültek, amelyeket egyébként orvosi célokra, vagy éppen űrhajók irányításánál alkalmaznak. Inerciális és magnetométert kombináló mérőegységekként ismert szenzorokat és algoritmusokat, giroszkópot, és gyorsulásmérőt használtak, hogy a motion capture animációs technológiához hasonlóan meghatározzák velük a felhasználó pontos pozícióját, orientációját, mozgását, a mozgások és a testrészek sebességét. Az ezekből nyert információ társítása a hang modulálásának módjával innentől csupán programozás kérdése. A fejlesztésbe itt kapcsolódott be Seb Madgwick, abban pedig, hogy a hangok kontrollálása látványos, mégis könnyen érthető formát öltsön Imogen előadói rutinja játszotta a főszerepet. Bonyolult, külön megjegyzendő mozdulat kombinációk helyett így például a dobok irányítására könnyedén átválthat az előadó egy dobverőket felkapó mozdulat segítségével, a panorámázás pedig egészen egyszerűen megoldható, ha kezével a kívánt irányba mutat. Később Imogen a rendelkezésére álló teret is több, funkcionálisan különböző egységre bontotta, külön értelmet adva annak, hogy éppen merre helyezkedik el a színpadon közönségéhez képest. A megvalósításban a Kinectet kötötték össze az Ableton-nal, így a térbeli mozgás valós időben alakul hangeffektussá. Miközben a variációkban rejlő lehetőség hihetetlen távlatokat ígér, folyamatosan számolniuk kell azzal is, hogy, míg összetett feladatok – mint a hangmagasság változtatása, a frekvenciák szűrése, vagy a hang hosszának megváltoztatása – könnyeddé és egyszerűvé váltak a kesztyűk segítségével, addig olyan profán dolgok, mint a produkció azonnali elnémítása egészen nagy kihívást jelentenek.

Hogy a kesztyű a koncertek során se korlátozza Imogen-t a hangszerhasználatban, ujjai végét szabadon hagyták, így bármikor játszhat hagyományos hangszeren is, a csuklókhoz beépített mikrofonok pedig további lehetőséget nyújtanak speciális hangok rögzítésére. Hatalmas fejlesztés ez, ami folyamatosan vet fel újabb megoldandó problémákat, de a zenei kesztyűk teljesítménye már most is lenyűgöző.

http://www.youtube.com/watch?v=dcLFVhRHXUM

A prototípust 2011-ben mutatta be a TED Global, majd a Wired Future of Music konferenciákon, az első, kifejezetten a kesztyűkre komponált dalt pedig a Föld Napján mutatta be, energiatakarékos online közvetítéssel. Egy életen át tartó kutatási projekt kellős közepén jár a Music Gloves-zal, ami új irányt adhat a jövőben a zenei önmegvalósításnak. Nyilván előkövetelmény a használójával szemben, hogy tudja, milyen hanghatásokat érhet el egy-egy effektus használatával, és kulcsfontosságú a programozás személyreszabhatósága is. Ha viszont az új módszerrel kiiktatható az előadó és az elképzelései közt szükséges harmadik fél – legyen az akár egy az előadóval teljesen egy húron pendülő hangmérnök -, akkor ezzel a művészi önkifejezés maximumára érünk.