Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

A zene interakcióra serkentő ereje – 2. rész

“Az ember csak ott egészen ember, ahol játszik.” - Friedrich Schiller gondolata mentén igazán hatékony reklámokat lehet készíteni, a zenével összekapcsolva a játékot pedig olyan új élmény, és annak megörökítésével új tartalom kreálható, aminek a híre hosszú ideig fennmarad. Amelyik megoldás kellőképp eredeti ötleten alapul – legyen szokatlan, merész, vagy egyszerűen szórakoztató-, az pillanatok alatt elterjed az interneten. Olyan marketing kampányok következnek, melyek sikere játékosságukból fakadt, és internetes futótűzként robbantak be a köztudatba.


A játékokban az a jó, hogy interaktívak, mindig tartogatnak meglepetést, és mivel a játék közben elengedjük magunkat, semmit nem kell komolyan vennünk. Ráadásul játék során az egészen hétköznapi dolgok is új értelmet nyerhetnek. Éppen ezért a dolog tele van rejtéllyel, és sokszor a résztvevőket is csattanóként éri a végkifejlet – az őszinte meglepettségnél pedig kevés emberibb reakció van.

Erre a jelenségre alapozott a Sensu reklámügynökség, amikor megszervezte kampányát Ben Howard Only Love című dalának népszerűsítésére. Ben szerette volna, ha többen megismerik, ezért fordult a Sensu-hoz, akik igazi meglepetéssel oldották meg a rájuk bízott feladatot. Megbeszélték Bennel, hogy előadja a dalt akusztikusan egy holland kisvárosban, egy lakás erkélyét használva színpadul, ám semmit nem sejtett abból, ami előadás közben várt rá. Játszani kezdett, és az utcában kigyúltak a fények, majd a semmiből közel 500 fős közönség sétált a balkon alá, ezzel egész utcányi tömeget képezve. Ben őszinte meglepettsége és öröme a nem várt közönség láttán jól látható a felvételeken. A meglepetés flashmobról készült videó -, amire az ügynökség a Facebook-on, egy rejtett eseményen, koncertet és ingyen sört ígérve toborozta a résztvevőket, valamint hírül adta az eseményt egy helyi újságban is - hatalmas népszerűségre tett szert az interneten. Az előadást követően számos újság és online médium írt róla, de téma volt a rádióban és a TV-ben is. A YouTube-on a flashmob videó azóta több, mint 850 000 megtekintést, 5700 feletti like-ot és mintegy 730 hozzászólást gyűjtött.

A megoldás az említett esetben nem annyira a hétköznapi emberek bevonásán alapult – hiszen csupán egy alkalomra kellett megszervezni a meglepetésben résztvevő 500 embert -, mint inkább a jól sikerült flashmob utóéletén.


Ezzel szemben a japán Zoo Records kiadó az utca emberét célozta meg alternatív zenekarainak népszerűsítésére. Az utcán pedig a legkötetlenebb, egyben figyelemfelkeltő kommunikációs csatorna a graffity.  Ezt meglovagolva nyert Arany Oroszlán díjat a Leo Burnett Hongkong-i csapata, a kiadónak tervezett The Hidden Sounds elnevezésű QR-kód kampányával. Az alap ötlet egyszerű: a Zoo Records-ra képvilágban is utalva állatok ábráit helyezték el Hong Kong utcáin graffity-ként. Minden kép QR-kódokból állt, amelyeket leolvasva az arrajáró új előadókat ismerhetett meg, belehallgathatott friss zenékbe, és az albumokat akár nyomban le is tölthette, meg is vásárolhatta.

Az akció sikerességének kulcsa egyfelől a játékos keresgélésben - és a találat örömének élményében -, másfelől ismét csak az internetben rejlik – hiszen egy-egy kincskereső nyomban megosztotta ismerőseivel, hogy miként talált rá új kedvenc csapatára, a városban elrejtett zenéknek így hamar híre ment. A kampány olyan sikeres volt, hogy a Zoo Records által promotált zenekarok felének már az első héten elkelt az összes albuma, a kiadó pedig jelentős hírnévre tett szert a médiában.


A guerilla marketing tehát kamatozó befektetés lehet feltörekvő vállalkozásoknak, és az sem ritka, hogy még maga a hirdető sem számol akkora hatással, mint amekkorát reklámja okoz.

Így járt Fredrik Hjelmquist is, a stockholmi Pause hangtechnikai szaküzlet vezetője. A személyre szabott hangrendszerekre szakosodott üzletet egészen extrém akcióval kívánta promotálni – kitalálta, hogy készít egy apró, lenyelhető lejátszót, amit ő maga fog használni, és a bemutatón az esemény követői zenét rendelhetnek a gyomrába. Bizarr ötlet, és hosszú fejlesztés előzte meg a bemutatót, hiszen egy ilyen speciális eszköz biztonságos kivitelezése nem egyszerű feladat. A hihetetlen ötlet a felelsz vagy mersz bevállalósságát idézi, és kulcsfontosságú, hogy a kísérlet sikerüljön, különben a boltba csődített újságírók, és az eseményt online követők szeme előtt szégyenül meg az egész vállalkozás.

A mutatványhoz kifejlesztett ‘gutPOD’ egy vezeték nélküli adóvevő és lejátszó, ami az eseménynek készített weblapon fogadta az online zene kéréseket. Hjelmquist emberi zenedobozzá vált, mihelyst lenyelte a készüléket, a világ pedig ámult – valóban az a szám szólalt meg, amit a rajongók szerettek volna, egy férfi gyomrából.

A megdöbbentő bemutató hatalmas port kavart – mind a helyi, mind a nemzetközi sajtóban. A mutasd és ne mondd megvalósítás minden kétséget kizáróan elérte célját – az emberek megjegyezték, hogy ilyen különlegességre csak a Pause képes. Az üzlet így világszerte felkerült a szakmabeliek térképére, és garantáltan maradandót alkotott a guerilla marketing területén is. Kíváncsiságunkat épp úgy kelti fel, mint amikor valami eszement próbát áll ki egy társunk gyerekkorunkban, mi pedig drukkolunk neki – csak itt a mutatvány mögött valós mérnöki teljesítmény áll.


Végül egy magyar példával zárnék – a játékkal, amelyben új nézőpontból szemlélhettük a minket körülvevő világot: a Vodafone MIDEM díjat nyert Hangtérkép kampányával. Az országos hálózat megújulását ünneplő akció minden második magyar Facebook-felhasználóhoz elért, és leginkább interaktivitásával vált különlegessé – hiszen a Hangtérképhez beküldött hangfelvételekkel bárki Yonderboi társszerzőjévé válhatott. Ráadásul a hosszú lefolyású kampány – a hangok begyűjtésétől és Yonderboi saját promó zenéitől a kész dal zsámbéki bemutatójáig, és annak live streaming közvetítéséig – folyamatosan friss tartalommal látta el a követőket, így sikeresen fejünkbe vésve a Vodafone nevét, anélkül, hogy belénk sújkolta volna.

Az eredmény: a Hangtérképhez készített videókat több, mint 500 ezren nézték már meg, rengetegen kommentálták az eseményt, és Yonderboi zenéjével is sok helyen foglalkoztak a médiában, az igazán lelkesek pedig megtanulták másként szemlélni a világot – olyan apró zajokra is figyelve, amiket eddig nem vettek észre maguk körül.

Könnyed játékkal tehát sok olyan dologra fel lehet hívni a figyelmet, ami mellett egyébként elsétálnánk, és ahogy Heltai Jenő versében is olvasható: “Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek...” – a bennünk lakó eredendő játékosságra tehát nyugodtan lehet bármikor alapozni. Az internetes információ áradatban pedig nagyobb esélyünk van hirdetőként valami szokatlannal kitűnni, mint egy jól kivitelezett, ám lapos kampánnyal.

 

 

 


A témához kapcsolódó korábbi cikket itt találod: A zene interakcióra serkentő ereje - 1. rész

 

 

Változatlan változó – LGT Maraton a Sportarénában

Azok a zenekarok, akik több generáció figyelmét is megragadják, sőt, igazodva a kor diktálta tempóhoz képesek frissek, érdekesek maradni, fehér holló számba mennek manapság. Egyrészt, mert a 90-es évek óta jelentősen megváltozott a minőségről kialakított képünk, másrészt, mert a legtöbb előadó igyekszik addig ütni a vasat,amíg az forró, és így könnyen beleeshetnek az ellaposodás hibájába, vagy az őrült tempó diktálta sietségben egyszerűen megszűnnek érdekesnek lenni. Az LGT sikerét valahol itt kell keresni: nem kötöttek kompromisszumot az általános elvárások terén, ugyanakkor kitartóan meneteltek a saját maguk által kijelölt úton, valódi minőséget generálva. A hétvégén rendezett LGT Maratonon pedig azt is bebizonyították, hogy emellett nem fásultak bele a zenébe, és képesek megújulni, önmaguk elvesztése nélkül.

Mitől alakult ki bennem, az úgynevezett „következő generációban” ez a kép? A válasz egyszerű: a csütörtöki főpróbán egyértelműen megértettem, miért rajongott ezért a zenekarért anyukám is, amikor ő volt még csak 14. Egyszerre volt nosztalgikus, itt-ott önironikus, de igazi rock and roll, és töretlen energia.


MTI Fotó: Mohai Balázs

A Sportaréna már a csütörtöki főpróbán is tele volt, pedig elvileg ide csak meghívott vendégek és barátok érkezhettek. A küzdőtér megtelt, és vegyes volt a közönség – ahogy anyuval is két generációt képviseltünk, úgy mások is érkeztek családosan, de voltak idősebb barátnék, nosztalgiázó apukák, néhány unoka, és fiatalok is, akik feltehetőleg szüleik LGT albumain nőttek fel. Mindenesetre lelkes rajongótábor várta a zenekart, akik 19:20 körül be is robbantak a színpadra, és kezdetét vette a 3 órás maraton – szünet nélkül, de végig frissen. Ez pedig nem kis teljesítmény, tekintve, hogy egy átlagos hosszú koncert számít 2 órásnak, és sokszor azt is megszakítja egy rövid szünet, amíg az együttes tagjai felfrissülhetnek kicsit. A megszakítás helyett az LGT ügyes trükkökkel oldotta meg, hogy mindenki pihenhessen kicsit koncert közben – hol egy dobszóló, hol egy szólóban előadott dal szolgált kikapcsolódásul a zenekar többi tagjának, és épp ezektől a megoldásoktól vált autentikussá az előadás.

Presser Gábor a próbát megelőzően azt nyilatkozta a nol.hu-nak, hogy az Aréna méreteihez, és a közönség látványbeli igényeihez is igyekeznek igazodni majd, de nem szeretnék, hogy a technikai megoldások eltereljék a hangsúlyt arról, ami az LGT mindig is volt.

“A technikai növekedés állandósult. A közönség szép lassan elfogadta, olykor talán igényli is a külsőségek dominanciáját, a kellékek elszaporodását. [...] Egyre nagyobb és technikailag egyre bonyolultabb dolgokat kellene színpadra állítanunk, amit mi nem erőltetünk. Az Aréna persze nagyon nagy, 14 ezer néző fér be egy este, alkalmazkodni fogunk a hely méreteihez. Nagyon komolyan vesszük a koncerthez, a dalokhoz tartozó látvány- és dramaturgiai elemeket, de nem hagyjuk, hogy a technika ránk telepedjen.”

Ehhez az ígérethez pedig maximálisan tartották magukat. A színpadra sín üzem került sorompóval, a dalok közben pedig kivetítőn láthattunk aktuális képanyagokat, hol régi felvételeket, hol pedig a dalszövegeket, vagy éppen sínen futó vonatot – de az egész visszafogott volt, épp csak hozzátett a hangulathoz. Egy 3 dalból álló blokkban megemlékeztek Barta Tamásról is, ami külön szimpatikus volt.

Az újítások jegyében Presser Gábor rögvest az elején felhívta a figyelmet arra, hogy ezen az előadáson kifejezetten megengedett, szabad filmezni, mert a maratoni koncert sorozatból dokumentumfilm készül, amihez a zenekar operatőröket keres. A telefonnal rögzített felvételek legjobb pillanatait az lgt.hu oldalon gyűjtik össze, és ezekből készül majd a végleges verzió. A honlapra nem csak ezért érdemes ellátogatni, a koncert után felkerült ide egy 360°-os interaktív videó is, ami új szemszögből adja át az koncert élményt.

MTI Fotó: Mohai Balázs

Hogy mennyire rutinos, profi előadók az LGT tagjai, az sugárzott olajozott gépezetként működő összjátékukból, a zenészek virtuóz hangszer kezeléséből, és a közönséggel lazán kommunikáló, hol viccelődő, hol önironikus beszélgetésekből, vallomásokból. Egyértelműen büszkék eddigi teljesítményükre, és szeretik, amit csinálnak. Ennyi időt követően ez igazán lenyűgöző.

Ugyanakkor nem fulladt nosztalgiába az este – bár egymást követték a slágerek (az óriási repertoárból a főpróbán több, mint 30 dalt adtak elő), bőven tartogattak meglepetéseket is a műsorban. Olyan dalok is elhangoztak, amit másutt nem nagyon hallhattunk eddig, és nyitottak modern irányba is – a már említett, átkötőként szolgáló dobszolóban például digitális dobot is bevetett Solti János, ami az ifjú füleket is felcsigázta. A dobszólót váltva Karácsony János tűnt föl a bal oldali közlekedők egyikén, a nézőtér szélén, és egy szál gitárral énekelte el Az utolsó szerelmes dalt. Mire pedig felocsúdtunk volna, már a tolongó közepén felállított kisszínpadon zenélt Presser Gábor és Somló Tamás, ezzel megidézve a Tabán hangulatát. Kedves gesztus volt, és volt benne valami gyermeki könnyedség – elengedték magukat, mint fiatal korukban, a közönség tagjai pedig nosztalgikusan gondoltak vissza rá, milyen volt az éjszaka közepén hazalógni a koncertről, ahova a szüleik nem engedték el őket.

A próba végén együtt zengte az Aréna közönsége a Neked írom a dalt, az együttes pedig boldogan és teljes mértékben kiélvezve a rajongók támogatását vett búcsút a főpróba látogatóitól. Az azóta megjelent kritikák alapján kitartott a lendületük a maraton mindhárom koncertjén, minden elismerést megérdemelnek. Profizmusuk, ahogyan a minőséget folyamatosan megőrizve alkalmazkodni tudtak a változó elvárásokhoz példaértékű. Szép lenne, ha én is tudnék majd hasonló koncertre menni az én gyerekemmel, bár erre hasonló kvalitású jelöltet egyelőre nem találok.

 

Manoya világa – lemezbemutató koncert a Trafóban

Hodosi Enikő február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján mutatta be szóló albumát a Trafó színesen megvilágított lepedőkkel, sakkozó zenészekkel, és gyertyákkal meghitté varázsolt színpadán. A pódium közepén nyíló ajtón keresztül profi zenészek érkeztek látogatóba, hogy békességet sugárzó dallamaikkal új világba repítsék a hallgatóságot – ez pedig a kezdeti technikai bakik ellenére sikerült is nekik. Manoya szobája ugyan nem zavartalan, de garantált feltöltődést nyújt.

Január elején szúrtam ki, hogy Manoya lemezbemutatójára a Trafóban kerül sor, és gyorsan megrendeltem belépőmet, bízva benne, hogy beleférek a 100 első vásárló albumot kap ajándékba promócióba. Az akcióba némi hiba csúszhatott, mert előbb nem érkezett e-mail visszaigazolás, hogy ebbe a csoportba tartozom-e, majd a helyszínen a pénztárnál kiderült, hogy csak 26 ajándék CD vár szerencsés gazdájára. Ez némiképp bosszantó fordulat volt, de a koncertre nem az ingyen lemez csábított, hanem a produkcióban közreműködő zenészek által garantált minőség.

Nyolc óra előtt pár perccel megnyitották a nagyterem kapuit a szép számban várakozók hömpölygő tömege előtt. A színpadhoz legközelebb eső sorokat székek helyett babzsákokkal ágyazták meg, de annyian voltak kíváncsiak a produkcióra, hogy fél óra alatt már a széksorok melletti közlekedők lépcsőin sem maradt talpalatnyi hely, sőt – a hivatalos első sor feltehető megrökönyödésére – egyszer csak egy komplett sor foglalt helyet törökülésben a porond deszkáinak szélén. A kellemesen halk zene ellenére hosszú volt ez a várakozás, a Trafó hirhedten kényelmetlen székeiben egyre türelmetlenebbül mocorgott a közönség. Fél kilenc után végül elsötétült a lelátó, és a pódium közepére épített ajtóra került a fókusz. A bejárat kitárult, és a szemet vakító fényből szép lassan a színpadra sétáltak a zenészek, a gyertyatartók közt elfoglalták helyüket, és elkezdődött a koncert.

Az egész belépő rendkívül látványos volt, Enikő légies, indián asszonyok ruhájára emlékeztető szerelésében és Pocahontas-hajpántjában úgy tűnt, teljesen más világból érkezett, és lágy dallamai csak ráerősítettek erre az érzetre. A színpad fő karakterét az azt keretező lepedő falak adták, melyeket mindig más mintával, új színnel világítottak meg. A tér több pontján gyertya állványok, az ajtó mellett pedig hagyományos lámpa fényében derengő sakk asztal állt. Egy nagyméretű kivetítő is helyet kapott a szoba fölött – amelyen a színpadon zajló események különböző kép effekteken átszűrt másai köszöntek vissza, néha egész látványosan, mégis úgy érzem, ez plusz értéket nem adott a produkcióhoz. Összhatásában a meghitt tér az MTV Unplugged bensőséges világára emlékeztetett, de tagadhatatlanul volt benne valami egyedi. Hiszen ez Manoya szobája.

Manoya pedig szép, szórakoztató, szerény, magávalragadó és pozitív. Az este minden pillanatából áradt a béke, az a fajta nyugodtság, ami kiemeli a hallgatót a hétköznapok nyüzsgéséből. Erre a fajta zenére nehéz címkét aggatni. A Trafó program beharangozójában a következőt olvashattuk:

„A folk, a keleti zenék, a hanggyógyászat éppúgy Enikő zenéjének részét képezik, mint a kísérleti elektronika, a soul vagy a zajzene, mégis egyből felismerhető a szelleme sajátos hangvétele miatt.”

A Manoya projekt Enikő első saját szárnypróbája, és munkájában Lázár Tibor segítette, aki a hangszerelésen túl a Hundred Arms album producere is egyben. Eddigi munkáit ismerve – Occam névre keresztelt szólóprojektjéről korábban én is beszámoltam -, elvileg kicsit közelebb kerülhetnénk ahhoz, milyen is ez a zene, de hangszerelésében Manoya sokkal könnyedebb, és jelentős a keleti hatás is benne. Talán Alanis Morissette Citizen of the Planet című dalához hasonlíthatnám, de a párhuzam csak hangulatban állja meg a helyét, mert Enikő énekstílusa egészen más. Teljes átéléssel és könnyedén énekel, nem csupán széles skálán, de hangszíneivel is mesterien bánik. Ami külön szimpatikus benne, hogy a profin előadott dalok közt sem válik dívává, teljesen közvetlen és szerény marad, így nem misztifikálja túl magát. Ráadásul profi zenészek állnak mellette, akik szintén az együtt alkotás öröméért vesznek részt a produkcióban, egyikük sem akar reflektorfénybe kerülni. Olyannyira, hogy a hegedűn közreműködő Kerek István a részvételét nem igénylő dalok közben, egész koncerten a félhomályba húzódva játszott sakk meccset Hock Ernő bőgőssel. Őket hallhattuk már játszani DJ Bootsie-val, a billentyűs/trombitás Kiss Árpád pedig Occam koncertjein szokott például felbukkanni. Gitáron Kovácsovics Dávid zenélt, Lázár Tibor pedig magabiztosan adta a dob alapot és kezelte a sequencereket. Ezek néha megtréfálták a zenekart, így volt olyan dal, amit csak harmadik nekifutásra sikerült tökéletesen előadni, de ez csak rövid időre zökkentette ki a jelenlévőket a kellemesen elvarázsolt hangulatból. A hangmérnök esetleges figyelmetlensége – amikor például az egyik dalban nem szólalt meg az akusztikus gitár – már sokkal bosszantóbb volt, de Enikő ezt is idegeskedés nélkül kezelte, mi pedig szívesen hallgattuk meg kétszer egymás után a technikai malőr miatt megismételt dalt. Azért kár, hogy ilyen bakik adódhattak, mert nélkülük igazán rendkívüli koncert élménnyel gazdagodhattunk volna. Így sem volt rossz, sőt, mindenki kisimulva ballagott haza, én szívem mélyén mégis sajnáltam ezt a csorbát.

Manoya világára határozottan érdemes odafigyelni, mert teljesen új irányt nyit a magyar zenében. Tökéletes választás feltöltődéshez, teljes kikapcsolódáshoz. A lemezbemutatóra mindössze másfél hónapja volt felkészülnie Hodosi Enikő csapatának, így a teljes összecsiszolódás még előttük áll, de érdemes Manoya világát élőben is megnézni, meghallgatni, mert a produkció teljes mértékben felemelő.

További információkat Manoya világáról és a jövőbeli koncertekről az előadó Facebook-oldalán találhattok.