Daniel Levitin ezen a címen írt könyvet arról, hogyan működik agyunk zenehallgatás közben, és a zene miként van hatással ránk. Levitint a harmincas évei elején kezdte el igazán foglalkoztatni a dolog, és főleg az, hogy miért tűnnek el tehetséges zenekarok a süllyesztőben, miközben mások egy szempillantás alatt  látványos karriert futnak be. Ezért neurológiát tanult, és a zene ránk gyakorolt hatását pszichológiai oldalról is vizsgálni kezdte. Jelenleg a Quebec-i McGill University pszichológia tanszékének neurológus professzora, és az évek során komoly szakértelemre tett szert a zene pszichológiai, kognitív vizsgálatában, megértésében.


A This is Your Brain on Music azért lebilincselő olvasmány, mert írója, Daniel Levitin maga is végigjárta a szamárlétrát a hanggal, zenével kapcsolatos ismerkedésben, így egészen az alapoktól ad átfogó képet arról, miért, és hogyan hat ránk a zene. Pályáját a szerző gitárosként kezdte, a hangtechnika és a zene mögötti fizikai és pszichológiai tényezők pedig akkor kezdték foglalkoztatni, amikor együttesével stúdióba vonultak. A teljes felvételi folyamatot felügyelte, és kíváncsian követte a hangmérnökök munkáját, figyelve a legapróbb részletekre is. Egyre jobban beleásta magát a felvétel készítés rejtelmeibe, és hamarosan maga is elkezdett ezzel foglalkozni. Beugró hangtechnikusból zenekari producerré vált, és pályája során számos ismert együttessel dolgozott.

A sikerhez nem elegendő, ha egy felvétel szépen szól - a zenének is működnie kell, hatnia kell a hallgatókra. A zenekari imázst most hagyjuk ki a számításból. Producerként Levitint is sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy mi lehet annak az oka, hogy, míg egyes zenekarok egészen egyszerű slágerekkel pillanatok alatt világszerte felkapott sztárrá válnak, addig jónéhány tehetséges csapat elvész a süllyesztőben (pedig lehet, hogy zeneileg sokkal kifinomultabb, összetettebb vonalat képviselnek, jó minőségben). Ez az örök rejtély arra késztette Levitint, hogy a hangokat és az azokból született zenét ne csak fizikai mivoltában vizsgálja, de azok hallgatókra gyakorolt hatásmechanizmusát is feltérképezze. Közel harminc évesen ezért úgy döntött, neurológiát és pszichológiát fog tanulni, és kutatási területeként a hang és zene agyunkra gyakorolt hatását tűzte ki. Mára a terület elismert szakértője lett, és saját laboratóriumot vezet a montreal-i McGill egyetemen.

Hogy a zene iránt fogékony átlagos olvasóval is megértesse, miként vált ki bennünk érzelmi reakciókat egy-egy dallam, Levitin rövid, de annál átfogóbb összefoglalóval indítja könyvét. Leírja, hogyan működik az emberi hallás, miből áll össze a zene, milyen alapvető sajátosságai vannak a hanghullámoknak, és hogyan építkezik a hangzás szólamokból és hangszínekből. A mintegy 55 oldal elmélet koránt sem száraz - Levitin ügyesen lavírozik az egymáshoz kapcsolódó témakörök közt, és mikor a definíciók már nagyon tudományosnak hatnának, zseniálisan világít a dolgok lényegére társművészetekből hozott példákkal.

Hogy mekkora szerepe van az emberi tényezőnek, a hallgatónak a zene és a hangok szempontjából, azt például Newton színekről szóló elméletéhez hasonlítja. Eszerint a minket körülvevő dolgok önmagukban nem színesek, azáltal válnak azzá, hogy rájuk nézünk, és a fényt megtörve, szemünkön keresztül az agyunkban alakul ki a dolgok színezete, mintegy mentális képként. Ha tehát nem nézünk rá valamire, színe sincs, a fény pedig önmagában színtelen.

Ahogy Levitin összegzi:

“A bowl of pudding only has taste when I put it in my mouth – when it is in contact with my tongue. It doesn’t have taste or flavor sitting in my fridge, only the potential. Similarly, the walls in my kitchen are not “white” when I leave the room. They still have paint on them, of course, but color only occurs when they interact with my eyes.”

Az alapfogalmak tisztázását követően zeneelméleti szempontból mutat rá a slágerek hatásmechanizmusaira, majd rátér agyunk működési egységeire is. Az eddig feltérképezett funkciók bemutatásába beleszövi a kutatási folyamatokat is, és az olvasó akarva-akaratlanul önvizsgálatba kezd, hiszen minden egyes példa olyan reakció, ami velünk is számtalanszor megtörténik. Lassan felfogjuk, hogyan fejlődik agyunk a zene hatására, kiderül, egyikünk miért fogékonyabb a zene bizonyos paramétereire, mint másikunk.

Számbaveszi memóriánk működését is, és többek közt például arra is rávilágít, hogy zene hatására ugyanúgy boldogsághormonokat termelünk, mint egy szelet csokoládé elmajszolásakor, vagy bármely más, élvezetes tevékenység közben. Agyunkban új összeköttetések jönnek létre, ha egy kellemes élményhez dallamot párosítunk, és gyerekként sokkal fogékonyabbak vagyunk az újdonságokra, mint felnőtt korunkban. Ez lehet a kulcsa annak, hogy több memóriavesztéssel járó betegségben – például Alzheimer-kórban - szenvedő ember gond nélkül fel tudja idézni kedvenc gyerekkori dallamát, miközben arra sem emlékszik, hogyan került oda, ahol éppen van, vagy, hogy milyen nap van.


Fotó: Owen Egan / McGill University

A neurológiai elméletek nem válnak unalmassá, Levitin rendkívül gördülékenyen fogalmaz, és belátást enged olvasóinak abba is, hogyan működik ez a tudomány, hogy dolgoznak együtt a kutatók, és milyen véletlenszerűen születik közös munka egy tudományos konferencia vacsoraasztali beszélgetéséből. Történeteiből megismerjük őt fiatal kutatóként, és őszinte lelkesedése a téma iránt minket is magávalragad.

Számomra külön szimpatikus, hogy a szerző emberi szemszögből közelíti meg az agykutatás ezen területét. Bár leírja, milyen tudományos álláspontok vannak egy-egy kutatási eredmény mögött, ő mégis kitart amellett, hogy egy ennyire összetett dolgot, mint a zene ránk gyakorolt hatását - egyben ennek a művészeti ágnak a lényegét - nem lehet csupán racionális alapon megmagyarázni. Mint bármilyen kutatásnál, itt is az a végső konklúzió, hogy bármily sokat is fejlődött a tudomány az utóbbi évtizedekben, minél jobban megismerjük agyunk működését, annál több rejtélyre derül fény. A kérdés csak az, hogy mennyire akarjuk beleásni magunkat a témába.

Daniel Levitin könyve jó alap a gondolkodáshoz, és kár, hogy magyar fordításban még nem jelent meg. Mégis nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, mert olvasmányos nyelvezete könnyeden vezeti föl az összetettebb elméleti összefüggéseket, és rengeteget megtudhatunk belőle önmagunkról. A Classic FM Magazine azt írta a könyv kapcsán, hogy aki elolvassa, soha nem fogja úgy hallgatni a zenét, ahogy addig tette. Az első olvasatra túlzásnak tűnő dicséret szerintem megállja a helyét – ha nem is tudatosul bennünk, de a This Is Your Brain On Music nagyban hozzájárul hangzáskultúránk további pallérozásához.

Ha többet szeretnél megtudni a szerzőről, vagy érdekelnének konkrét kutatások és eredmények a témával kapcsolatban, keresd fel Daniel Levitin oldalát.