Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Roger Waters – The Wall

Aki ismeri A fal című filmet (albumot) a Pink Floyd-tól, az tudja, milyen megsemmisítőleg hat az emberre. Én eddig akárhányszor láttam, minden alkalommal hosszú percekig néztem magam elé csöndben, amikor vége lett. Olyan ereje van ennek a műnek, ami mindenkire hat – és minden alkalommal mást ad a nézőnek, hallgatónak. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt a hatást a darabot színpadra állítva is el lehet érni, de vasárnap a saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen egy igazán hatásos előadás. Roger Waters és csapata zseniális dramaturgiával és lenyűgöző technikai bravúrokkal kápráztatták el a Puskás Stadion közönségét.

A filmből készült már színpadi változat, és pár éve koncert sorozatban is bejátra a világot. Idén szabadtéri Európa-turnéra vitte Roger Waters, és több száz fős közreműködő gárdája. A szabadtéri koncerteknek mindig más a hangulata, mint a zárt térben tartott előadásoknak, de ezt a produkciót nem is nevezném koncertnek. Inkább olyan volt, mint egy intenzív színházi élmény – bár ez a kifejezés sem érzékelteti igazán jól, mennyire nagy hatással volt a produkció a nézőre.

A stadionban hatalmas falat építettek a színpad és a nézőtér közé, amely kezdetben még középen nyitott volt, majd fokozatosan épült fel, hogy a produkció végén az egészet ledönthessék. Mivel a turné során többféle szabadtéri stadionban is előadják a darabot, a díszletet is úgy tervezték, hogy méretben igazodhasson az aktuális körülményekhez – így ez a fal 130-140m széles lehet. Erre több, mint 40 projektorral, a legmodernebb technikát használva vetítenek, 15 000 pixel szélességben, 3 dimenziós hatással. Gyakorlatilag az egész fal egy hatalmas kivetítő, nagyobb, mint bármelyik mozivászon, és jól szeparálható – így lehetőség van több perspektíva szimultán kivetítésére. Bőven van hely közvetíteni, mi történik a színpadon, miközben látványos filmrészletekkel irányítható a közönség figyelme. Ezt ráadásul a térhatású hangeffektekkel – néha olyan érzésünk volt, hogy a fejünk fölött zúgott el egy repülő, mellettünk körözött egy helikopter, vagy éppen a stadion másik feléből hallottuk a tömeg üvöltéseit – ügyesen ki is használták. Bárhol állt vagy ült is a néző, mindenhol a produkció középpontjában érezhette magát, és sosem tudhatta, mi fog történni vele, körülötte a következő pillanatban.

A produkció elején pirotechnika – látványos tüzijáték – is fokozta a hatást, és, miközben még mindannyian a látványos színpadi összképet figyeltük, repülők hangja töltötte meg a teret, és hirtelen egy valódi repülő szállt be a stadionba, nekiütközve a falnak. A huzalpályára felszerelt modellt mindaddig nem vettük észre, míg mozgásba nem lendült, a meglepetés erejével megdöbbentve a közönséget.

Az előadás során természetesen megjelentek a filmből jól ismert karakterek – a tanár figura és a nőalak hatalmas marionett bábként kelt életre a színpadon, és Gerald Scarfe jellegzetes animációi is megelevenedtek a falra vetítve. Ezeket újra kellett dolgozni, hogy kitöltsék a rendelkezésre álló hatalmas felületet, de Sean Evans, a produkció kreatív rendezője ezzel is tökéletes munkát végzett.

A Wall nem ragaszkodik teljesen a film eredeti kerettörténetéhez – a kiégett rocksztár motívumát ki is hagyták ezúttal a produkcióból. Ehelyett aktualizálták a darabot, és a hangsúlyt a jelen kor problémáira, a kapitalizmus és globalizáció útvesztőire, a politikai visszaélések, egyenetlenségek, elnyomás, háborúk értelmetlenségére helyezték.

Roger Waters a szívén viseli ezeket a konfliktusokat, és a show elején az előadást - magyar nyelven - az igazságért és igazságosságért, valamint a mindenkori államterrorizmus áldozatainak ajánlotta. Megköszönte az SOS Gyermekfalu Alapítvány gyerekeiből összeállt kórus közreműködését (a koncertre támogatói jeggyel is lehetett érkezni – a bevétel egy részét az alapítványnak ajánlották fel), és folytatódhatott a show.

Rengeteg aktualitás volt a darabban – mind képileg, mind érzésben. A mintegy két órás előadást egy 25 perces szünet szelte ketté – ekkor a falra háborúban elesettek képeit, adatait vetítették ki. A Wall honlapján bárki regisztrálhatja elveszített családtagját, ismerősét a Fallen Loved Ones galériában, a produkcióval rájuk is emlékeznek. Mindig sokkoló háborús hősöket, áldozatokat látni – de szembesülni vele, milyen sokféle ember esett áldozatául a háborúknak, a gyerekektől az idősekig, megrázó.

A második “félidőben” a teljesen felépült falból egy hotelszoba nyílik, Roger Waters innen énekel tovább, majd a fal elé kerülve bújik fasiszta diktátor szerepbe, és géppisztollyal lő a tömegbe – ami még akkor is sokkoló, ha tudjuk, hogy az egész csak trükk. A színpad mögül a levegőbe emelkedik egy óriási disznó, az elnyomás jelképeként, ami lassan, fenyegetően repül a tömeg fölé, és végül annak martalékává válik, mikor a fal ledől.

Katartikus élmény megszabadulni a faltól, de a show csak ezután lép igazán munkába abban, aki látta, átélte, része volt. Nem véletlen, hogy több nap hallgatás után sikerült megírjam ezt a beszámolót – azóta is keringenek a fejemben a gondolatok, érzések, és biztos vagyok benne, hogy mással is így van.

Zseniális produkciónak lehettem a része – olyan élménnyel gazdagodtam, amit mindenkinek meg kellene tapasztalnia az életben. Felkavaró, és földbetipró érzés tudatában lenni, hogy olyan történelmünk van, ami ilyen művek megszületését teszi lehetővé – ugyanakkor felemelő, hogy élnek köztünk olyanok, akik ezeknek az élményeknek, emlékeknek, eseményeknek az újradolgozásával ekkora hatást képesek elérni másokban. A turnéból még hátra van pár állomás, és állítólag ezt követően nem lesz több előadása ennek A falnak. Aki teheti, és ezúttal kimaradt belőle, próbálja elcsípni valamelyik előadást – garantáltan olyan élményben lesz része, amit elmesélni nem lehet.

 

Sziget 2013: látványos mulatság, aminek ára van

Idén a csütörtöki napra sikerült kijutnom a fesztiválra, a legnagyobb kánikulában. Fárasztó, de üdítő élmény volt újra bolyongani a tömegben, felkeresni az ismert helyeket, és felfedezni az újakat. Látványban valóban sokat fejlődött a Sziget, de összességében nálam mégis emberi és programkínálati sokszínűségével tarolt. Olyan nap volt a csütörtöki, amelyikben csalódtam, ámultam, jól éreztem magam, és az emberi meggondolatlanság és féktelenség új szintjével találkoztam.


Két koncert volt, ami különösen érdekelt aznap, Triggerfinger és Wax Tailor. Előbbitől Danko Jones-i őrületet vártam (hiába), utóbbitól semmit, csak kíváncsi voltam, milyen lehet ez a zene élőben. Mindkét program az A38 sátorban volt – a Nagyszínpad műsora nem kötött le annyira.

A belépésnél a látogatók megkapták a Fesztiválköztársaság útlevelét – egyfajta programfüzetet, ami a támogatók közül kieső Pesti Est különszám helyett tartalmazta a legfontosabb információkat. Az útlevél látványos, hiszen valóban hasonlít a hagyományos útlevélre, és különböző állomásokon pecséteket is lehetett gyűjteni bele. Ha valakinek az összes helyszínről összegyűlt a stemplije, zöld kártyát kaphatott a Sziget Fesztiválköztársaságba. Ez jópofa kezdeményezés – a kis füzettel mégsem voltam elégedett, mert apró mérete miatt nehézkesen használható, és hiányzott belőle az a napi bontás, ahol időpont szerint, egymás mellett láthatjuk a programokat. A színpadonkénti napi bontást ezért egyenként kellett kikeresgélni, ami koránt sem olyan kényelmes, mint azt a Pesti Esttel megszokhattuk.

Az információáramlás egyébként sem volt zökkenőmentes az idei Szigeten. Szakmai jeggyel érkeztem, és azt sem volt egyszerű kideríteni, hol cserélhetem a nyomtatott jegyet karszalagra, de ez csak a kisebb gond volt. Ami igazán zavart, az az A38 sátor programváltozása, s annak kommunikációja.

Természetesen előfordulhat, hogy az utolsó pillanatban közbeszól valami, és egy zenekar/előadó koncertje elmarad, a rendezvény a programban történő változás jogát fenntartja. Ezzel nincs is semmi gond. De ilyenkor igazán fontos az, hogy a fesztiválozók erről időben, de mindenképp kellőképp pontos információt kapjanak. Az A38-on Michael Kiwanuka koncertje maradt el, ezért az elvileg 19:50-kor kezdő Wax Tailor-t 21:15-re csúsztatták. A változásról én a Nagyszínpad kijelzőjéről értesültem – a kiírás röviden csak arról szólt, hogy a koncert elmarad, és időpontok változnak az A38 sátorban. Átsétálva ott sem fogadott több információ, de a legközelebbi információs pontnál sem tudták a részleteket. Olyannyira nem, hogy az egyik ott dolgozó velem együtt sétált át a fő információhoz a Sziget bejáratánál, hogy pontos információkat kapjon, ha valaki még efelől érdeklődne. Az ott dolgozó lány flegmán a pultra mutatott válaszul: „Ott van kiírva”. Egy A4-es papírra filctollal voltak felírva az új időpontok. Ennél azért biztos lett volna jobb módja megosztani a hírt.

A kieső időben volt alkalmam alaposan körbejárni a Szigetet. Sok színpad helye változott, és lett pár új helyszín is. Az eddigiekhez képest még több lampionos út volt idén, rengeteg kivilágított erdő, csillagok, a Sziget Eye, amire vetítettek is, a Hungarikum falu, a Kelet-Európa vurstli... Volt pár olyan dolog is, amit nagyon beharangoztak, mégsem volt annyira nagy durranás – például a romkocsma negyed, amitől többet vártam volna néhány random összedobott sörkerttől -, de tényleg izgalmas volt, hogy sosem tudta az ember, mi jön vele szembe a következő pillanatban. A We Love Budapest standjánál óriási lepedőkre lehetett felírni, kinek miért tetszik Budapest, és megint máshol volt Before I Die... fal is – bár ez délutánra már annyira megtelt, hogy nem tudott mindenki hozzáírni. A Medence Csoportnál táskakészítő workshop volt, arrébb hastánc, cirkuszi kellékeken lehetett gyakorolni – szóval garantált volt az a fajta őrület és káosz, amit a Sziget eddig is képviselt.

Wax Tailor zseniális koncertet adott – keverője mellett érkeztek vele zenészek is: cselló, hegedű, fuvola, gitár, rapperek és ének kísérte. Igazán formában voltak, és remek hangulatot varázsoltak pár perc alatt. Érezni lehetett, mennyire szívesen játszanak a Szigeten, és ezt a közönség is meghálálta – a sátor perceken belül megtelt, és rengetegen táncoltak, énekeltek, ugráltak – néha egyszerre az egész sátor; felemelő élmény volt. Aki nem ismeri Wax Tailor-t, hamar járjon utána, mert nagyon profi abban, amit csinál.

A koncert után újra nyakambavettem a szigetet, találkoztam pár ismerőssel és kerítettem valami vacsorát. A csapból is az folyik, mennyire drága a Sziget, és ez igaz is. Nem feltétlenül a belépőjegy miatt – hiszen egy fesztivál nem hasonlítható össze bármilyen hagyományos koncerttel, és egy-egy koncert ára is eléri a napijegyért elkért 14 000 Ft-ot -, hanem a kintlét az, ami sokba kerül. Ha kint tölt az ember egy napot és enni-innivalót vesz, mélyen a zsebébe kell nyúljon. Nem csoda, hogy egyre kevesebb magyar fesztiválozóval lehet találkozni, és rengeteg a külföldi. Nekik megfizethető. Legtöbben Hollandiából érkeznek, amiből aztán külön ízelítőt is kaptunk az este folyamán. Egy ismerős mondta, hogy éjjel 1 körül mindenképp menjünk vissza az A38-hoz, mert Kees van Hondt koncert lesz. „Tudod, a fás!”

Rémlett, hogy pár éve valahogy odakeveredtem egy színpadhoz, ahol pár ember faágakkal zúzott a tömegben valami semmilyen zenére, de igazán akkor vált gyanússá a dolog, mikor éjfél körül egyre több faágakkal masírozó csapatot láttunk az A38 felé vonulni. Mire odaértünk, már komplett erdő volt a sátorban. A biztonsági személyzet nem sokat tehetett, óriási tömeg nyomult be a bejáraton, szinte minden második embernél kisebb-nagyobb faág, némelyeknél felfújható guminő, gumicsónak – elszabadult a pokol. Leírva túlzásnak érzi az ember, de embertelen, ami a sátorban aznap történt. Elsőre szürreális, és nevetséges az egész – csupa őrült ember, rengetegen hollandok, amint Kees van Hondt komolytalan, mulatós jellegű DJ-setjére tombol. Idővel azonban akarva-akaratlanul átfut az ember agyán, hogy mennyi fát kellett ezért az őrületért megcsupaszítani... Még ha a Sziget fesztivál teljes rehabilitációt igért is az Óbudai szigetnek, a letört ágakat nem tudják egyik nyárról a másikra visszanöveszteni. Az emberi féktelenség és eszeveszettség újabb példája volt ez a buli. Az előadót egyébként nem hatotta meg, flegmán tekerte a potmétereket, míg társai tollasoztak a színpadon. Horror. Bizonyítékul íme pár fotó Mohai Balázstól, a Sziget galériájából. (A bátrabbak a képre kattintva videót is nézhetnek, milyen egy ilyen party.)

Fotó: Sziget - Mohai Balázs

A sokkoló élmény után csupán 100 métert kellett sétálni, hogy az ember az Ír kocsmánál találja magát – ahol az elszabadult tömeg helyett nyugodtan táncoltak körbe-körbe pár tucatnyian, ír népzenére. A Sziget tagadhatatlan csábereje éppen ebben rejlik szerintem. Nem a Nagyszínpad előadó felhozatalában, vagy a kirakodó árusok bizsujaiban, de még csak nem is az óriáskerékben, vagy a Civil Sziget társasjátékaiban. Abban, hogy mindez egy hétig egy helyen van, csupa kikapcsolódásra vágyó emberrel, és sose lehet tudni, milyen meglepetés várja a látogatót a következő pillanatban.

Fáradtan, és sovány pénztárcával értem haza. De ha tehetem, jövőre megint benevezek egy napra.

 

Látható hangok nyomában

Hangokról, hangzásról beszélni nem könnyű feladat, mert megfoghatatlan, hogy mitől lesz egy hang kellemes vagy kellemetlen, és pontos leírásához is limitáltak lehetőségeink. A kotta hagyományos ábrázolási forma, de a hang milyenségére csak korlátozott leírást ad, így megszólaltatásában mindig közrejátszik a művészi szabadság, interpretáció. Az interneten számos érdekes animációt találhatunk a hangok láthatóvátételére, és a hangokat formába öntve érdekes jelenségekre figyelhetünk fel. A kimatika tudománya ezzel foglalkozik: különböző módszerekkel láthatóvá varázsolni a láthatatlant.


A minket körülvevő világ rezgéseiből egy bizonyos tartományt fülünk segítségével érzékelünk, és értelmezünk, így alakul ki bennünk a hallás érzete. Az agykutatók rámutattak, hogy nem csupán fizikailag értelmezünk egy-egy hangot, a dobhártyánkról az agyunkba érkező impulzusok érzelmi reakciót is váltanak ki belőlünk – így válik egy-egy hang vagy dallam kellemessé, vagy éppen sértővé. Már tudjuk, hogy az agy mely területe felelős a hallásért, és azt is, hogy ez a terület igen közel esik más érzékszervi központokhoz – így például az ízlelésért és színekért felelős részekhez. Ha egy erős impulzus hatására több központ is aktiválódik, érdekes jelenséget, szinesztéziát tapasztalhatunk.

A szinesztézia olyan mentális jelenség, amelyben egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet. A legáltalánosabb példa erre, ha egy hirtelen hangos zajra becsukjuk a szemünket. Ugyanakkor van, aki a betűket, vagy éppen a zenét társítja színekhez. Hogyan kapcsolódik ez a kimatikához? Úgy, hogy a hangokat színes metszetekkel ábrázolni nem is annyira újkeletű dolog. A következő előadás a tudományág kialakulásáról és mibenlétéről szól:

Láthatóvá tenni a láthatatlant. A hang leképezésére a legegyszerűbb valamilyen átviteli közeget mozgásba hozni – egy hangszóró és víz, vagy homok segítségével a különböző frekvenciák új és új alakzatokat formálnak, és szembetűnő a szimmetria. A természetben számos olyan szimmetrikus, vagy periodikus felépítésű dolgot láthatunk, amit matematikai definíciókkal már képesek vagyunk rekonstruálni. A fraktál kutatás sokban hasonlít a kimatikához – a szimmetria szemetgyönyörködtető.

Ha a hangot hullámokra bontjuk, és ezen hullámok előfordulási irányát és sűrűségét vizsgáljuk, hasonlóan szép ábrákat kapunk. Mark Fischer, az Aguasonic Acoustics szoftver fejlesztő művésze a hullámforma transzformációt alkalmazva hozza létre színes fotóit többek közt bálnák, és más tengeri élőlények hangját vizsgálva.

Fischer a bálnák hangját tanulmányozta, és nem elégedett meg az egyszerű, elnagyolt spektogram és grafikon ábrázolásokkal – véleménye szerint ezek nem adják vissza a cet erőteljes, de egyben dallamos hangjának varázsát. Ezért saját módszert fejlesztett ki – egyfajta új fényképészeti eljárást, ahogy ő hívja. A hangokat hullámokra bontja, egy adott pillanatban vizsgálja, és a különböző frekvenciákat más és más színnel jeleníti meg képein, annak függvényében, milyen sűrűn fordulnak elő a térben. Az eredmény a mandalákhoz hasonló kép, ami egyrészt látványos, másrészt elgondolkodtat, hogy érdemes még alaposabban tanulmányozni az állatok hangját, mert ennyire szabályosnak tűnő mintázat nem lehet véletlen.

A kimatika fiatal tudománynak számít, de napról-napra új felhasználási területekre tör be. Lehet, hogy a kutatók hamarosan arra is képesek lesznek, hogy megfordítsák a dolgot, és megfejtik, milyen hangja lenne egy virágnak, vagy bármely tárgynak, formának.

Végül pedig egy kis érdekesség. Ha egy átlagos folyadékot használunk átviteli közegként, a hang különböző hullámokat kelt, amelyek jól látható mintázatot mutatnak. Kísérletünk viszont érdekesebbé válik, ha víz helyett nem newtoni folyadékot használunk. A nem newtoni folyadék bizonyos tulajdonságaiban úgy viselkedik, mint a newtoni folyadékok – például a víz -, nyomás hatására viszont szilárd tulajdonságokat vesz fel. Legegyszerűbben víz és kukoricakeményítő összekeverésével kaphatunk ilyen masszát. Ha ezt vizsgáljuk a hangszórós módszerrel, látványos jelenséget kapunk.

Ha hallottál hasonló kisérletekről, oszd meg itt a hozzászólásokban, vagy Facebook-on.