A zeneipar átalakulásával egyre több figyelmet kap a a szerzői jog és jogdíjak indokoltsága körül folyó vita. Mióta technikailag nincs akadálya a szabad fájlcserélésnek – történjen az legális keretek között, vagy illegális formában -, egyre nehezebben követhető, hogy egy-egy szerző vagy előadó zenéje hol, és hányszor kerül felhasználásra. A streaming szolgáltatók próbálnak megoldást nyújtani erre a problémára, és a zenék elérését legális mederbe terelni, de a trend azt mutatja, hogy ők is egyre inkább átállnak ingyenesen elérhetővé – a bevételeket tehát kénytelenek lesznek más forrásokból biztosítani. Vajon megérett-e a társadalom a teljes szemléletváltásra, vagy ragaszkodva a régi sablonokhoz, a zenészek forrásai folyamatos veszélyben vannak?


A jelenség technikai forradalma a 90-es évek végén kezdődött, amikor két fiatal srác létrehozta a Napstert, és ezzel megteremtette a kiadók rémálmát. Mindaddig a kiadók voltak nyeregben, és egy-egy zenét legfeljebb válogatás kazettákon, CD-ken lehetett tovább adni, ám azzal, hogy az interneten keresztül bárki számítógépéről bármilyen zene elérhetővé vált, a korlátok megszűntek, és az információ világszerte szabadon kezdett áramlani. Ez legalább annyira lenyűgöző volt az iparág résztvevői számára, mint amennyire rémisztő. A letölthető tartalmak hatására mérhetően visszaesett a hanghordozókból származó bevételek összege, és a kiadók bevételének csökkenésével az előadók, zeneszerzők is joggal érezték úgy, hogy munkájukat többé nem becsülik meg anyagilag kellőképp, hiszen a jogdíjakból származó bevételek nélkül kevesebb forrásuk maradt ahhoz, hogy továbbra is a zenélésre koncentráljanak.

 

A Napster felemelkedése és bukása egyébként sok szempontból tanulságos. Tavaly márciusban Alex Winter a VH1 Rock Docs-szal alaposan körüljárta ezt a témát, és Downloaded címmel dokumentumfilmet készített a program megalkotóival. Sok érdekes szempont felmerül a filmben. Mi számít a szerzői joggal való visszaélésnek? Közvetlen hátránya származik-e egy előadónak abból, ha még többen megismerik a zenéjét, mint ahányan megvennék a lemezeit? Jól reagált-e a szakma az új lehetőségre? Lehet-e éppen marketing fogás, ha egy zene ingyenesen elérhető? Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az évek során változott-e ténylegesen az információ szabad áramlásának megítélése. Ahogy arra több szakmabeli felhívja a figyelmet a film zárógondolataiban, azzal, hogy ez a technikai korlát leomlott, egészében változik meg a zene hallgatókhoz jutásának és felhasználásának módja.

Van, aki ezt a változást támadásként értelmezi, és nem tud vagy nem akar vele mit kezdeni – Amerikában a kiadók egyenesen a felhasználókat is támadták -, és van, aki a jövőt és annak új lehetőségeit látja benne. Elég, ha csak az utóbbi pár év nagy vihart kavaró zenei megoldásaira gondolunk, a Radiohead becsületkasszás, ingyen letölthető albumától kezdve a Spotify kontra Thom Yorke vitáig.

Úgy gondolom, teljesen jogos követelés a zeneszerzők, előadók részéről, hogy munkájukat valamilyen formában anyagilag elismerjék, ám az is tény, hogy a jelenleg itthon is érvényes törekvés, miszerint a jogdíjakat lejátszási listák és regisztrált felhasználások alapján a közös jogkezelő osztja újra elavultnak tetszik nem csak az adatszolgáltatás hiányosságai és hibái miatt, de azért is, mert elég limitált azon csatornák száma és sokszínűsége, amiken keresztül megismerhetünk egy-egy új előadót.

„Amikor valaki bekerül egy számára új, ismeretlen iparba, bízik benne, hogy a felmerülő kérdésekre valaki tudja a választ. Aztán szembesül vele, hogy ezek a válaszok most vannak születőben.” – fogalmaz Sean Parker a Downloaded egyik jelenetében. Magyarországon is egyre többen keresik a válaszokat, és több zeneiparra szakosodott oktató cég is hirdet kurzusokat a szerzői jog, zeneipari menedzsment és zenekari szponzoráció témaköreiben. A Zeneipari Hivatal februárban indította zeneipari menedzsment képzését, és márciusban startol Zenei szerzői jog kurzusa, amelynek bemutatására nyílt napot és kerekasztal beszélgetést is szervezett a jogdíjak érvényesüléséről a digitális korszakban.

Rendszeresen tart nyílt napokat a most már 6. évét taposó Majdnem Híres Rocksuli is, akik januári előadásuk sikere után új tematikus kurzust indítanak a zenében rejlő kommunikációs és szponzorációs lehetőségekről We Love Music címen.

Akit érdekel ez a téma, annak érdemes az Artisjus által létrehozott Inspiratív Zenei Ébresztő – IZÉ előadásait, műhelyfoglalkozásait is nyomonkövetnie. A következő IZÉ témája éppen a Jogdíj + bevételek lesznek.

Szerintem érdemes picit belegondolni, miért is született meg a jogdíj, és, hogy tuajdonképpen tekinthetnénk rá a zeneszerzők és előadók fizetéseként is, amiért egy-egy dal létrehozásával megdolgoztak. Az utóbbi hónapok botrányai, az Artisjus-t érő támadások és a kerekasztal beszélgetések egymásra mutogató parázs vitái elviszik erről a hangsúlyt, és, mint egy szükséges rosszt állítják be a dolgot – holott koránt sem biztos, hogy azon kellene vitatkozni, hogyan osszuk szét az ebből befolyó egyre kevesebb bevételt. Meglehet, a fontosabb kérdés az lenne: van-e még létjogosultsága, értelme a jogdíjaknak ebben a jelenlegi formában? Lehet, hogy a tartalomszolgáltatókra nem, mint pénzforrásra, hanem, mint a zenekarok érdekeit is támogató információs felületre kéne gondolni? Honnan tájékozódjunk új zenékről, ha bizonyos tartalmak adott esetben éppen a jogdíjak körül kialakult vita miatt nem jutnak el hozzánk?

Nem tudom, mi lesz a megoldás, de igyekszem követni a dolgok alakulását. Ti mit gondoltok?