Múlt hét csütörtökön eddigi életem egyik legjobb koncert élményében volt részem. Helyszín és előadó tökéletes párosítása volt ez: Tommy Emmanuel zenélt a Művészetek Palotájában. Pár évvel ez előtt a Petőfi Csarnokban láttam-hallottam őt először, ahova együttesével érkezett – most azonban egy személyes zenekarként nyűgözött le azzal, ahogyan a zene árad belőle.

Tommy Emmanuel rendkívül magával ragadó előadó. Koncert közben sugárzik belőle a lelkesedés, egyfajta őszinte boldogság, ami hangszer és zenész tökéletes szimbiózisából fakad. Zseniális gitáros, aki a  hangszert, mint univerzális hangkeltő eszközt használja – nem véletlenül olyan kopottak a gitárjai, nem csak hagyományos értelemben véve gitározik rajtuk, de ütős hangszerként és speciális effektusok gerjesztőjeként is használja őket. Annak, aki még nem ismerte őt eddig, íme egy rövid videó – a TEDxMelbourne színpadán maga Tommy Emmanuel meséli el, hogyan lett belőle egy személyes zenekar.

Játékában talán az a leglélegzetelállítóbb, hogy profi technikájának minden egyes mozdulata szabad szemmel látható – esetében nem az ízléssel összeválogatott mesterséges effektektől lesz míves egy-egy darab, hanem elképesztő technikai tudásától, ahogyan a gitárján játszik. Ritka, hogy egy előadó ennyire ismerje a hangszerét, és előadásában ki is használja az abban rejlő lehetőségeket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kifinomultan játszik gitárján, odafigyelve a hangszínek és árnyalatok finom arányaira, őt látva eltűnik a határ a hangszer és az előadó között – olyan, mintha egész egyszerűen csak belőle jönne a zene. Ennyire technikás, mégis a maga zsenialitásában letisztult előadást eddig rajta kívül csak Fazil Say-tól láttam-hallottam, aki zongorán művel hasonló csodákat.

Mindkettejük játék stílusában szembetűnő, hogy teljesen belefeledkeznek a zenébe. Fazil Say sokszor énekel, vagy önmagát vezényeli, Tommy Emmanuel pedig gyermeki felszabadultsággal neveti el magát néha, máskor pedig hanyag profizmussal ráz ki a kisujjából egy-egy zenei geget.  Az pedig, hogy mindezt egyszerű öniróniával, minden nagyképűség nélkül képes megtenni, még inkább rátesz a felszabadult, közvetlen hangulatra.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem teljesen megtelt 17-én – még a legfelső emelet tolongóiban is csokrokban lógtak a Tommy Emmanuel rajongók. A művész rettenetesen örült ennek a fogadtatásnak, és az estét több kamerával is rögzítették, így remélhetőleg viszontlátható lesz valamilyen formában ez a fergeteges koncert. Egyáltalán nem hiányzott a zenekar, Tommy Emmanuel egymaga is tökéletesen elszórakoztatta közönségét, zenei műfajok széles skáláját átölelve – a szürreális gitár hangokat harmóniává fésülő saját szerzeményeitől a Beates medley-ken át, Chet Atkins darabjaiig, blues-tól, a country-n át a polkáig, igazán változatos, és összességében elég tömény zenei élménnyel lettünk gazdagabbak az este végére. A különböző stílusú darabok között pedig játszi könnyedséggel váltott, amihez hihetetlen felkészültség szükséges.

A helyszín választás tökéletes volt ehhez a koncerthez – a Petőfi Csarnokban is felejthetetlen koncertet adtak anno, de a Művészetek Palotája tökéletes akusztikát biztosított Tommy Emmanuel gitárzenéjéhez, és a kék fényben pompázó orgona számomra külön lenyűgöző látvány volt. Ő maga is külön kiemelte ezt – elmondása szerint gyerekkorában mindig arról álmodott, hogy sikeres gitárosként egyszer majd járni fogja a világot, és óriási koncert termekben játszik majd az embereknek, akik kényelmesen hátradőlve élvezhetik játékát, úgy, hogy minden finomságát pontosan hallják. - „Itt játszani ma este számomra egy álom– megint 10 évesnek érzem magam.”

A koncert közben egyébként végig aktívan kommunikált a közönséggel. Viccelődött, sztorikat mesélt, és megragadta az alkalmat arra is, hogy helyi zenészeket vonjon be műsorába – egy-egy szám erejéig átadta a színpadot Petruska Andrásnak és Tom Lumen-nek. Velük interneten keresztül ismerkedett meg, és egy nappal a koncert előtt találkoztak először, egy közös próba erejéig. Petruska Andrást a 4-es metróhoz írt albuma kapcsán kapta fel a média az utóbbi időben – erről énekelt egy dalt. Tom Lumen pedig egy autóverseny ihlette dalt adott elő, meglehetősen meggyőzően. Tommy Emmanuel őszintén biztatta őket, hangsúlyozva, hogy a tehetség itt van – rajtuk pedig látszott, milyen hatalmas élmény egyik kedvenc előadójukkal közösen színpadra lépni, ráadásul a Művészetek Palotájában. Nagy lehetőséget kaptak a bemutatkozásra, és biztos vagyok benne, hogy sokan követik ezután munkájukat.

Hihetetlen gyorsan eltelt az a 2 óra, míg Tommy Emmanuel játékát élvezhettük. Nem engedtük el könnyen, négyszer tapsoltuk vissza egy kis ráadásért – ő pedig minden alkalommal ugyanolyan lelkesen, és boldogan tett eleget kérésünknek.

Sokáig fejemben lesz még ez az este – nem csak a csodálatos hangélmény miatt, de azért is, mert azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor a zene valóban magával ragadott mindenkit, aki ott volt 17-én a Művészetek Palotájában. Kifele jövet csupa mosolygós, elégedett arcot láttam, és biztos vagyok benne, hogy ki-ki zenei műveltségéhez mérten másképp élte meg ezt a Tommy Emmanuel koncertet. Ha lehetne, én az ilyen estéket tenném kötelezővé iskolai koncert látogatás formájában. Örülök, hogy részese lehettem – várom a következőt.