Fotó: Soós Lajos / MTI

Az ezerarcú akcióhős tegnap este a Kongresszusi Központban adott koncertet a Steven Seagal’s Blues Band-del, amire egészen biztos vagyok, hogy sokan csak azért mentek el, hogy élőben láthassák, kifejezőbb-e az arca, ha zenél és nem színészkedik. Én is úgy érkeztem a koncertre, hogy semmit nem tudtam a zenei múltjáról – bár rebesgették, hogy régebb óta játszik együttesben, mint hogy befutott színész lett. Kifejezetten jól szórakoztam, bár inkább érdekes élménnyel lettem gazdagabb, mint kiemelkedő zenei tapasztalattal.


A Budapesti Kongresszusi Központ idén nyáron lecsapott a zenélő színészekre – a Hollywood Music Fesztivál keretein belül tegnap este Steven Seagal, július 19-én pedig Hugh Laurie ad majd koncertet, mindkét előadó blues zenekarral. A műfaj hangulatából adódóan kíváncsian vártam, hogyan szól majd egy ilyen koncert a hely pompájában – a központ koncert terme igazán letisztult és impozáns -, és az összhatás szerintem elég kajlára sikerült. Eleve a közönség összetétele is igen eklektikus volt; pólós-papucsos idős blues harcos és kosztümös-körömcipős jómódú házaspár épp úgy ült a nézőtér foghíjasan telt soraiban, mint a színész legendáért rajongó vörös rúzsos ötvenes, és pár 30 év körüli fiatal „Make a selfie” feliratú Seagal arcképes pólóban (akik nem jártak sikerrel az este folyamán). A jegyárak igen magasak voltak, így nem volt telt ház, de a színész miatt érkezők nem is nagyon foglalták el helyeiket az előzenekar – a Modern Art Orchestra – koncertje alatt. A kortárs jazz és klasszikus zenét játszó big band pedig mindent megtett a hangulat megalapozásáért. A közreműködők közt volt Takács Noémi is, akit a BülBüls-ből ismerhettünk eddig.

Némi késéssel, negyed 9 után sétáltak be a színpadra a Steven Seagal’s Blues Band tagjai, akik rövid felvezetés után be is mutatkoztak. Két gitár, basszus gitár, dob, szintetizátor (zongora és hammond orgona), három vokalista és egy hegedűs. Egytől-egyig tapasztalt zenészek, akik a hangszeres játék mellett a közönség szórakoztatásáért is mindent megtettek. A vokalista lányok tipikus tánca rögtön megalapozta a hangulatot. Mikor már mindannyiukat megismerhettük, mint box mérkőzésekkor, külön felkonferálták Steven Seagal-t, aki nyomban a húrok közés csapott. Semmi felhajtás, póker arc, és szólt a blues. A szám végén gitárt cserélt, ami számomra elég komikusnak hatott: a pocakja fölé lógatott gitár hevederjét kicsatolta, mint egy puskát a gitár technikus kezébe nyomta, majd mozdulatlanul állt, amíg a technikus szabályosan ráadta a másik hangszert, és bekötötte a kábelt.

A hangzás sajnos nem volt tökéletes – eleinte az énekből is keveset hallottunk, de a hegedű és a vokalisták is eltűntek néha a hangzavarban, míg a lábdob az ember torkában dübörgött. Ennek ellenére a zene kellemes volt, autentikus blues, annak magávalragadó egyszerűségével. A show-t Seagal az együttes többi tagjának hagyta – a bonyolultabb énekes részeket a gitárosok vitték, de ahol kellett, ő is beleadott apait-anyait. Miután túltettem magam a filmes múltja miatt mindannyiunkban ott lappangó képzavaron, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy jól csinálja, amit csinál. Szerintem a blues számára igazi kikapcsolódás lehet, nem vágyik a frontemberi szerepre, egyszerűen csak zenélni akar. Gitárszólói a helyén voltak, amennyire hallható volt tisztán és dinamikusan énekelt, és az improvizatív részeknél őszintén el-elmosolyodott, amit öröm volt látni. A számok közt megköszönte a jelenlévőknek a lelkesedést, és elmesélte egy-egy dal történetét – hogy kitől tanulta, vagy miért fontos neki.

A rövid, alig több, mint egy órás koncert közepén az egyenlőség és szabad vallás gyakorlás fontosságát emelte ki, a My God című dal beharangozásaképp. Számomra ez a dal volt a koncert csúcspontja. A téma mellett az ének stílus is remekül megválasztott, és amit a hegedűs játszott ebben a dalban, az egészen lenyűgöző volt. Mintha egy mini hegedűverseny lett volna – a zenekar többi tagjával hol harmóniában, hol teljesen disszonánsan kerekítette a dallamot, ezzel keleties hangulatot és különös atmoszférát adva az egésznek. Sajnos felvételen nem az igazi, pedig szívesen újrahallgattam volna. A blues élő műfaj.

A közönség elég visszafogottan viselkedett a koncert alatt. Nem tudom, hogy ez a helynek köszönhető-e, vagy egyszerűen csak többségben voltak azok, akiket csupán Steven Seagal, mint színész vonzott az eseményre, és a zenére kevésbé voltak kíváncsiak. Mindenesetre a csendes-ülős alaphelyzet nem illett a blues-hoz. A rövidke koncert után visszatapsolt zenekar invitálta is a nézőket, hogy pattanjanak fel székeikből, és táncoljanak együtt a ráadásra. Ami ez után történt, számomra döbbenetes volt.

A teljes koncert alatt akadtak, akik fényképezni, videózni próbáltak telefonjaikkal, ami többnyire sikerült is, bár a biztonsági személyzet többször helyükre utasította a színpad széléhez osonókat. A szabad felállni felszólításra viszont mindenki előre nyomult, és sorban készültek a selfie-k, az emberek egymást fotózták, videózták – az egész olyan volt, mintha a zenekart, mint cirkuszi majmot próbálták volna megörökíteni. Számomra íratlan szabály, hogy koncerten, előadáson nem fényképezek (ha csak erre nincs engedélyem), és, bár nagy volt a kísértés, mert jó helyen voltunk, most is tartottam magam ehhez. De az egészben leginkább az zavart, hogy azzal, hogy mindenki korlátlan mennyiségben és a lehető legpofátlanabb módon igyekezett fényképeket készíteni, szerintem teljesen tiszteletlenek voltak az együttessel szemben. Egyszerűen elszomorít, hogy a 21. században ez a menő – a látvány mindenek felett. Annak a pár embernek, aki valóban táncolni próbált volna, minden kedvét elvette ez a jelenet. A ráadást követően elvonuló zenekar pedig még ki sem ért a színpadról, amikor mellőlünk valaki már hangosan reklamált: „Remélem, játszanak még. Nehogy már ennyi pénzért csak ennyit játsszanak!”

Ettől a kiábrándító végjátéktól eltekintve pedig szerintem kifejezetten szórakoztató volt az este. Egyszerű blues, rutinos előadásban. Igaz, ha nem kaptunk volna ajándék belépőt, nem hiszem, hogy ilyen mélyen a zsebembe nyúltam volna egy ilyen élményért cserébe, de így mindenképp érdekes volt.

Egy olyan embert ismertem meg, aki szeret zenélni, és csupán a zenélés öröméért. Én úgy láttam, a hírnév, a hisztéria és a sztárolás tökéletesen lepattan róla. Tegnap este óta úgy érzem, Steven Seagal sokkal jobb zenész, mint amennyire sokszínű színész. Kíváncsi vagyok, Hugh Laurie esetében ugyanez lesz-e az összhatás.