Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Világot jelentő erkély - Balcony TV Budapest

2006-ban három dublini fiatal kitalálta, hogy felvesz pár videót az erkélyükön forgatva. Nem volt konkrét elképzelésük, csak annyi, hogy időről-időre készítenek egy-egy új felvételt, és, hogy a dolog szórakoztatóbb legyen, áthívták magukhoz zenélni pár ismerősüket. Ebből lett aztán a Balcony TV – egy olyan nemzetközi hálózat, amihez mára több, mint 50 ország csatlakozott. Zene kilátással – vagy éppen rálátással az adott hely zenei kínálatára – már Budapesten is.

Szép kilátás, egy erkély, egy előadó vagy zenekar, egy dal, egy snitt – a Balcony TV koncepciója ilyen egyszerű. Talán éppen ezért működik. Igazi zene, őszinte reakciók, és lelkes közreműködők. A világot jelentő deszkák kifejezés új értelmet kap azok számára, akik ismerik a Balcony TV-t. Ilyen keretek közt zenélni amellett, hogy élmény, egyben jó bemutatkozási lehetőség is, hiszen a központi weboldallal nemzetközi nézettségre és ismertségre is szert tehet az, aki megragadja a videó letöltők figyelmét. Több, mára már felkapott előadó is volt alkalmi erkély-zenész, és a sorozat arra is kiváló, hogy bemutassa egy-egy város vagy ország zenei kínálatát. Pár évvel ez előtt én Dub FX & The Flower Fairy kapcsán találtam rá, de olyan előadókat is megtalálhatunk az oldal YouTube-csatornáján, mint Ed Sheeran, a Mumford and Sons, Jessie J, vagy a Walk Off the Earth.

Budapest Horváth Renátó kezdeményezésével csatlakozott a Balcony TV-hez. A vállalkozás producereként ő mesélt nekem arról, mivel jár egy ilyen produkció. Mivel korábban a Tel Aviv-i stáb tagja volt, így már tapasztalt az erkély koncertekkel kapcsolatban. Többszöri próbálkozására sikerült olyan csapatot összehoznia, akikkel ténylegesen elindulhatott a Balcony TV Budapest, de lelekesen mesélte, hogy nagy érdeklődés övezi a kezdeményezést.

Mivel abszolút független, és önszerveződő dologról van szó, a pár fős stábot egyelőre elsősorban a lelkesedés hajtja, és a produkció finanszírozása még folyamatosan átalakulóban van. A hangsúlyt arra fektetik, hogy minőségi, szórakoztató tartalmat hozzanak létre, és hosszú távon olyan közösséget verbuváljanak maguk köré, akik nyitottak zeneileg. Törekedni fognak a sokszínűségre – bár a kiválasztott produkciók nyilvánvalóan tükrözni fogják a készítők ízlését, szeretnének minél színesebb palettáról választani, ezért mindenkit buzdítanak rá, hogy jelentkezzen, ha úgy érzi, megállná a helyét egy ilyen alkalmi koncerten. A tervek szerint elektronikus zenei előadókat épp úgy hívni fognak, mint gitár alapú zenéket, vagy folk dalokat játszó csapatokat. Akikről biztosan tudható, hogy láthatjuk majd a Balcony TV Budapest videóiban: Turbo, Harcsa Veronika, Manoya, Grand Mexican Warlock, Belle Belle, The Qualitons, Blahalouisiana, Subscribe, Musica Moralia és az Óriás. A lista persze folyamatosan bővül, a cél teret adni a minőségi élőzenének.

A Balcony TV Budapest videói heti rendszerességgel jelentkeznek majd, és a fellépő zenészek nemzetközi mezőnyben is megmérettethetnek online – az erkély koncerttel saját közönségüknek is új arcukat mutathatják meg, de egy ennyire alkalmi előadás jó referenciaként szolgálhat a koncertszervezők, zenei kiadók irányába is. Ha egy városból sorra jó előadások születnek, az pedig a földrajzi térség zeneipari megítélését is javíthatja.

A Balcony TV Budapest még gyerekcipőben jár, de a nemzetközi tapasztalatokból látszik, hogy ha a sorozat felfut, az sok jópofa zenei együttműködést szülhet. Nem egyediek a kisebb helyi fesztiválok, és a Balcony TV folyamatosan keresi a kapcsolatot és együttműködést már befutott szolgáltatókkal is. A baráti kezdeményezés nemzetközi hálózattá nőtte ki magát, és jelenleg is zajlik az ötletelés, hogy egy ilyen pezsgő zenei hálózatot milyen módon lehet a videókon túlívelően is kamatoztatni.

Bízom benne, hogy a dolog sikeres lesz, és nagyon várom az első videókat.

A hazai stáb tagjai:

Producer: Horváth Renátó
Co-producer/Booking: Somló Dániel
Operatőr: Brautigam Bertold
Host: Tóth Dorottya
Hang: Stámusz Ferenc (Stamusic. Studios)

A zenekarok jelentkezését a budapest@balconytv.com címre várják.
Ha szeretnéd jobban megismerni a Balcony TV Budapest-et, kövesd őket Facebook-on, vagy látogass el hozzájuk március 15-én a Központba, az indulást megünneplő kick-off party-n.

 

A modern elektronika térhódításának lehetőségei

Itt az ideje, hogy újragondoljuk az elektronikus zenéről kialakult képünket. A zenei műfajok határainak elmosódásával ugyanis itt egy új generáció, ami kötöttségek nélkül, kísérletező módon áll a számok hangzásvilágához, szokatlan tereket épít, és izgalmasan keveri a hagyományokat az újdonsággal. A cél nem feltétlenül a táncolható, diszkó alapú zene, sokkal inkább a kísérletezés maga. Az ehhez szükséges technika és szemléletmód elérhetőségének köszönhetően egyre több kezdeményezésről hallani itthon is, és talán ebbe az irányba mutat az is, hogy az ismert zenekarok gyakran jelentetnek meg remix-albumokat egy-egy slágerből.

Ha valakit nem vonzott a diszkózás, akkor az elektronikus zenei előadók közül jobb híján csak azokról hallott, akik néhány átdolgozás formájában időről-időre jelentkeztek közkedvelt előadók slágereivel. A Zagar-tól megszokhattuk már, hogy rendszeresen dob piacra remix albumokat, és az ezeken résztvevők többnyire ugyanazok. Karmatronik, Miami Kidz, Demon Superior, DJ Bootsie, We Plants Are Happy Plants... Bár van pár olyan előadó, aki az elektronika szelídebb formáját választotta, ők inkább rétegeknek lesznek kedvencei, és hírük is csak bizonyos csatornákon terjed.

Még ha ennek nem is kell mindenképp változnia, azért mindig jó, ha plusz felületet kapnak a produkciók. Éppen egy hete új kezdeményezés lépett színre, ami ennek a szcénának szeretne bemutatkozási lehetőségeket teremteni. ASAN Music néven új Label & Booking mutatkozott be egy válogatás albumnyi hanganyaggal. Egy sorozat első részeként 15 dalt hallgathatunk meg, vagy tölthetünk le ingyenesen, és a jövőben rendezvényeket, valamint a zenészeket vizuális művészekkel összekötő produkciókat is tervez az ASAN. Podcast sorozatuk első része holnapra várható.

Az albumon szereplő számok közt akad pár hip-hop, és abból gyökerező anyag, de sok benne a kísérletezés is, és minőség szempontból mindenképp dícséretet érdemelnek a résztvevők. Bízom benne, hogy nem egyszeri fellelkesedés lesz a dologból, mert üdítő intelligens elektronikát hallgatni, és a könnyebben befogadható darabok szélesebb rétegek érdeklődését is felkelthetik az irányzat iránt.

Manoya pár hete hirdette meg remix pályázatát In My Sleep című dalához, aminek beküldési határidejét március elsejére tolta. Biztos, hogy erre is sok elektronikus megoldás érkezik majd, mert a dal kínálja magát. Én most a neten már fellelhető Yornkék változatot szeretném ajánlani, s egyben a Yornkék-et magát.

Első fázis: mélykék címmel 6 dal hallgatható eddig tőle, és olyan zene ez, amit figyelemmel érdemes hallgatni. Egyrészt, mert zeneileg sok finomság van benne, ami első hallgatásra nem feltétlenül tűnik föl, másrészt, mert ez a zene időt igénylő. Magyar dalszövegű, hasonló produkciót nem is tudok mondani. Ráadásul témaválasztásában sem az egyszerűen értelmezhető típus – többszöri hallgatásra új mélységeket lehet felfedezni, új értelmezéssel. Érző, gondolkodó, élő zene ez. Aki annyira rajong a szívdobogáshoz hasonlító dobokért és kattogó-csattogó zenéért, mint én, annak tetszeni fog.

Ha nektek is vannak kedvenc előadóitok, osszátok meg velem. Jó zenehallgatást addig is!

 

Downloaded – tölts vagy költs?

A zeneipar átalakulásával egyre több figyelmet kap a a szerzői jog és jogdíjak indokoltsága körül folyó vita. Mióta technikailag nincs akadálya a szabad fájlcserélésnek – történjen az legális keretek között, vagy illegális formában -, egyre nehezebben követhető, hogy egy-egy szerző vagy előadó zenéje hol, és hányszor kerül felhasználásra. A streaming szolgáltatók próbálnak megoldást nyújtani erre a problémára, és a zenék elérését legális mederbe terelni, de a trend azt mutatja, hogy ők is egyre inkább átállnak ingyenesen elérhetővé – a bevételeket tehát kénytelenek lesznek más forrásokból biztosítani. Vajon megérett-e a társadalom a teljes szemléletváltásra, vagy ragaszkodva a régi sablonokhoz, a zenészek forrásai folyamatos veszélyben vannak?


A jelenség technikai forradalma a 90-es évek végén kezdődött, amikor két fiatal srác létrehozta a Napstert, és ezzel megteremtette a kiadók rémálmát. Mindaddig a kiadók voltak nyeregben, és egy-egy zenét legfeljebb válogatás kazettákon, CD-ken lehetett tovább adni, ám azzal, hogy az interneten keresztül bárki számítógépéről bármilyen zene elérhetővé vált, a korlátok megszűntek, és az információ világszerte szabadon kezdett áramlani. Ez legalább annyira lenyűgöző volt az iparág résztvevői számára, mint amennyire rémisztő. A letölthető tartalmak hatására mérhetően visszaesett a hanghordozókból származó bevételek összege, és a kiadók bevételének csökkenésével az előadók, zeneszerzők is joggal érezték úgy, hogy munkájukat többé nem becsülik meg anyagilag kellőképp, hiszen a jogdíjakból származó bevételek nélkül kevesebb forrásuk maradt ahhoz, hogy továbbra is a zenélésre koncentráljanak.

 

A Napster felemelkedése és bukása egyébként sok szempontból tanulságos. Tavaly márciusban Alex Winter a VH1 Rock Docs-szal alaposan körüljárta ezt a témát, és Downloaded címmel dokumentumfilmet készített a program megalkotóival. Sok érdekes szempont felmerül a filmben. Mi számít a szerzői joggal való visszaélésnek? Közvetlen hátránya származik-e egy előadónak abból, ha még többen megismerik a zenéjét, mint ahányan megvennék a lemezeit? Jól reagált-e a szakma az új lehetőségre? Lehet-e éppen marketing fogás, ha egy zene ingyenesen elérhető? Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az évek során változott-e ténylegesen az információ szabad áramlásának megítélése. Ahogy arra több szakmabeli felhívja a figyelmet a film zárógondolataiban, azzal, hogy ez a technikai korlát leomlott, egészében változik meg a zene hallgatókhoz jutásának és felhasználásának módja.

Van, aki ezt a változást támadásként értelmezi, és nem tud vagy nem akar vele mit kezdeni – Amerikában a kiadók egyenesen a felhasználókat is támadták -, és van, aki a jövőt és annak új lehetőségeit látja benne. Elég, ha csak az utóbbi pár év nagy vihart kavaró zenei megoldásaira gondolunk, a Radiohead becsületkasszás, ingyen letölthető albumától kezdve a Spotify kontra Thom Yorke vitáig.

Úgy gondolom, teljesen jogos követelés a zeneszerzők, előadók részéről, hogy munkájukat valamilyen formában anyagilag elismerjék, ám az is tény, hogy a jelenleg itthon is érvényes törekvés, miszerint a jogdíjakat lejátszási listák és regisztrált felhasználások alapján a közös jogkezelő osztja újra elavultnak tetszik nem csak az adatszolgáltatás hiányosságai és hibái miatt, de azért is, mert elég limitált azon csatornák száma és sokszínűsége, amiken keresztül megismerhetünk egy-egy új előadót.

„Amikor valaki bekerül egy számára új, ismeretlen iparba, bízik benne, hogy a felmerülő kérdésekre valaki tudja a választ. Aztán szembesül vele, hogy ezek a válaszok most vannak születőben.” – fogalmaz Sean Parker a Downloaded egyik jelenetében. Magyarországon is egyre többen keresik a válaszokat, és több zeneiparra szakosodott oktató cég is hirdet kurzusokat a szerzői jog, zeneipari menedzsment és zenekari szponzoráció témaköreiben. A Zeneipari Hivatal februárban indította zeneipari menedzsment képzését, és márciusban startol Zenei szerzői jog kurzusa, amelynek bemutatására nyílt napot és kerekasztal beszélgetést is szervezett a jogdíjak érvényesüléséről a digitális korszakban.

Rendszeresen tart nyílt napokat a most már 6. évét taposó Majdnem Híres Rocksuli is, akik januári előadásuk sikere után új tematikus kurzust indítanak a zenében rejlő kommunikációs és szponzorációs lehetőségekről We Love Music címen.

Akit érdekel ez a téma, annak érdemes az Artisjus által létrehozott Inspiratív Zenei Ébresztő – IZÉ előadásait, műhelyfoglalkozásait is nyomonkövetnie. A következő IZÉ témája éppen a Jogdíj + bevételek lesznek.

Szerintem érdemes picit belegondolni, miért is született meg a jogdíj, és, hogy tuajdonképpen tekinthetnénk rá a zeneszerzők és előadók fizetéseként is, amiért egy-egy dal létrehozásával megdolgoztak. Az utóbbi hónapok botrányai, az Artisjus-t érő támadások és a kerekasztal beszélgetések egymásra mutogató parázs vitái elviszik erről a hangsúlyt, és, mint egy szükséges rosszt állítják be a dolgot – holott koránt sem biztos, hogy azon kellene vitatkozni, hogyan osszuk szét az ebből befolyó egyre kevesebb bevételt. Meglehet, a fontosabb kérdés az lenne: van-e még létjogosultsága, értelme a jogdíjaknak ebben a jelenlegi formában? Lehet, hogy a tartalomszolgáltatókra nem, mint pénzforrásra, hanem, mint a zenekarok érdekeit is támogató információs felületre kéne gondolni? Honnan tájékozódjunk új zenékről, ha bizonyos tartalmak adott esetben éppen a jogdíjak körül kialakult vita miatt nem jutnak el hozzánk?

Nem tudom, mi lesz a megoldás, de igyekszem követni a dolgok alakulását. Ti mit gondoltok?

 

Szerencsés csillagzat alatt: Bin-Jip a Planetáriumban

Tegnap születésnapi koncertet adott a Bin-Jip a Kiégő Izzók közreműködésével a csillagvizsgálóban. Varázslatos este volt, amit szavakba foglalni szinte lehetetlen. Ilyen, amikor profi művészek dolgoznak együtt azért, hogy olyan élménnyel varázsolják el a közönséget, amit biztos, hogy nem felejt egy darabig. A zene önmagában is magával ragadó, a kupolára vetített térhatású vetítéstől pedig szó szerint tátva maradt az ember szája. A nagy érdeklődésre való tekintettel egy este két koncertet is adott a zenekar. Bízva benne, hogy lesz még ilyen, akik ezúttal kimaradtak, egyelőre DVD-ről ismerkedhetnek az élménnyel - de igazából ezt átélni kell.


Annak ellenére, hogy a Bin-Jip 2010-ben megjelent bemutatkozó lemeze Fonogram-díjat is nyert, koránt sem olyan együttesről van szó, ami óriási tömegeket céloz meg. Harcsa Veronika, Gyémánt Bálint és Andrew J. (valamint az albumon szintetizátoron közreműködő Kaltenecker Zsolt) zenéjére műfaji keveredés a jellemző, és szerintem összességében legjobban a modern zene kifejezéssel definiálható. Elektromos zenei alapokra ültetett hangutazás, ami összetettsége ellenére mégis rendkívül emberközeli marad – részben a nagyon finoman adagolt elektromos gitár szólamai és hangzása miatt, részben pedig Harcsa Veronika énekstílusából adódóan. Az éneket külön szeretném kiemelni, mert kevés olyan előadó van, akinek nem csak szép és képzett hangja van, de adottságait maximálisan ki is használja előadásai során. Harcsa Veronika ilyen, és hatalmas élmény őt élőben énekelni hallani. A koncert alatt többször teljesen le is kötötte a figyelmem, annyira gyönyörűen játszott hangszerén – hangjával -, hol élesen és határozottan, hol pedig légiesen könnyedén. Számomra az ilyen könnyed részek tették igazán emberivé a produkciót – elektronika és ügyesen felépített zene ide vagy oda, van abban valami ősi erő, amikor az emberi hang a maga tisztaságában átvág a szólamokon.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

A szülinapi előadásra a Planetáriumban került sor, ami egészen szürreális helyszínné vált a Kiégő Izzók által biztosított térhatású fényjátéknak köszönhetően. A csillagvizsgáló kupolájára vetített animációk hatalmas búraként körbeölelték a hallgatóságot – az elején azt sem tudtam, merre érdemes figyelni, mert hol az oldalfalon tűnt föl valami, hol pedig épp a hátam mögül. A koncert végére teljesen el is ültem magam - a Planetárium székei nem a legpraktikusabbak egy ilyen hosszúságú vetítéshez -, de az élmény minden kellemetlenséget megért. A látvány lenyűgöző volt. A tavalyi Planetárium-koncertről most jelent meg DVD és BluRay, de szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, mennyire lehet ezt az élményt filmen átadni. A kifejezetten a koncertre készített animációk nem csak a kupola adta íveket és teret használták ki, több projektorral abszolút térhatású képeket vetítettek fölénk, amiben néha olyan érzésem volt, hogy magam is utazom. Többször azon kaptam magam, hogy mint a kisgyerek, aki először csodálkozik rá valamire, csak bámulok felfelé, nyitott szájjal, és mosolygok. A képet sok esetben erősítette a zene, az összhatás abszolút kiragadta az embert a valóságból.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

A zenekar egy kisebb színpadon állt a csendes-ülős nézőtérrel szemben, és teljes beleéléssel játszották számaikat. Ilyen feltételek mellett zenélni nem mindennapi élmény, biztos izgalmas volt ez nekik is – talán a koncertfilmen látható pár felvétel az ő szemszögükből is. Profi előadás volt ez, és ahhoz méltóan Harcsa Veronika a koncert végén név szerint bemutatta a teljes stábot, akik ennek megvalósításában közreműködtek.

A Bin-Jip után a Leo Kuelbs, amerikai kurátor és a Kiégő Izzók koncepciója alapján készült Immersion Threshold című látványshow ősbemutatóját láthattuk, mintegy 20 percben. Ez a produkció még inkább megmutatta, mire képes a modern technika, és hol tart az animáció napjainkban – lenyűgöző teret építettek körénk, és hatásos zenéket válogattak egy-egy animáció mellé. Élmény volt, még akkor is, ha addigra már igen csak fáradtak voltak szemeink.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

Teljesen feltöltődve jöttem haza a koncert után, alig bírtam betelni az élménnyel. Még sokszor eszembe fog jutni, és biztos, hogy a következő ilyen alkalomra is igyekszem időben jegyet váltani. A produkció egyébként akkora érdeklődésre tartott számot, hogy a Bin-Jip az eredetileg meghirdetett 7 órakor kezdődő előadás mellett végül még egy koncertet szervezett fél 10-től. Külön megemelem kalapom előttük ezért, mert biztos, hogy rengeteg energia kellett az egész naphoz.

Zárásképp szívfájdítónak itt egy videó a tavalyi Planetárium-koncertből. Remélem, lesz jövőre is. A Bin-Jip következő budapesti koncertje áprilisban lesz, a Trafiq-ban.

 

Van-e létjogosultsága a tehetségnek?

Régóta kerülgetem a televíziós tehetségkutatók létjogosultságának, hatásmechanizmusának témakörét, mint macska a forró kását. Többször kezdtem cikkírásba róla, ám mindeddig valahányszor úgy ítéltem meg, hogy – mivel véleményem nem feltétlenül pozitív róluk – nem hoznám gondolataimat összefüggésbe a bloggal. A hétvégén viszont személyesen is részt vehettem nézőként egy ilyen műsorban, és a látottak-hallottak egy számomra riasztó trendről árulkodnak, ezért úgy érzem, nem maradhatok néma. Nem akarok beleesni a nagy általánosítás csapdájába, és annyival elintézni a dolgot, hogy az egész úgy rossz, ahogy van – ezt egyébként nem is tartom ilyen formában igaznak -, számomra azonban úgy tűnik, hogy egyre több fórumon találkozhatunk a zeneipari szakma szakmaiságának aláásásával.


Alapvéleményemet rögtön az elején tisztázandó szerintem már jópár éve nem találkozunk valódi tehetségkutatóval. A televíziós vetélkedőket egyértelműen showműsornak tartom, amelyekben egy-egy produkció sikere alig függ annak zenei értékétől, a mérő sokkal inkább az, valami mennyire eladható. Ez eleve ellen megy a tehetségkutatás fogalmának. Egy tehetséges előadó műsora szerintem megragadja a befogadót, egyedi. Mivel a nézettséggel arányosak a reklám és egyéb bevételek, ezért érthető, hogy a tehetségkutatókat szervezők olyan jelenségeket keresnek, amelyek könnyen passzolnak a mai trendekbe. Ennek azonban nem feltétlenül kellene azt is jelentenie, hogy bármi, ami eladható, egyben jó is. Itt lép képbe a minőség megítélése. Ezt persze ahányan vagyunk, annyiféle módon osztályozzuk, mindenképp szubjektív fogalom, de én hiszek benne, hogy szakmai szempontból vizsgálva a zenének igen is vannak objektíven értékelhető paraméterei. Ezek az objektív paraméterek határozzák meg a műsor által képviselt színvonalat, és ebben van hatalmas felelőssége a szerkesztők mellett a mindenkori szakmai zsűrinek.

Amikor egy licencszerződésen alapuló zenei tehetségkutatón a szakmai zsűri véleménye egy be nem válogatott produkció után az, hogy „ha láttuk volna a fizimiskádat...”, akkor nem szabadna azon csodálkozni, hogy mennyire leamortizálódott az utóbbi években az énektudásról alkotott képünk. Még csak nem is az a fő gond, hogy a mai tehetségektől alap elvárás, hogy képernyő kompatibilisek legyenek, hanem, hogy az évek során hasonlóan elhangzó szakmai bírálatok torz képet és értékrendet tettek általánosan mérvadóvá. Egy széles réteg elhitte, hogy aki TV-ben énekel, az tehetség, és, hogy minden egyes produkció értékelhető. Szuperlatívuszokban zengenek ódákat egy-egy látványos, ám hamiskás sláger után, és csábos szempárok miatt hullanak ki a kevésbé vizuálisan szofisztikáltak. Rövidtávon az egyéniség érdekes, ám hosszabb távon veszélyes – amennyiben a versenyző tervezi, hogy minél tovább marad a cirkusz része.

Lehet azon is vitatkozni, mennyire kreatív egy-egy tehetségkutató zenei kínálata, de ha elfogadjuk a játékszabályokat, a karaoke stílusú mímelésnek gyanúsnak kellene tűnnie – ehelyett futószalagon kapjuk belőle az újabb kiadásokat. Az értékelésben alig hangzik el szakmailag alátámasztott érv és ellenérv, ellenben egy-egy frappánsan felkavaró, olykor profán reakcióról még hetekig lehet tartalmat generálni a bulvár sajtónak. A kivételeket leszámítva (mert szerencsére azok is akadnak) valós teljesítmény a képernyőre optimalizált koreográfián és az előre felvett élő előadáson felül pedig ritkán adatik meg.

Ijesztően hasonló ez ahhoz a képhez, amit a Nirvana a 90-es években vetített elénk a Top Of The Pops színpadán – látványalapú szórakoztatóipar, ahol a vizualitás mindent visz, és a tartalom szinte lényegtelen.

A szenzáció érdekében a rendezők már azon sem fáradoznak, hogy a látvány legalább megpróbáljon becsapni minket. Sorban közvetítenek kábel nélküli gitárszólókat, póker arccal fitness videóba illő koreográfiával tökéletesen elénekelt slágereket, és az sem annyira felkavaró, ha itt-ott elcsúszik a tátika a playback-hez képest.

Pedig szerintem itt van valahol az a határ, ahol a szakmának egyöntetűleg kellene kiállnia magáért, és tüntetőlegesen nemet mondani az egészre. A Dal legutóbbi elődöntőjében a Mystery Gang volt az egyetlen, aki a játékot nem volt hajlandó komolyan venni –nem próbálták meg valódinak beállítani a hamist, jól érezték magukat, és show műsort csináltak a bábszínházból. A zsűri azonban erről a produkcióról is komoly véleményt igyekezett formálni, és közszolgálati küldetésükként az egekbe magasztalták a rockabilly műfaját. Ami szép üzenet, csak kissé megkésett.

Ami talán ennél is aggasztóbb jelenség, az a zeneiparban résztvevő szakmák lassú, ám folyamatos semmibe tiprása, ami gyakran egy-egy elejtett félmondat formájában, de sajnos folyamatosan, több helyen előforduló dolog. Gondoljunk csak a TV műsoroknál maradva a megjegyzésre, hogy hiszen itt a stúdióban teljesen mást hallunk, mint amit a nézők a képernyő előtt (Gundel Takács Gábor ehhez legutóbb azt is hozzáfűzte, hogy “a képet manapság már 3D-ben nézzük, de a hangtechnika még nem tart itt”...), a szakmai kerekasztal beszélgetések egy-egy megjegyzésére, ami a hangtechnikusokra keni a be nem kapcsolt mikrofon problémáját, vagy egyszerűen a gépezetbe sorba álló újságírói szakvéleményekre.

Remélem, hogy ez a folyamat még visszafordítható. Bízom benne, hogy sokan vannak még, akik gondolkodnak is, miközben a tévét nézik, és saját elvárásokkal rendelkeznek a minőség iránt. Ehhez elengedhetetlen a megfelelő viszonyítási alap. Ha nem vigyázunk, felnőhet egy generáció, akik már csak a mai produkciókhoz tudják mérni, amit tapasztalnak, s így könnyen áldozatául eshetnek a média felkészületlenségének.

Elrettentő példaként íme egy felvétel egy olasz televíziós műsorból. Az előadó a Muse. Miután csak playback szerepelhettek az adásban, gondoltak egyet, és csavartak a dolgokon. Valóban lehetséges, hogy ez a rendezők közül senkinek nem tűnt fel?

Ne felejtsetek el szelektálni.

 

Oliver Sacks: Zenebolondok – Mesék a zenéről és az agyról

A zene neurológiai vizsgálata iránt Daniel Levitin This is you brain on music című könyve keltette fel az érdeklődésem, és némi keresgélés után jó folytatásnak tűnt az általa is említett Oliver Sacks kötete. A Zenebolondok más, mint Levitin írása – nem folyamatos gondolatmenet a zene ránk gyakorolt hatásáról, hanem esettanulmányok gyűjteménye. A hangvétel is más, de a kollekció remek módon mutat rá, mennyi különböző helyzetben lehet a zene a megoldás kulcsa a felépüléshez.


Amikor belekezdtem a könyvbe, nagy elvárásaim voltak, mivel nagyon érdekel a téma, és minden, ami a zenei kognícióhoz kapcsolódik. Azt reméltem, hogy az eddig ismert összefüggésekben most majd mélyebbre áshatom magam, és új dolgokat tudok meg az agy működéséről. Ez részben így is lett, mégis, eleinte megcsalatva éreztem magam, mert a könyv, amit a kezemben fogtam sokkal inkább tűnt novellás kötetnek, mint sem tudományos gyűjteménynek. A hangvétel és a szerkesztés, valamint a  sok siker is hatásvadásznak tűnt, amiről Sacks az első pár fejezetben írt. Aztán lassan túltettem magam rajta, hogy külön-külön történetekként kell kezelni a rövid beszámolókat, a fordulópontot pedig A pillanatban: Zene és amnézia című fejezet jelentette számomra. Ebben Sacks egy olyan esetről számol be, ahol a beteg elvesztette emlékeit, és memóriája is sérült egy baleset alkalmával – így csak percekig, vagy még rövidebb ideig volt képes figyelni, elszakadva múltjától, emlékeitől, de a rövid időintervallum miatt a jelentől is. Csak feleségére emlékezett, akit mindig ugyanazzal a kirobbanó örömmel fogadott, valahányszor újra látta – legyen az pár perc eltérésével akár. Mindezek ellenére a zene iránti szeretete megmaradt, és érdekes módon memóriája tökéletesen tárolt olyan információkat, mint egy-egy darab sorai, vagy az azt előadó zenekar (akikkel balesete előtt is együtt zenélt) tagjainak nevei, szokásai. A történet főszereplőjének, Clive-nak végül a zene segített, hogy kapcsolatban maradhasson a külvilággal – amikor másokkal együtt zenélhetett, újra régi önmaga volt, és gesztusai is megváltoztak. A Zenebolondok történeteiben az a jó, hogy miután röviden megtudjuk, hogy egy-egy jelenséget milyen baleset vagy hatás okozott, részletes leírást kapunk arról is, hogy ez a változás miként befolyásolta a szenvedő (vagy ha kellemes végkifejlettel járó változás következett be, szerencsés) alany életét, és hogyan sikerült végül feldolgoznia azt, beépítenie életébe.

Oliver Sacks kevésbé ismert és felkapott viselkedés változásokat, jelenségeket gyűjtött össze, és rávilágít, hogy gyakran hétköznapi jelenségekként kezelünk számos tünetet. Eleinte félelmet keltett bennem, hogy sorra olyan esetekről olvasok, amelyek zenét kedvelőként és némiképp értőként számomra elviselhetetlenek lennének. Borzasztó élmény lehet, ha valakinek például oly’ módon romlik el hallása, hogy bizonyos hangokat disszonánsnak hall, míg másokat nem, vagy, ha elveszti valaki az idő érzékelésének képességét – és ezzel együtt azt is, hogy zenét hallgatva a dallamokat logikusan egymásra épülő egységekként értse. Bár a könyv rengeteg kereszthivatkozást tesz más kutatók folyamatos felfedezéseire, és több olyan példát is tartalmaz, ami mára már gyógyszerekkel kezelhető (vagy legalább is enyhíthető), azért számomra rémisztő, hogy milyen markáns változást hozhat egy-egy betegség, vagy szerencsétlen környezeti hatás.

Ugyanakkor van abban valami megnyugtató is, hogy Sacks élményeit olvasva a zene egyre több komponenséről derül ki, mennyire kívül áll a kézzelfoghatón. A zenehallgatás és érzékelés agyunk olyan összetett, bonyolult működéséhez van kötve, hogy egy-egy terület sérülésével, és azon terület funkcionalitásának elhalásával sem feltétlenül válik számunkra értelmezhetetlenné. Sőt, miképp azt Sacks több fejezetben is kiemeli, a zene szolgálhat rekreációs katalizátorként – megteremtheti a kapcsolatot azokkal is, akik zene nélkül teljesen érzéketlenek a világra, de segítheti elvesztett képességeink – mint például a beszéd – visszaszerzését is.

Bár az orvosi anekdotázgatáshoz hasonlatos stílusa miatt Oliver Sacks-t több támadás is érte szakmai körökből, az vitathatatlan tény, hogy neurológiai betegségekről ennyire emberközelien ritkán olvashatunk. Persze könnyű a látványos sikereket csodának kikiáltani és szenzációt kovácsolni a hosszú kutatómunka eredményéből. 1990-ben Robin Williams és Robert De Niro főszereplésével Oscar Díjra jelölt filmadaptáció is készült az 1973-ban megjelent Awakenings című könyvéből, és több tudományos sorozatban is foglalkoztak már Oliver Sacks munkásságával.

Szerintem érdekes ez a gyűjtemény – laikusok és zenészek is bőven találnak benne furcsaságokat, és rövid fejezetei miatt napi gondolatébresztőnek sem utolsó. Akit érdekel a téma, sok hasznos felfedezéssel lesz gazdagabb, ha végigolvassa, és miképp Levitin könyve is, a Zenebolondok is formálja a zenéről eddig kialakult képünket.

Az íróról további információt itt találtok: http://www.oliversacks.com/