Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Zenei érettség, rutin és siker kapcsolata

Fotó: Sági Kata

Múlt szerdán a Gödör klubban jártam ANEZ és Black Nail Cabaret koncerten. Két olyan csapat, akiket kezdeti zsengéik óta követek, és akik mást próbálnak csinálni, mint ami a megszokott. De mitől lesz egy produkció sikeres, és lehet-e igazán az, ha olyan műfajban játszik, ami erősen megosztja a hallgatóságot?

A tehetségkutatóknak hála egyfajta könnyűzenei tömegsport alakult ki a médiában az utóbbi években, ahol úgy tűnik, bárkiből lehet sztár, és az underground-mainstream határvonal elmosódni látszik. Ez azonban a gyakorlatban nem egészen így működik, a hazai underground pedig inkább jelent ideológiai műhelyt, mintsem valós zenei progressziót. Ezt Csigó Tamás, a Beat Dis frontembere fogalmazta így meg a HVG-nek adott interjújában pár nappal ezelőtt. Szerinte a magyar underground sohasem a zenéről, sokkal inkább a szövegekről szólt. - “A nyolcvanas évek maga volt a lázadás, így képes volt olyan – egyébként ebből fakadóan erős előadókat szülni –, mint az Európa Kiadó, az URH vagy a Kontrol Csoport. Náluk verséneklők álltak a színpadra és találtak bele a new wave kellős közepébe. Az ember elénekelte a számokat úgy ahogy tudta és mivel jó volt a szöveg, az emberek őrjöngtek.”

Pedig bőven vannak még olyan zenei irányzatok, amikben itthon lemaradásban vagyunk – például az elektronikus zenei alapokra építkező műfajok. A Black Nail Cabaret ezen belül is a táncolható vonalat képviseli, védjegyük pedig az erős és jellegzetes vizuális megjelenésük dacára sokkal inkább énekesnőjük egyedi, határozott hangja. Persze nem figyelmen kívül hagyható, hogy csinos fiatal nőkből álló csapatról van szó, akik nőiességüket látványos fellépő ruhákkal erősen ki is hangsúlyozzák. Koncertjeikre eleinte színpadi táncos előadásokkal is készültek – ebből mára a vetítés és a ruhák maradtak, de a zene így is magával ragad, és aki szereti ezt a stílust, jót bulizhat rájuk.

Bár a Black Nail Cabaret zenéje a könnyen emészthető kategóriába esik, és a csapat indulását követően az X-Faktor dalszerzői versenyének(2010), valamint annak köszönhetően, hogy a De/Vision és a Covenant előtt léphettek fel (2011) némi média visszhangot is kaptak, a műfaj iránt érdeklődő szűk rétegen túl nem sikerült nagyobb közönségre szert tenniük. Pedig az sem vette el a kedvüket koncepciójuk kiteljesítésében, hogy időközben a duó egyik fele külföldre került. Lassan, de biztosan készültek az új dalok, és a vizuális megvalósítás videóikban egyre kiforrottabb lett. Eleinte Lana del Rey mintájára házi készítésű videókból vágtak ügyes klipeket, aztán elkészült a Let Me In szépen kidolgozott klipje, a fellépésen pedig kifejezetten a dalokhoz igazított vetítéssel álltak elő. A szerdai koncerten megbízhatóan hozták a klipek alapján várható minőséget – örülök neki, hogy végre alkalmam volt élőben is hallani őket.

Bár eredetileg miattuk érkeztem, engem ezúttal mégis az ANEZ vett le a lábamról. Őket azért szeretem, mert valóban a határokat feszegetik új zenei koncepcióikkal, ami rendkívül izgalmas – bár az is igaz, hogy ez a kezdetekben erősen megnehezítette befogadhatóságukat. Hogy mi a céljuk ezzel az egésszel, azt már ők is megfogalmazták a következő interjúban, ezért ismerkedésül nézzétek végig a ZenemajomTV felvételét:

Az anez.hu-ról ingyenesen letölthető magyar nyelvű lemez után angolul énekelt dalaik Dust címmel a Chi-Recordings-nál jelentek meg, és a kisfilmben elhangzott tervek részben már teljesültek, mivel nemrég lehetőségük volt Japánban is játszani több klubban a Whereabouts Records szervezésében. Itt elmondásuk szerint rengeteget tapasztaltak, és biztos, hogy ezek a hatások sem tűnnek el nyomtalanul a zenéjükből.

A Gödörben adott koncertjük azért volt számomra hatalmas élmény, mert az eddigi fellépéseikhez képest sokkal kiforrottabb, komplex, és nagyon hatásos előadást láthattam. Míg a kezdetekkor sokan rájuk süthették, hogy Björk-öt utánozzák, mostanra kialakult saját hangzásuk, és számaik sokkal letisztultabbak lettek – ráadásul úgy, hogy mindeközben nem vesztettek kísérletező jellegükből. Sok szokatlan, érdekes, nem várt hangeffektet használnak, de összességében mégis könnyebb azonosulni egy-egy dallal, mert a korai szerzemények kiszámíthatatlan kísérletezéseihez képest most már érthető minták épülnek egymásra. Ez biztos, hogy rutin kérdése is, de díjazandó, hogy nem adták fel önmagukat.

Fotó: Sági Kata

A másik dolog, amiért ez az ANEZ koncert magávalragadó volt, az a produkció vizuális megtámogatottsága. Az extrém színpadi fellépőruhákat már megszokhattuk tőlük, azonban most külön erre az estére épített színpadi installáció is volt, ami a dupla kivetítő közepén helyezkedett el, így a vetítés térbeli hatást is kapott. De nem csak a színpadon, a nézőtéren is voltak elszórtan dekorációs kiegészítők – már kezdés előtt tudni lehetett, hogy itt valami rendhagyó dolog fog történni.

A profi előadás ellenére nem voltunk túl sokan a Gödörben. Bár a népszerűség mércéje sem feltétlenül mennyiségi, elgondolkodtató, hogy mi kellene ahhoz, hogy a hasonló produkciók szélesebb körben is ismertté válhassanak. A Gödör klub egy azon kevesek közül, akik nyitottak a kezdő, vagy kevésbé felkapott előadók felé. Az új helyre költözés után nem sokkal, május elején végleg bezár, így még egy lehetőséggel kevesebb marad a bemutatkozni vágyóknak. Bár mindig lesznek kezdeményezések kisebb klubokban is – legutóbb például a Hátsó Kapu okozott kellemes meglepetést fiatal előadókat tömörítő estjével -, koránt sem biztos, hogy a fellépési lehetőségek biztosítása önmagában megoldást nyújt a köztudatba kerülésre.

Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan projektek is, amelyek sosem lesznek színpad képesek akár zenei adottságaik, akár amiatt, mert készítőik nem terveznek élő műsort belőlük. Ilyen például a Yornkék is – egyszemélyes produkció, ami koncert körülmények mellett elvesztené meghittségét.

Jó látni, hogy vannak, akik kitartóan dacolnak az árral, és az évek során, ahogy egyre tapasztaltabbak lesznek, stílusuk is kiforr. A veszély a túl rutinossá válásban rejlik – vékony a határ rutinosság és fásultság között. Újítók pedig csak az igazán bátrak lehetnek, akik vagy elvesznek az ismeretlenségben, vagy hosszú évek kitartó munkájával megélik, hogy megítélésük kedvező irányt vegyen.

 

Hagyd kint a valóságot! – nyit a Budapest Park

Holnap este kezdetét veszi a nyár leghosszabb szabadtéri fesztiválja, újra nyílik a Park, a ZP híján Budapesten konkurencia nélküli szabadtéri szórakoztató komplexum. A Rákóczi híd pesti lábánál már javában épül a birodalom – idén a Park új látványtervvel nyit, és azt ígérik a szervezők, hogy az egész évad tele lesz meglepetésekkel.


„A Budapest Park idén nyeri el először azt a formáját, ahogyan azt elképzeltük.” – előlegezte meg lelkesen az új formatervek sikerét Rimóczi Imre, a Park művészeti vezetője a ma délutáni sajtóbejáráson. A cél az, hogy olyan szabadtéri szórakozóhelyet hozzanak létre, ami nem csak este kínál bulizási lehetőséget a koncertre látogatóknak, hanem már nap közben is lefoglalja az embereket. Hagyd kint a valóságot! – hangzik az új szlogen: az új látványosságokkal kibővített terület teljes kikapcsolódást kíván biztosítani a betérőknek – érkezzenek a látogatók egy-egy koncertre, meccset nézni a sörteraszon, kipihenni a nap fáradalmait a függőágyakban, vagy kortárs képzőművészeti kiállításra a Bunker Galériába.

Sokat dolgoztak a tér kihasználásán, és rengeteg egyedi látványtervvel készültek. Új főbejáratot kap a Park, hangsúlyozva a természetbe tartozást – hatalmas sövény kapun léphetünk majd be holnap este, és a kerítést is végigültették vadszőlővel, így nyárra remélhetőleg igazi zöld területté válik a hely. A középső részen található domb hajószerű fa feljárót kapott, a magaslatról minden jól látszik, és minden sarokban lesz valami felfedezni való. Betérvén a Szigetről már ismerős óriási kutya fa szobra fogad minket, de az elvarázsolt kert hangulatát erősítve lesz ránk visszanéző fa, üst, amibe kavicsot dobva teljesülhetnek vágyaink, hangszórókat termő óriás virágok (már a Park bejárata előtti, kihasználatlanul, égő nélkül magasodó lámpaoszlopok is átalakulnak, finoman kicsempészve a látványelemeket az utcára), és gyakorlatilag a teljes nagy színpadot átkarolja majd az óriás növények sokasága, melyeknek hangszóróiból hanghullámok szárnyalnak majd. Elég szürreálisan hangzik, de ez is a cél – valódi fesztivál hangulat, ami minden érzékszervünket leköti.

Gőzerővel folyt a munka a sajtótájékoztató közben is – csiszolták a fa felületeket, építették a raklap falakat, molinókat és díszeket szereltek, de már most is látszott, hogy valóban látványos lesz a hely. A Park Dance Arena az elektronikus zene rajongóinak készül, de egyben fedett helyszín is önálló színpaddal, így esőben sem kell lefújni a koncerteket. A színpadtechnikáért a Sziget szolgáltatója felel – a tavalyinál több hangszóróval készülnek, és kivetítők is lesznek. A hangtechnikai felszereltség bármelyik nemzetközi produkció igényeit képes kielégíteni, amit idén erősen ki is használnak majd, hiszen számos külföldi nagy produkció érkezik ide a nyáron. Gerendai Károly egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Park a Sportaréna konkurenciájává nőtte ki magát – sikerült olyan előadókat is meghívni, akiknek az Aréna lehetne egyébként az alternatíva. Itt kerül megrendezésre az Aerodrome fesztivál is, ahol játszik majd többek közt a Limp Bizkit, Rob Zombie, és a Megadeth is. De jön Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra, Joss Stone, a HIM, Gogo Bordello és a Dream Theater is – csak, hogy pár fellépőt említsek.

Díjazandó, hogy a berendezésnél szem előtt tartották a környezettudatosságot – a tengeri szállítmányozásból ismert vas konténerek mellett régebbi molinókat is újrahasznosítottak, rengeteg a fa és textil a dekorációkban, szelektíven gyűjtik a szemetet és törekednek a zöld területek megóvására is.

Ígéretes a beharangozó – holnapra remélhetőleg minden elkészül, de az évad során folyamatosan várhatóak apróbb változtatások, meglepetések, hogy azok is mindig találjanak valami újdonságot, akik rendszeres látogatói a helynek.

A könnyebb ráhangolódásért itt a Park tavalyi after movie-ja:

Holnap este a Kiscsillaggal kezdődik az évad.

További programok folyamatos frissítésben a Park honlapján, és Facebook-on.

 

Tommy Emmanuel a Művészetek Palotájában

Múlt hét csütörtökön eddigi életem egyik legjobb koncert élményében volt részem. Helyszín és előadó tökéletes párosítása volt ez: Tommy Emmanuel zenélt a Művészetek Palotájában. Pár évvel ez előtt a Petőfi Csarnokban láttam-hallottam őt először, ahova együttesével érkezett – most azonban egy személyes zenekarként nyűgözött le azzal, ahogyan a zene árad belőle.

Tommy Emmanuel rendkívül magával ragadó előadó. Koncert közben sugárzik belőle a lelkesedés, egyfajta őszinte boldogság, ami hangszer és zenész tökéletes szimbiózisából fakad. Zseniális gitáros, aki a  hangszert, mint univerzális hangkeltő eszközt használja – nem véletlenül olyan kopottak a gitárjai, nem csak hagyományos értelemben véve gitározik rajtuk, de ütős hangszerként és speciális effektusok gerjesztőjeként is használja őket. Annak, aki még nem ismerte őt eddig, íme egy rövid videó – a TEDxMelbourne színpadán maga Tommy Emmanuel meséli el, hogyan lett belőle egy személyes zenekar.

Játékában talán az a leglélegzetelállítóbb, hogy profi technikájának minden egyes mozdulata szabad szemmel látható – esetében nem az ízléssel összeválogatott mesterséges effektektől lesz míves egy-egy darab, hanem elképesztő technikai tudásától, ahogyan a gitárján játszik. Ritka, hogy egy előadó ennyire ismerje a hangszerét, és előadásában ki is használja az abban rejlő lehetőségeket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kifinomultan játszik gitárján, odafigyelve a hangszínek és árnyalatok finom arányaira, őt látva eltűnik a határ a hangszer és az előadó között – olyan, mintha egész egyszerűen csak belőle jönne a zene. Ennyire technikás, mégis a maga zsenialitásában letisztult előadást eddig rajta kívül csak Fazil Say-tól láttam-hallottam, aki zongorán művel hasonló csodákat.

Mindkettejük játék stílusában szembetűnő, hogy teljesen belefeledkeznek a zenébe. Fazil Say sokszor énekel, vagy önmagát vezényeli, Tommy Emmanuel pedig gyermeki felszabadultsággal neveti el magát néha, máskor pedig hanyag profizmussal ráz ki a kisujjából egy-egy zenei geget.  Az pedig, hogy mindezt egyszerű öniróniával, minden nagyképűség nélkül képes megtenni, még inkább rátesz a felszabadult, közvetlen hangulatra.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem teljesen megtelt 17-én – még a legfelső emelet tolongóiban is csokrokban lógtak a Tommy Emmanuel rajongók. A művész rettenetesen örült ennek a fogadtatásnak, és az estét több kamerával is rögzítették, így remélhetőleg viszontlátható lesz valamilyen formában ez a fergeteges koncert. Egyáltalán nem hiányzott a zenekar, Tommy Emmanuel egymaga is tökéletesen elszórakoztatta közönségét, zenei műfajok széles skáláját átölelve – a szürreális gitár hangokat harmóniává fésülő saját szerzeményeitől a Beates medley-ken át, Chet Atkins darabjaiig, blues-tól, a country-n át a polkáig, igazán változatos, és összességében elég tömény zenei élménnyel lettünk gazdagabbak az este végére. A különböző stílusú darabok között pedig játszi könnyedséggel váltott, amihez hihetetlen felkészültség szükséges.

A helyszín választás tökéletes volt ehhez a koncerthez – a Petőfi Csarnokban is felejthetetlen koncertet adtak anno, de a Művészetek Palotája tökéletes akusztikát biztosított Tommy Emmanuel gitárzenéjéhez, és a kék fényben pompázó orgona számomra külön lenyűgöző látvány volt. Ő maga is külön kiemelte ezt – elmondása szerint gyerekkorában mindig arról álmodott, hogy sikeres gitárosként egyszer majd járni fogja a világot, és óriási koncert termekben játszik majd az embereknek, akik kényelmesen hátradőlve élvezhetik játékát, úgy, hogy minden finomságát pontosan hallják. - „Itt játszani ma este számomra egy álom– megint 10 évesnek érzem magam.”

A koncert közben egyébként végig aktívan kommunikált a közönséggel. Viccelődött, sztorikat mesélt, és megragadta az alkalmat arra is, hogy helyi zenészeket vonjon be műsorába – egy-egy szám erejéig átadta a színpadot Petruska Andrásnak és Tom Lumen-nek. Velük interneten keresztül ismerkedett meg, és egy nappal a koncert előtt találkoztak először, egy közös próba erejéig. Petruska Andrást a 4-es metróhoz írt albuma kapcsán kapta fel a média az utóbbi időben – erről énekelt egy dalt. Tom Lumen pedig egy autóverseny ihlette dalt adott elő, meglehetősen meggyőzően. Tommy Emmanuel őszintén biztatta őket, hangsúlyozva, hogy a tehetség itt van – rajtuk pedig látszott, milyen hatalmas élmény egyik kedvenc előadójukkal közösen színpadra lépni, ráadásul a Művészetek Palotájában. Nagy lehetőséget kaptak a bemutatkozásra, és biztos vagyok benne, hogy sokan követik ezután munkájukat.

Hihetetlen gyorsan eltelt az a 2 óra, míg Tommy Emmanuel játékát élvezhettük. Nem engedtük el könnyen, négyszer tapsoltuk vissza egy kis ráadásért – ő pedig minden alkalommal ugyanolyan lelkesen, és boldogan tett eleget kérésünknek.

Sokáig fejemben lesz még ez az este – nem csak a csodálatos hangélmény miatt, de azért is, mert azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor a zene valóban magával ragadott mindenkit, aki ott volt 17-én a Művészetek Palotájában. Kifele jövet csupa mosolygós, elégedett arcot láttam, és biztos vagyok benne, hogy ki-ki zenei műveltségéhez mérten másképp élte meg ezt a Tommy Emmanuel koncertet. Ha lehetne, én az ilyen estéket tenném kötelezővé iskolai koncert látogatás formájában. Örülök, hogy részese lehettem – várom a következőt.

 

A zenélő nyomtatott világ kapujában

Olyan fejlesztésről olvastam a Kreatív Online-on, ami teljesen lenyűgözött. Egy nyomtatott reklám kampányról számolt be a magazin, ami érintőképernyőként hang generálására képes. A hirdetés egy ételeket forgalmazó cég megbízásából készült, és a termékeik által előidézett íz kavalkádra volt hivatott felhívni a figyelmet. A jól sikerült kampány engem mégis a technikai megvalósításával nyűgözött le – aminek kicsit jobban utánajártam.


Tulajdonképp miről is van szó?

Egy zenélő plakátról, amihez, ha hozzáérünk, mobiltelefonunk segítségével zenét generálunk. Ehhez technológiailag szükség van egy Bluetooth-kapcsolatot létesíteni képes mobileszközre, és a plakát felületére, mint érintőképernyőkre. A Grey London által megálmodott, konduktív tintával készített plakát a Novalia szoftvercég papíralapú alkalmazását veszi alapul. A tintának köszönhetően az egész felület úgy működik, mint egy hatalmas érintőképernyő – arról, hogy hol értünk hozzá, Bluetooth-kapcsolaton keresztül ad jelet telefonunknak, ami a hozzá kapcsolt alkalmazásban megszólaltatja az előre beprogramozott hangot. Egyfajta mesterséges szinesztézia ez – a Flavour Shots előre bekevert olajos fűszerpác reklámjában nekem külön tetszik az ízek sokszínűségének és a hangoknak a párhuzamba állítása.

The Sound of Taste - Feel Flavour from Grey London on Vimeo.

Aztán, ahogy a videót nézegettem, egyre kiváncsibb lettem magára az anyagra, amivel ez megvalósítható. Konduktív tintáról eddig nem nagyon hallottam, de kíváncsi voltam, mióta létezik, és honnan ered.

A konduktív tinta megalkotásához az vezetett, hogy négy egyetemi jóbarát szerette volna, hogy az emberi test és az elektronika közt közvetlen kapcsolatot tudjanak létesíteni. Ezért olyan anyagot kerestek, ami közvetlenül az emberi bőrön képes kapcsolatot teremteni szövet és elektronika közt. Mivel ilyen anyag még nem létezett, 6 hónap fejlesztői munka után előálltak a konduktív tintával – egy olyan folyadékkal, ami képes elektromos áram közvetítésére. Kezdetben fogalmuk sem volt róla, hogy ez az egész mire lesz jó, de amint fény derült ennek az anyagnak a létezésére, a világ minden szegletéből bombázni kezdték őket ötletekkel, hogy mi mindenre lehetne ezt használni.

Ahogy azt a tintát forgalmazó londoni start-up, a Bare Conductive egyik alapítója, Matt Johnson meséli a TEDxGateway előadásában, ők semmilyen irányban nem akartak korlátokat szabni az ötletelésnek, és minden felhasználási javaslatot örömmel fogadtak. Voltak, akik nyomtatott áramköröket és azok által kezelő felületeket terveztek a tintával, akár hagyományos eszközöket helyettesítve ezzel új anyagokkal (ilyen végsősoron a zenélő plakát is); mások egyszerű áramvezetőként használták papír dekorációk lámpává alakításához vagy zenélő, interaktív képeslapok gyártásához; megint mások pedig az elektronikai alapok oktatásának új, interaktív módját látták meg az anyagban. Hogy a végső felhasználási kör mi lesz, azt csak az idő dönti el – mindenesetre elgondolkodtató, hogy ezzel a módszerrel mennyi új lehetőség tárult elénk. Ha pedig a kezdetektől ilyen innovatív módon ismerjük meg az elektronikában rejlő potenciált, akkor azzal nézőpontunk is megújulhat – fókuszálhatunk az új ötletek funkcionális sokszínűségére anélkül, hogy fizikai korlátok kötnének.

Bár a fűszerpác reklám nem az első plakát, ami zenélni tud, biztos, hogy nem is az utolsó. Izgatottan várom, mi mindenben jelenik majd meg még ez a módszer – könnyen elképzelhető, hogy a jövőben csupa olyan dolog vesz majd körül minket, ami egy érintésre új feladatot lát el. Mennyivel egyszerűbb lenne a zenélő lépcsők megvalósítása például, ha ez a technológia könnyen elérhetővé válna. Arról nem is beszélve, micsoda új promóciós lehetőségek rejlenek ebben. Zenélő névjegykártya, képeslap formátumú album... A jövő zenéje?

További információt a konduktív tintáról a Bare Conductive oldalán találtok.

 

A magyar költészet napja

Április 11. 1964 óta a költészet napja, megemlékezve József Attiláról, és a magyar nyelv szépségeiről. Egy olyan nyelv szépségeiről, amit világszerte az egyik legdallamosabbnak tartanak, és messze színesebb szókészlettel rendelkezik, mint a világnyelvek – mégis kevesen művelik ahhoz méltóan. Dallamossága ellenére kevesen vállalkoznak rá, hogy ezen a nyelven énekeljenek, a magyar nyelvű dalszövegek pedig a trendekhez igazodva egyre laposabbak, tartalomtól mentesek. Akadnak kivételek, és a lokális nyelv használat egyértelműen korlát a nemzetközi piacokon, pedig valódi érték, mikor a dallamhoz tartalom társul.

A napokban olvastam egy érdekes összefoglalót a Guardian oldalán, amelyben a szerző a nemzetközi zenei top listák eredményeit összehasonlítva annak összefüggését keresi, milyen mértékben befolyásolja a slágerek nyelve azok világpiaci megítélését.  Az áttekintés két fő konklúziója egyrészt, hogy a helyi nyelv használata egyértelmű korlát nemzetközi sikerek elérésében, másrészt, hogy ennek mértéke erősen függ a zene műfaji jellegzetességeitől. Az angol nyelv egyértelműen uralja a zeneipart, és prozódiájának formálhatóságából fakadóan is jó alapanyag, hiszen nincs annyira jellegzetes ritmikája, hangsúlyozási rendszere, mint például a magyarnak. Sokan erre hivatkozva vetik el, hogy magyarul írjanak, ám önmagában nem igaz, hogy csak az angollal lehet nemzetközi sikereket elérni.

A műfaji jellegzetességek itt kapnak hangsúlyt. A mélyenszántó gondolatokat tükröző szövegvilág erős korlát, de azokban a műfajokban, ahol a hangsúly nem annyira a tartalmon, mint inkább a dallamon van, ott a nyelvi korlát elmosódhat. Jellemzően a klubzene, és annak egy-egy mondatos slágerei, amelyek ezeket a kivételeket képezik. A Guardian például Avicii és a Swedish House Maffia sikereit emeli ki, hozzátéve, hogy a disco slágerek nyelvezete nem követeli meg az okvetlenül értelmes, egyedi tartalmat. Buli közben kevesen gondolkodnak azon, pontosan van-e jelentéstartalma annak, amit énekelnek – ha az élmény átütő, másodlagos a tartalom.

"You make me this/ Bring me up/ Bring me down/ Playing sweet/ Make me move like a freak/ Mister Saxobeat." – Ki gondolná, hogy ez a pár sor is lehet party sláger?

A legjobb példa erre a jelenségre talán a Neo Aiiaiiiyo című száma – amire remekül lehet bulizni, pedig szövegileg értékelhetetlen.

A másik indok, ami mögé a hazai előadók szívesen bújnak, hogy a magyar nyelv hangsúlyozásbeli kötöttségei megnehezítik a szövegírást, és végeredményben elidegenítik a kész dalt annak zenei stílusától. „A jazz nyelve egyértelműen az angol.” – például. Ebben van némi igazság, de úgy gondolom, hogy éppen ezekre a hangzásbeli sajátosságokra érdemes lenne építeni – ahogy azt többen próbálják is. Csak, mert angolul kevésbé hangzik bután egy-egy semmitmondó dalszöveg, azért még nem szabadna megelégedni az erre a mintára gyártott magyar szöveg silányságával. Szerencsére vannak kivételek – a legtöbbet emlegetett, úgymond minőségi dalszerzők valóban fején találják a szöget, de az is tagadhatatlan, hogy éppen ezért más anyanyelvű hallgatóság előtt nincs esélyük. A Quimby, a KisPál és a Borz, a Kaukázus, vagy akár az Intim Torna Illegál és a Vad Fruttik is tipikusan ilyen zenekarok.

Akik pedig stílusilag ezen a körön kívül esnek, nehezen kerülnek rivaldafénybe. Számomra az egyik ilyen későn felfedezett különlegesség a Volver – akiket sajnos csak az után találtam meg, hogy már megszűntek. Az ő szövegeikből sokat lehet pedig tanulni, mindenkinek ajánlom őket.

Nem vitatom, hogy magyarul kemény dió a szövegírás, de bízom benne, hogy nem ragadunk meg a manapság jellemző sláger-szöveg szinten. A tehetségkutatók győzteseivel sem igazán tud mit kezdeni az itthoni zeneipar – vagy angolul írnak nekik disco slágereket, vagy maradnak a könnyen együtt énekelhető, tartalmilag gyenge szövegeknél. Rúzsa Magdi talán az egyetlen kivétel, akinek gyönyörű dalai vannak – az Egyszer például belopta magát a szívembe.

Talán ott van a kutya elásva, hogy a dalszövegekre nem tekintünk úgy, mint mindennapi költészetre. Pedig a két dolognak nem szabadna élesen elkülönülnie. Egy jó dalszövegnek ugyanúgy hatnia kell a hallgatóra, mint ahogy a vers hat az olvasókra.

Ennek a gondolatnak a közelében maradva lezárásképp fogadjátok szeretettel a mai napra összeállított Youtube lejátszási listámat – megzenésített versek a költészet napjára. Szánjatok ma pár percet a költészetre.

(Ha van olyan zenés vers, ami kimaradt a listából, de szeretitek, küldjétek el, és bővítem a kínálatot.)

 

Zenei ébredések – hol vannak a határok?

Miként a gazdaságnak is van egy természetes fejlődési ciklusa a felemelkedéstől a telítődésen át egy végső, törékeny jóléti szint eléréséig, majd ennek mesterséges fenntartását maximálisan túlfeszítve a valóság és látszat közt kialakult buborék szétdurranásáig, úgy a zenei életben is működnek szabályszerűségek. A folyamatosan változó üzleti modellek és a rádiók létjogosultságának kapcsán azon kezdtem tűnődni az utóbbi napokban, vajon meddig feszíthetőek az eddig bevált módszerekkel kialakult tájékozódási szokásaink határai, és mikor vezethet a megosztottság kereskedelmi értelemben vett összeomláshoz.


Azért foglalkoztat különösen ez a kérdéskör, mert a zenét alapvető műveltségünk fontos építőelemének tartom, és szívemen viselem hangzáskultúránk fejlődését. Ahogy azt a Petőfi Rádió átpozicionálásával kapcsolatban írtam, hiányolom a zenei alapműveltséghez szükséges, mindenki számára hozzáférhető, zeneileg értékes dalok köztudatba csepegtetését mind a közmédia, mind a kereskedelmi adók részéről. Ugyan vannak ideiglenes, és ebből kifolyólag sikeres koncepció műsorok, de a széles közönség, akik általában ténylegesen a zenei rádiók hallgatói ezeket nem mindig kíséri figyelemmel. Pedig alapok nélkül felületes képet kapunk csak a minőségről – ami kereskedelmileg jól eladható, kiszolgálható, de hosszú távú hatásai aggályosak.

Tegnap este a Kolorban jártam, az Artisjus által szervezett IZÉ – Interaktív Zenei Ébresztő sorozat 7. találkozóján.  A kezdeményezés mindenképp elismerést érdemel, mert amellett, hogy a rendezvény első felében, úgynevezett inspiratív beszélgetésekkel - minden alkalommal a zenei élet egy közismert szereplőjével beszélget Horváth Gergely, a Kultúrfitnesz műsorvezetője - valós képet, és igazi belelátást kapunk a zenészek hétköznapjaiba, a második félidőben aktuális szakmai kérdésekről tájékozódhatunk és hallgathatjuk meg szakemberek álláspontjait. A kezdeményezés törekszik az Artisjus jogdíj rendszerének átláthatóbbá tételére, és működésük bemutatására is – a helyszínen tájékozódhatunk szakmai kérdésekről és arról is, mi a teendőnk kezdő zenészként, ha szeretnénk hivatalos keretek közt védeni szerzői jogainkat.

Ezúttal a rádiós játszottság volt a téma, a beszélgetés résztvevői pedig mind a földfelszíni sugárzású-, mind az online rádiókat képviselték. Tóth Péter Benjamin gyorstalpalóval indította a kerekasztalt rádiós hallgatottsági statisztikákból – amelyekből kiderült, hogy még mindig többen hallgatják a rádiókat, mint ahányan online keresnek maguknak zenei hallgatnivalót, bár a diagrammokból a YouTube térhódítása is egyértelmű volt. A kerekasztal beszélgetésben a közmédiát Borcsik Attila Izil képviselte a Petőfi Rádióból, a kereskedelmi csatornákat Csiszár Jenő a Class FM-ből, és részt vett a vitában Erdélyi Zsolt a RCKO.FM-ből, az internetes rádiózást képviselve.

A sztereotíp alapvetést - miszerint ezek az ágazatok úgyis utálják egymást és konkurenciaként tekintenek a másikra - eltúlzottan lazán kezelő első pár mondat után a beszélgetés finoman megkerülve a szerkesztői felelősség és mozgástér kérdéskörét lassan affelé terelődött, hogy jelenleg a média szolgáltatók keze meg van kötve a zenei közízlés kiművelésében. Egyrészt azért, mert a kereskedelmi rádiók – mint a Class FM – format rendszerben működnek, így követő rádiókról beszélhetünk, akiknek nem célja a trendek alakítása, hanem a jól bevált, felmérésekkel igazoltan eladható zenei bázisból igyekeznek olyan programot sugározni, amire fizetőképes kereslet van. Őket egy dolog motiválja, hogy a hallgató ne kapcsoljon el róluk, így generálhatnak számottevő reklám bevételeket. A Petőfi Rádiót konkurensének tekinti Csiszár, de közmédiumról lévén szó, nekik nagyobb a mozgásterük. Itt került megemlítésre a médiatörvény módosításával 35%-ra megemelt, kötelező magyar zenei arány – ami nagy lehetőség lehetne a feltörekvő, ismeretlen zenekarok, előadók számára, ugyanakkor a széles hallgatói cél réteget szem előtt tartva a merítés még mindig nehéz kérdés. Naponta több tucat demo-felvétel érkezik az MR2-höz, a Vadonat című műsor tartalmi szerkesztése mégis bajos – panaszkodott Izil.

A hallottakra reagálva Erdélyi Zsolt is fejtegette a minőség kérdését. Rendkívül találóan úgy fogalmazott, hogy egyfajta „látens kultúra támogatás” jellemzi a mai magyar médiát, hiszen egy jól összerakott produkcióval olyan sikereket lehet elérni pár hét alatt, amiért a régi nagyok akár évtizedekig dolgoztak. Azt ő is aláírja, hogy a zenei szerkesztők személyes ízlése nem lehet egyirányúan mérvadó egy rádió kínálatának kialakításakor, ugyanakkor hisz benne, hogy sok színvonalas produkció vár felfedezésre, csak bevállalósnak kell lenni. Ő részt vett a Tilos Rádió és az Est FM elindításában is, és most a RCKO.FM esetében sem a nagy tömegeknek szeretne megfelelni, hanem továbbra is bízik a kis műhelyek értékközvetítő erejében.

Ez a gondolatmenet erősen összecseng az én véleményemmel is, miszerint egy tartalom eladhatósága koránt sem garantál minőséget. Természetesen vannak kivételek, de nagy arányban hangzanak el olyan zenék a médiában, amelyek üres vázak, zenei tartalommal alig bírnak, csak a jól bevált trendek hullámait lovagolják meg. Tegnap este a Kiss Tibi beszélgetés végén a közönség soraiból a színpadra pattant Benkő László, Kossuth-díjas zenész, zeneszerző, az Omega együttes egyik tagja. Váratlanul érkezett, de amit mesélt, elgondolkodtató volt. Egyrészt hangsúlyozta, hogy hinni kell a tartalommal megtöltött magyar zenében, másrészt elmesélt egy történetet. Képzeljük el, hogy felszállunk egy repülőre, de menet közben a szemünket bekötik, így fogalmunk sincs, hogy amikor földet értünk, hova érkeztünk. Ha figyelmesen hallgatózunk, akkor azonban a zene alapján kikövetkeztethetjük, hogy Németországban, Spanyolországban, Franciaországban, vagy éppen Amerikában járunk-e. Véleménye szerint ez, a nyelvi adottságokon túlmutató jelleg hiányzik a mai magyar zenék többségéből. Az egyre egyszerűbb szövegvilággal dolgozó slágerek örvényében érdemes elgondolkodni ezen.

A másik érdekes kérdés, hogy mikor alakul ki akkora ellentmondás a rádiók kínálata és a hallgatóság igényei között, amely a kiválasztás folyamatát megfordítja. Mikor érkezik el az a pont, amikor a rádiók kínálatát elégtelennek ítélők olyan számban keresnek alternatív forrásokat (legyen az valamelyik streaming-szolgáltató, vagy online tematikus rádió), hogy az kereskedelmileg kikényszerítse a rádiókból a váltást?

Bizonyára hosszú még az út, de az egyre inkább erőre kapó online rádiózás mindenképp fontos szerepet játszhat a buborék kidurrantásában. Hallgató szempontból szerintem egy a fontos: maradjunk nyitottak, és ne hagyjuk, hogy a minőségről kialakult képünket lerombolják bennünk.


 

Az IZÉ hivatalos összefoglalója:
dal+szerző - "Maradj hiteles!" - Rádiós játszottságokról szólt a 7. IZÉ

Videók:

Beszélgetés Kiss Tibivel a 7. IZÉ-n

7. IZÉ rádiós játszottságok workshop 2014.03.31.