Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

That’s not my name!

A zenekari brandépítés fontos alapköve az együttes nevének kiválasztása. Egy jó név könnyen megjegyezhető, hangzatos, és illik a zenekar stílusához. A következő lépések egyike a név formába öntése. Bevett dolog, hogy a kiadványokon szerepel a zenekar logója, amihez illeszkedik a komplett design. A külcsín legalább annyira fontos, mint a belbecs, és ma már egyre több zenekar építi tudatosan brand-jét jól koncepcionált megjelenéssel. Ha azonban ilyen szemmel vizsgáljuk az ismert és feledésbe merült zenekarokat, előadókat, akkor a tudatos brandépítés mellett számos furcsaságra is rábukkanhatunk.


Nirvana, Greenday, Metallica, Led Zeppelin, Guns’n’Roses – egytől-egyig olyan zenekarok, akik neve beleégett a memóriánkba, és nem csak hangzásuk miatt, hanem jellegzetes megjelenésükért is. Még rengeteg olyan együttest lehetne felsorolni, akiknek a neve hallatán nyomban beugrik lelki szemeink előtt a zenekari logó, vagy az együtteses pólók képvilága. Azt hihetnénk könnyű jó elnevezést találni, hiszen sokszor egészen véletlenszerűen egymás mellé tett szavakból születnek a legütősebb zenekarnevek. A világháló ráadásul tele van random név generátorokkal és szakmai jótanácsokkal, amik segítségével gyerekjáték az egész. A végeredmény általában valami hangzatos – ám nem mindenki tartja szem előtt ezt a szempontot.

Édesapám egyik kedvenc zenekara például minden generáció memóriáját erősen igénybe veszi. A Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Titch név ráadásul elsőre nem csak hosszú, de nehezen érthető is. Az együttes tagjainak nevéből született címben az akkoriban még angolul kevésbé tudók egy bónusz tagot is felismertek, így sokan Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick, And és Titch néven tartották számon őket.

Az egy, maximum két szavas nevek mindenképp könnyebben megjegyezhetőek, és nyomtatásban is jobban mutatnak.

Album cím választásakor is célszerű betartani a legyen egyszerűen hangzatos és tömör irányelvet, bár néhány lemez éppen azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy első olvasatra összetett címe szöget üt a fejünkbe. Ilyen szempontból szeretem a Dereng zenekar címeit – egyik albumuk például A szén-dioxid összegyűjtése és visszasajtolása földtani szerkezetekbe címet viseli, és számaik külön-külön is igen figyelemreméltó címekkel bírnak (Progresszív magyar kesergő, A félresikerült anyáknapi csokor). Maximum derengeni fog, hogy mi is volt a cím pontosan, de biztos, hogy emlékszel rá, hogy ilyet máshol nem hallottál.

Akár a könnyen megjegyezhetőségre, akár a bevett normáktól eltéréssel érdekessé válva igyekszik egy-egy csapat figyelmet nyerni magának, a név és cím választás fontos teendő. Bár a digitális zene megosztás óta ezeknek kicsit csökkent a jelentősége - hiszen az online világban minden egy-egy kattintássá egyszerűsödik, így a címeket nem feltétlenül kell egyből megjegyezni, elég, ha kattintásra ösztönöznek -, a jellegzetes zenekari design-nal még mindig lehet közönséget hódítani.

Az itthoni zenekarok közül a Mius és a Zagar használja szerintem például ügyesen ezt a fegyvert. Mindkét együttesre a letisztult vizuális megjelenés, a kifinomult vonalvezetés és modern fényesség jellemző. A limitált példányszámban megjelent Tessellation lemez önmagában is gyönyörű, a Zagar pedig főleg zenekari fotóival és borító képeivel alakított ki olyan vizuális világot (a fotós, Kóti Réka segítségével), amiről akkor is felismerhető az együttes, ha a zenekari logó nincs is belerejtve a képbe.

Az egységes megjelenés tervezése külön művészi munka. A fizikai formátum ráadásul az utóbbi időben felértékelődött, hiszen egyre kevesebb lemezt vehetünk ténylegesen a kezünkbe.

A Wannabe Records a hagyományos kiadványok vizuális értékére hívja fel a figyelmünket. Rendhagyó kiadóról van szó, ugyanis ők képzeletbeli zenekarok nem létező lemezeinek felvételével, kiadásával és forgalmazásával foglalkoznak. A kiadványok teljes artwork-je megtekinthető oldalukon, rövid, ám velős leírással. Vannak visszatérő zenekarok – mint például az Astronauts On The Beach, aminek több albuma is napvilágot látott a Wannabe Records gondozásában -, és olyan ínyencségek is, mint például az EL,LEFT - Easy EP kiadványa, amit a kiadónál a következőképp aposztrofáltak: “zene országot, zoknit vagy férjet elhagyóknak”.

Érdemes alaposan végigjárni a honlapot, mert jókat mosolyoghat az ember az olyan gyöngyszemeken, mint a Kortynyi Love, vagy a mára szintén feledésbemerülő Naspolya fanzine első lapszáma. Kazetta és bakelit design-ban is utaznak, a hozzáillő marketing szöveggel – igazi párhuzamos univerzumot teremtve.


A fiktív zenekarok kitalálása azonban nem csak a Wannabe Records sajátja – egy másik ínyencség a szónikus vinileket bemutató fiktography blog, ahol nem csupán a kitalált zenekarok nevével és albumaik, zenéik címével kerülhetünk közelebbi ismeretségbe, de egészen új zenei műfajokkal is. Rémület-funk, folkos hatású (mondhatni tájköltészeti) okkultista rock, folk-tradicionális blackmetálba oltott punk-hardcore, sátánista tájcore és folkos hatásokat előtérbe helyező reneszánsz polip-metál – csak pár példa az oldalon megjelent bandák műfaji sokszínűségére. A Hírcsárdás stílusban vezetett oldal rendkívűl szórakoztató – egyszerre mutat görbe tükröt a rock újságírók mindent beskatulyázó modorosságának és repít vissza a tinikorba, amikor még mindenkinek mindenről megvan a véleménye, és amikor még mérvadó volt egy-egy magazin vagy haver ajánlása, véleménye. A nyelvi trágárságon túllépve elég addiktív az oldal – nekem rögtön beugrott a Metal Hammer egyik Opeth cikke, amiben a zenét a következőképp definiálták: “pszichedelikus death metal epikus elemekkel tarkítva”.

Mi ebből az egészből a tanulság? Talán, hogy egy jó csapatnév messze túlmutathat csupán a zenekarok beazonosíthatóságán. Ha pedig mégsem, úgy is lehet megnyerő.

Nektek volt kedvenc különc zenekarotok? Esetleg rendhagyó zenei stílusmeghatározásotok? Osszátok meg hozzászólásban, vagy a blog Facebook-oldalán.

 

 

Teret a hangnak! – az együtt éneklés öröme


Fotó: http://www.theblazingcenter.com

Szombaton a józsefvárosi Palotanegyedben kerül megrendezésre a Kórusok Éjszakája, egy önszerveződő rendezvény, ami azt tűzte ki céljául, hogy változtasson a kórusokhoz való hozzáállásunkon. Kórusban énekelni ugyanis sokak szerint ciki, pedig az együtt éneklés örömét bárki megtapasztalhatja, aki nem szívbajos kipróbálni magát. Ráadásul ma már nem feltétlenül csak a klasszikus énekeket gyakorolhatjuk csoportostul – bár a kórusban éneklés még mindig szubkultúrának számít, az utóbbi években látványos fejlődésen ment keresztül a műfaj.

Ez annak is köszönhető, hogy az internettel kinyílt a világ – elavult megállapításnak hangzik, de azzal, hogy a különböző megosztó oldalakon tájékozódni lehetett arról, hol tart a dolog a világ különböző részein, új távlatok nyíltak meg. Annak idején én is énekeltem az iskolai kórusban, ami tanítás előtti próbákból állt, amiért felcseperedvén egyre kevésbé lelkesedtünk, mert ugyan mi fejlődtünk, de mindig ugyanazokat a hagyományos kórusműket kellett énekeljük. Az iskolai kórus lét csúcsa az volt, hogy az ember elénekelhette az Ave Maria szólóját a karácsonyi hangversenyen. Félreértés ne essék, ettől még szerettem a kórus létet, mert jó kis csapat verbúválódott össze, és sok mókás élményben volt együtt részünk – viszont mindig irigykedve vártuk a szomszéd iskola kórusát, akik a hagyományos dalok mellett gospeleket és modern slágereket is átdolgoztak.

Amerikában a gospel kórusok megítélése teljesen más, mint az itthoni kórusoké – gospel kórusban énekelni menő dolognak számít (ami nyilván a műfaj zenei sajátosságának is köszönhető), és, mivel annyi világsztárról derült már ki, hogy fiatal korában gospelt énekelve tűnt ki a tömegből, ez az elfoglaltság a tinik szemében is más megítélést nyert. Karácsony környékén rendszeresen látni gospel koncertek plakátjait, és aki részese volt már ilyennek, az tudja, hogy mennyivel vidámabb az egész, mint a hagyományos karácsonyi hangversenyek. A Harlem Gospel Choir talán a legismertebb ilyen kórus idehaza, akikre elég ránézni, hogy az ember elmosolyodjon – a felemelő dalok mellett megjelenésükre is sokat adnak: a színes fellépő ruhák és a szolid, de egységes koreográfia sokat dob az összhatáson.

Hogy a kórus kultúra életben maradhasson, és mind több ember szeresse meg az együtt éneklést, jópáran szakítottak a hagyományos kórus irodalommal, és aktuális slágereket gyúrtak át kórusművekké. A Pitch Perfect című film eltúlzott, nagyon amerikai világában is a nyerő kombináció a mash-up jelleggel összegyúrt ének, trendi koreográfiával. Ugyan ezt én már túlzásnak tartom, de vannak kreatív csapatok, akik ízléses határok közt valósítanak meg hasonló elképzelést.

Ilyen például a UC Men’s Octett, akik mindig aktuális slágereket, vagy örökzöldeket dolgoznak át többszólamú művé.

A dolog azonban meg is fordítható. Imogen Heap Just For Now című, eredetileg loop technikával előadható, egyszemélyes dalát például számos kórus előadta már, és a Hide and Seek is igen népszerű tőle. Ezen a felvételen a Washingtoni Egyetem kórusával közösen énekli ezt a dalt:

Az acappella a tehetségkutatókban is időről-időre feltűnik – legutóbb például a Fool Moon-ra kapta fel mindenki a fejét A Dal válogatásain. Persze őket is igyekeznek beszorítani a fiú csapat kategóriába, hiszen a látvány az igazán eladható, de nem vitatható el tőlük, hogy sokat tettek azért, hogy felhívják az emberek figyelmét az emberi hangban rejlő lehetőségekre.

Acappella téren nekem az egyik kedvencem a dán Local Vocal best of 90-es évek összeállítása. Biztos vagyok benne, hogy mosolyt csalnak videójukkal bárki arcára, aki ebben az időszakban volt fiatal.

Amellett, hogy profin adják elő az ügyesen összefésült sláger csokrot, a minimalista, mégis szórakoztató klippel arra is rámutatnak, hogy bárki énekelhet kórusban – fiataltól az idősekig, férfiak és nők vegyesen, nincs semmilyen korlát, csak az elszántság szükséges. Maga a gyakorlás pedig kifejezetten jó móka.

Kórusban énekelni kikapcsolja az embert, hiszen muszáj odafigyelnie nem csak saját magára, de a többiekre is – igazi csapatmunkát igényel, növeli az empátiás készséget, és állítólag még a szervekre is jó hatással van az éneklés, mint tevékenység.

A szombati programok a Kórusok Éjszakáján a Palotanegyedben erre szeretnék felhívni a figyelmet, és remélhetőleg közelebb hozzák a kórusokat – de főleg az éneklést - az átlag emberekhez. Flashmobok, interaktív produkciók, hagyományos és utca koncertek, éneklő utca – változatos programot ígérnek.

Én mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, milyen másokkal együtt énekelni, mert veszíteni valónk nincs, viszont új élménnyel gazdagodhatunk. Legrosszabb esetben a végeredmény hamiskás lesz – de attól lesz igazán emberi.

 

Digitális zenei intelligencia – a jövő a programozásé?

Régóta nem készítettem videós bejegyzést a blogra, viszont a technika fejlődése és a digitális zeneszerkesztés világa már régóta lenyűgöz. Mivel az utóbbi időben több érdekességre is bukkantam, úgy éreztem, itt az ideje megosztani ezt veletek is. Azt hiszem, a mai gyűjtemény tökéletes felvezetője Beck Hell Yes című dala, a hozzá készült klippel. Please enjoy!

 


 

Azzal, hogy már teljes mértékben digitálisan is lehet zenét írni, a szerzői élmény új dimenziói nyíltak meg előttünk. Már nem akadályozhat minket a hangszerek korlátozott felhasználhatósága, kellő kreativitással bármilyen hangszínt, hatást elérhetünk, sőt, akár olyan hangszert is megszólaltathatunk, ami a valóságban nem is létezik. Vagy azért, mert még nem találták fel, vagy, mert fizikailag megvalósíthatatlan. Hogy érthetőbb legyen, mire gondolok, nézzétek meg az Animusic egyik videóját:

A számítógépes animáció zene által vezérelt ágára szakosodott Wayne Lytle és számítógépes művész társa David Crognale a 90-es évek közepén kezdte szokatlan videóik gyártását, megteremtve az Animusic klipek sajátos világát. Ebben az elvarázsolt térben bármi lehetséges, tökéletes a szinkron és a legextrémebb felületek megszólaltatásával is harmonikus zenei kompozíciót kapunk. Persze az animációk nagyban alapoznak a hagyományos hangszerek megszólaltatási módjainak jól belénk rögzült képére, de rengeteg látványos ötlettel teszik egyedivé filmjeiket. Eddig 2 DVD és Blu-Ray kiadvánnyal jelentkeztek – sztereóról 5.1-es hangzásra átállva -, de folyamatban van az Animusic 3 is.

Mi lehetne nagyobb elismerés egy ilyen videókat készítő vállalkozásnak, mint az, hogy egyik klipjük kapcsán az Intel vállalta a kihívást, és hosszú fejlesztési és programozási időszakot követően megépítette egyik mindaddig csak képzeletbeli hangszerüket? A Pipe Dream című Animusic dal 2001-ben jelent meg, 10 évvel később, 2011-ben pedig az Intel életrekeltette azt. Mintegy 90 napra volt szükségük, hogy sikerrel járjanak, majd konferencián mutatták be az Intel Atom processzor által vezérelt szerkezetet. Részletek a videóban, az egész előadás pedig itt nézhető meg.

Az Animusic és az Intel kapcsolatában az a lenyűgöző szerintem, hogy a digitális vezérlést analóg eszközökre alkalmazták. Amikor zenélő robotok hagyományos hangszereket szólaltatnak meg, abban szerintem mindig van valami különleges, hiszen, hogy jól játsszon valaki egy hangszeren, ahhoz rengeteg gyakorlás és érzés kell. Az előadás dinamikáját finom érzékeléssel befolyásolja az előadó, és ez az, amit igazán nagy kihívás leprogramozni. Törekvések vannak, és a Toyota már hegedűn játszó robotot is bemutatott még 2007-ben, de a folyamaton még van finomítanivaló.

Ha azonban a digitális vezérlést olyan hangkeltő eszközökkel kötjük össze, amelyeknél a dinamika nem annyira fontos, a koncepció működőképes.

A következő szerkezet biztos, hogy a képernyőhöz bilincsel minden technika és LEGO iránt érdeklődőt. Alex Allmont Play House elnevezésű LEGO Technic gépe egy Roland TB303 szintetizátorral van összekötve, működés közben szokatlan elektronikus zenét generálva.

Play House from Alex Allmont on Vimeo.

A szerkezetet az AudioGraft számára építette, amely egy kísérleti zenei fesztivál Oxfordban. Eredetileg olyan LEGO gépeket tervezett, amelyek valódi hangszereken játszanak, de végül ennek megvalósítása bonyolultnak bizonyult, így maradt a szintetizátoros megoldásnál. Ha kíváncsi vagy, pontosan hogy is működik a Play House, olvasd el a részletes összefoglalót róla a makezine.com oldalán, vagy nézd végig a videót, amiben maga a fejlesztő mesél arról, mi mit csinál.

Lezárásképp ismét az Intel-től mutatok egy videót, ami előrevetíti annak a lehetőségét is, hogy a jövőben olyan koncerten vehessünk részt, ahol minden automatizálva történik. Én szívesen csodálkoznék rá erre is.

Ha ti is ismertek hasonló érdekességeket, várom a linkeket hozzászólásban vagy Facebook-on.