Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Steven Seagal és a blues


Fotó: Soós Lajos / MTI

Az ezerarcú akcióhős tegnap este a Kongresszusi Központban adott koncertet a Steven Seagal’s Blues Band-del, amire egészen biztos vagyok, hogy sokan csak azért mentek el, hogy élőben láthassák, kifejezőbb-e az arca, ha zenél és nem színészkedik. Én is úgy érkeztem a koncertre, hogy semmit nem tudtam a zenei múltjáról – bár rebesgették, hogy régebb óta játszik együttesben, mint hogy befutott színész lett. Kifejezetten jól szórakoztam, bár inkább érdekes élménnyel lettem gazdagabb, mint kiemelkedő zenei tapasztalattal.


A Budapesti Kongresszusi Központ idén nyáron lecsapott a zenélő színészekre – a Hollywood Music Fesztivál keretein belül tegnap este Steven Seagal, július 19-én pedig Hugh Laurie ad majd koncertet, mindkét előadó blues zenekarral. A műfaj hangulatából adódóan kíváncsian vártam, hogyan szól majd egy ilyen koncert a hely pompájában – a központ koncert terme igazán letisztult és impozáns -, és az összhatás szerintem elég kajlára sikerült. Eleve a közönség összetétele is igen eklektikus volt; pólós-papucsos idős blues harcos és kosztümös-körömcipős jómódú házaspár épp úgy ült a nézőtér foghíjasan telt soraiban, mint a színész legendáért rajongó vörös rúzsos ötvenes, és pár 30 év körüli fiatal „Make a selfie” feliratú Seagal arcképes pólóban (akik nem jártak sikerrel az este folyamán). A jegyárak igen magasak voltak, így nem volt telt ház, de a színész miatt érkezők nem is nagyon foglalták el helyeiket az előzenekar – a Modern Art Orchestra – koncertje alatt. A kortárs jazz és klasszikus zenét játszó big band pedig mindent megtett a hangulat megalapozásáért. A közreműködők közt volt Takács Noémi is, akit a BülBüls-ből ismerhettünk eddig.

Némi késéssel, negyed 9 után sétáltak be a színpadra a Steven Seagal’s Blues Band tagjai, akik rövid felvezetés után be is mutatkoztak. Két gitár, basszus gitár, dob, szintetizátor (zongora és hammond orgona), három vokalista és egy hegedűs. Egytől-egyig tapasztalt zenészek, akik a hangszeres játék mellett a közönség szórakoztatásáért is mindent megtettek. A vokalista lányok tipikus tánca rögtön megalapozta a hangulatot. Mikor már mindannyiukat megismerhettük, mint box mérkőzésekkor, külön felkonferálták Steven Seagal-t, aki nyomban a húrok közés csapott. Semmi felhajtás, póker arc, és szólt a blues. A szám végén gitárt cserélt, ami számomra elég komikusnak hatott: a pocakja fölé lógatott gitár hevederjét kicsatolta, mint egy puskát a gitár technikus kezébe nyomta, majd mozdulatlanul állt, amíg a technikus szabályosan ráadta a másik hangszert, és bekötötte a kábelt.

A hangzás sajnos nem volt tökéletes – eleinte az énekből is keveset hallottunk, de a hegedű és a vokalisták is eltűntek néha a hangzavarban, míg a lábdob az ember torkában dübörgött. Ennek ellenére a zene kellemes volt, autentikus blues, annak magávalragadó egyszerűségével. A show-t Seagal az együttes többi tagjának hagyta – a bonyolultabb énekes részeket a gitárosok vitték, de ahol kellett, ő is beleadott apait-anyait. Miután túltettem magam a filmes múltja miatt mindannyiunkban ott lappangó képzavaron, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy jól csinálja, amit csinál. Szerintem a blues számára igazi kikapcsolódás lehet, nem vágyik a frontemberi szerepre, egyszerűen csak zenélni akar. Gitárszólói a helyén voltak, amennyire hallható volt tisztán és dinamikusan énekelt, és az improvizatív részeknél őszintén el-elmosolyodott, amit öröm volt látni. A számok közt megköszönte a jelenlévőknek a lelkesedést, és elmesélte egy-egy dal történetét – hogy kitől tanulta, vagy miért fontos neki.

A rövid, alig több, mint egy órás koncert közepén az egyenlőség és szabad vallás gyakorlás fontosságát emelte ki, a My God című dal beharangozásaképp. Számomra ez a dal volt a koncert csúcspontja. A téma mellett az ének stílus is remekül megválasztott, és amit a hegedűs játszott ebben a dalban, az egészen lenyűgöző volt. Mintha egy mini hegedűverseny lett volna – a zenekar többi tagjával hol harmóniában, hol teljesen disszonánsan kerekítette a dallamot, ezzel keleties hangulatot és különös atmoszférát adva az egésznek. Sajnos felvételen nem az igazi, pedig szívesen újrahallgattam volna. A blues élő műfaj.

A közönség elég visszafogottan viselkedett a koncert alatt. Nem tudom, hogy ez a helynek köszönhető-e, vagy egyszerűen csak többségben voltak azok, akiket csupán Steven Seagal, mint színész vonzott az eseményre, és a zenére kevésbé voltak kíváncsiak. Mindenesetre a csendes-ülős alaphelyzet nem illett a blues-hoz. A rövidke koncert után visszatapsolt zenekar invitálta is a nézőket, hogy pattanjanak fel székeikből, és táncoljanak együtt a ráadásra. Ami ez után történt, számomra döbbenetes volt.

A teljes koncert alatt akadtak, akik fényképezni, videózni próbáltak telefonjaikkal, ami többnyire sikerült is, bár a biztonsági személyzet többször helyükre utasította a színpad széléhez osonókat. A szabad felállni felszólításra viszont mindenki előre nyomult, és sorban készültek a selfie-k, az emberek egymást fotózták, videózták – az egész olyan volt, mintha a zenekart, mint cirkuszi majmot próbálták volna megörökíteni. Számomra íratlan szabály, hogy koncerten, előadáson nem fényképezek (ha csak erre nincs engedélyem), és, bár nagy volt a kísértés, mert jó helyen voltunk, most is tartottam magam ehhez. De az egészben leginkább az zavart, hogy azzal, hogy mindenki korlátlan mennyiségben és a lehető legpofátlanabb módon igyekezett fényképeket készíteni, szerintem teljesen tiszteletlenek voltak az együttessel szemben. Egyszerűen elszomorít, hogy a 21. században ez a menő – a látvány mindenek felett. Annak a pár embernek, aki valóban táncolni próbált volna, minden kedvét elvette ez a jelenet. A ráadást követően elvonuló zenekar pedig még ki sem ért a színpadról, amikor mellőlünk valaki már hangosan reklamált: „Remélem, játszanak még. Nehogy már ennyi pénzért csak ennyit játsszanak!”

Ettől a kiábrándító végjátéktól eltekintve pedig szerintem kifejezetten szórakoztató volt az este. Egyszerű blues, rutinos előadásban. Igaz, ha nem kaptunk volna ajándék belépőt, nem hiszem, hogy ilyen mélyen a zsebembe nyúltam volna egy ilyen élményért cserébe, de így mindenképp érdekes volt.

Egy olyan embert ismertem meg, aki szeret zenélni, és csupán a zenélés öröméért. Én úgy láttam, a hírnév, a hisztéria és a sztárolás tökéletesen lepattan róla. Tegnap este óta úgy érzem, Steven Seagal sokkal jobb zenész, mint amennyire sokszínű színész. Kíváncsi vagyok, Hugh Laurie esetében ugyanez lesz-e az összhatás.

 

Zene és erőszak

A napokban terjedt el az interneten az Amnesty International kampánya, amelyben az erőszakkal kikényszerített vallomások ellen tiltakoznak sokkoló plakátokkal. Az egyiken Iggy Pop látható erőszakkal kicsikart vallomásával, miszerint „Justin Bieber a rock’n’roll jövője”. Hatásos reklám, és elgondolkoztatott zene és erőszak kapcsolatáról.

„Kínozz meg egy embert, és bármit be fog vallani.” – olvasható a plakáton. A kampányban Iggy Pop-on túl a Dalai Láma és Karl Lagerfeld is részt vesz, egytől-egyig összeverve, olyan kijelentések mögé állva, amelyet biztos, hogy nem gondolnak őszintén.

“Semmit sem ért el az életben az, akinek 50 éves korára nincsen Rolex karórája” – állítja a Dalai Láma, Karl Lagerfeld szerint pedig “A divat csúcsa a hawaii mintás ing és a tangapapucs”.

A kampány a kínzással kikényszerített vallomások ellen szól, és az Amnesty International nemzetközi oldalán pontos leírást kaphatunk arról, mennyi féle módon csikarnak ki vallomásokat a fogvatartottakból világszerte. Iggy Pop és Justin Bieber párosításával sikerült olyan összhatást elérni, hogy mindenki egyből felkapja a fejét a hirdetésre – a fókusz itt a fizikai erőszakon van, a zenei ismertség csupán hátszél az üzenet célbajuttatásához. Az akció PR fogásnak sem lenne utolsó, ám ez esetben jó ügyet szolgál.

A zene ugyanakkor kellemetlen is lehet, és használható katonai céllal is. A BBC pár éve arról számolt be, hogy az Egyesült Államok katonái iraki hadifoglyokat igyekeztek zenével megtörni. Gyermekdalokat – például a Szezám utca zenéjét – és Metallica dalokat játszottak nekik folyamatosan, hogy az alvás megvonásával és a konstans, számukra kulturálisan idegen zenétől megtörjenek, és könnyebben megeredjen a nyelvük. Mark Hadsell, az amerikai hadsereg lélektani műveleti osztályának őrmestere a Newsweek magazinnak így összegezte az eljárás hatásmechanizmusát:

“Ezek az emberek nem hallottak heavy metal-t. Nem tudják befogadni. Ha 24 órán keresztül játsszuk nekik, az agy és test funkciói kezdenek megcsúszni, a gondolkodás lelassul, és az akarat megtörik. Ekkor jövünk mi és kezdünk beszélni velük.”

De nem csak a Metallica az egyedüli zenekar, aki belekeveredett ilyen ügyletekbe. 1989-ben Panamában a Noriega-t körülfogó amerikai csapatok a lélektani hadviselés részeként Van Halen Panama című számát játszották non stop, megint máshol pedig az alvásmegvonáshoz alkalmaztak black metal zenét.

A módszer ellen tiltakozva nem csak az Amnesty International kongatta meg a vészharangot, a zenészek is elhatárolódtak a zene kínzó eszközként alkalmazásától. 2008-ban Zero dB néven indítottak egy kezdeményezést, amelynek célja felhívni a közvélemény figyelmét a jelenség létezésére, és arra buzdítani a kormányokat és az ENSZ tagjait, hogy tegyenek a gyakorlat visszaszorításáért. A Szezám utca zenéjének szerzője mellett olyan előadók csatlakoztak a kezdeményezhez, mint például Tom Morello, a Massive Attack, az REM, a The Roots, a Rise Against, a Pearl Jam, Trent Reznor, Jackson Browne, T-Bone Burnett, David Byrne, és a Skinny Puppy.

Amellett, hogy az eljárás személyiségi jogokat sért, a dolog nemzetközi szerzői jogi szempontból is aggályos – ugyanis, ha egy dalt nem magáncélú felhasználásra játszanak le, akkor azért jogdíjat kell fizetni. Ez pedig a Guantanamóban használt dalok kapcsán feltehetően nem történt meg, ahogy arról a The Guardian David Gray Babylon című dala kapcsán beszámolt 2008-ban.

Mindegy, hogy milyen zenéről van szó, folyamatos, hangos ismétlés mellett bármilyen hang hatás kínzó eszközzé válhat. Az emberi hallás sajátosságain és a fájdalomküszöb megléte mellett pszichikai hatása, ami igazán veszélyes. Nem véletlen, hogy a pop kultúrában is megjelent a zene, hang és fény együttes használata, mint manipuláló módszer. A Clockwork Orange-ben például a főszereplőt brutális agymosási kísérletnek vetik alá, aminek hatására bizonyos klasszikus zenei darabok hallatán fizikai fájdalmat képes érezni.

Borzalmas, hogy ilyen célra is használható a zene, de fontos, hogy tudjunk róla. Bízzunk benne, hogy a nemzetközi felháborodás célt ér, és ezt a módszert sehol nem használják többet.

Ha szeretnétek többet megtudni a témáról, a Wikipedia oldala jó kiindulási pont.

Lezárásképp szóljon Alanis Morissette Utopia című dala – a szebb jövő reményében.

 

3+1 érdekes hangszer

Zenélni szinte bármivel lehet – gondoljunk csak gyerekkori játékunkra, amikor fűszálat az ujjaink közé szorítva fújtunk egy-egy dallamot, vagy a fésűből csaltunk ki hangot zsebkendőn átfújva. Van, aki zöldségekből gyárt hangszereket, és akad, aki jégből. Most az extremitásoktól némiképp távol maradva 3+1 olyan hangszert szeretnék bemutatni, amelyeket kevésbé ismerünk, pedig igazán egyediek.

1. Kahon/cajon

A peruból származó doboz hangszer talán a legismertebb a gyűjteménybe került darabok közül – bár romkocsmás csendesülős koncerteken találkozhatunk vele, de ezt sem ismerik túl sokan. Eredetileg tisztán fából készül, és a játékos a doboz tetején ülve az első falat ujjaival, kezével szóllatatja meg. A hang a hátsó fal hangnyílásán szólal meg, és a hangszerbe húrokat vagy csögőket csempészve (ez már modernebb újítás) egészen pergőszerű hangot is képes kiadni. Attól függően, hogy az első oldalt hol és milyen erősen ütjük meg (illetve annak függvényében, hogy mivel – mert használhatunk a megszólaltatáshoz különböző eszközöket – kefét vagy dobverőt is) sokféle hangot képes kiadni magából.

A hangszer a 18. századra eredeztethető vissza, az Amerika spanyol lakta területeire - főleg Peruba - szállított afrikai rabszolgák hangszere volt.  Mivel a rabszolgáknak megtiltották a zenélést, a doboz forma tökéletes álca volt, hiszen a hangszerek szimpla ülőalkalmatosságok is voltak egyben. Hangzásviláguk tökéletes volt az afrikai zenék kíséréséhez, és később a latin zenei műfajok -mint például a flamenco - is átvették a kahon használatát. Idővel a világ több pontján is népszerűvé vált, és ma már zenei stílustól függetlenül találkozhatunk vele.

2. Hang drum

Futurisztikus megjelenésével leginkább egy UFO-ra hasonlít a második videóban a kahon-hoz társított Hang drum, amit csak 2000-ben fejlesztettek ki Svájcban. A 2001-es Frankfurti Zenei Vásárban bemutatott ütőshangszer lényegében két öblös acéledény speciális egymáshoz rögzítéséből áll, amelynek az alsó részén kör alakú kivágást helyeztek el (Gu), felső oldalán pedig hét-nyolc hanggödör és egy dudor (Ding) található. A hangszer teste rezonátorként működik, a Gu és Ding egymáshoz képest harmonikus (többnyire oktáv, de ez a hangnyílás befogásával változtatható) hangtávot ad, a felső testen található hang gödrök pedig ezekhez képest is egész hangokra helyezkednek el.

Többnyire kézzel, kézfejjel, és az ujjakkal szólaltatható meg – már egészen finom érintésre is hangot ad. Nem tekinthető dobnak, hiszen annál sokkal finomabb dinamikával rendelkezik, és attól függően, hogy a kéz melyik oldalával, hogyan érintjük meg, hangzása is más és más. Hol hárfához hasonlít, hol az udu-ra, de megnyugtató hangja a hangtálak hangzásvilágát is felidézi.

Budapesten az A38-on lehetett ilyet élőben hallani, a nemrég itt járt Björk dobos, Manu Delago előadásában, de felbukkan hangszer bemutatókon és utcai zenészek kezében is.

 

3. Mbira/Kalimba

A Hang drum-hoz egészen hasonló hangot adó hangszert, az Afrikából származó mbira-t (vagy ismertebb nevén kalimbát) egészen más módon kell megszólaltatni – ez már nem ütős, hanem pengetős hangszer, szokták hüvelykujj zongorának (thumb piano) is nevezni. A fa test a rezonátor, amelyet a hozzá erősített fém lapocskák megpengetésével szólaltathatunk meg. Az egészen kis testű, kézben tartható változattól több oktávos, „asztali” verzióig több féle kialakításban elterjedt.

A mbirát már 3000 évvel ezelőtt is ismerték és használták – a dzavadzimu mbirát Zimbabwe nemzeti hangszereként Shona vallási ceremóniák zenei aláfestéséhez használták. A zimbabweiek az „ősök hangjának” nevezték a mbira hangját. Engem a szélcsengőkre emlékeztet, szerintem nagyon megnyugtató.

 


Az eddig szerepelt hangszerek egytől-egyig az idiofon hangszerek csoportjába tartoznak. Ezek olyan hangszerek, amelyek teljes testük rezgésbe jövetelével adnak hangot, membránok és húrok nélkül. Fizikai – akusztikai kialakításuk lényege, hogy rezgésbe hozzuk a hangszer testét, és ennek a rezgésnek a frekvenciáját módosítva (a rezonancia nyílás méretének változtatásával vagy a test formai kialakításával) érhetjük el a kívánt hangmagasságot.

A lista ráadás hangszere némileg különbözik az eddigi háromtól, ugyanis annál nem zárt testről van szó, hanem egészen másról.

 

+1   Üveg harmonika (Glass armonica)

Az üveg harmonika azt a jelenséget használja ki, hogy ha egy üveg száját nedves ujjal megsimítjuk, a surlódás következtében az üveg rezgésbe jön és hangot ad. Erre az effektusra már a reneszánsz korban felfigyeltek, és Richard Pockrich ír muzsikus volt az első, aki kifejezetten üvegedényekkel zenéléséről vált híressé az 1740-es években. Az edények finom hangolása a beléjük töltött víz mennyiséggel elég macerás (bár Pesten is rendszeresen lehet találkozni utcazenészekkel, akik több tucat finoman behangolt üveggel egészen komoly zenekari műveket is képesek előadni).

Benjamin Franklin egy az üveg tulajdonságairól szóló előadáson szeretett bele az üveg zene hangjába, és az ötletet tovább fejlesztette. Különböző méretű üveg edényeket egy forgatható rúdra helyezett, amelyet nedves ujjal a zongorázáshoz hasonlóan lehet megszólaltatni. 1761-ben kifejlesztett glass armonica-ja annyira sikeres lett, hogy több zeneszerző – köztük például Mozart, Handel és Beethoven - is írt darabokat erre hangszerelve. Mesébe illő hangja van.


Remélem tetszett az összeállítás. Gyűjtöttem még jópár hangszert – ezeket egy következő részben osztom majd meg veletek. Ha ismertek más érdekes hangszert, ami kár lenne, ha kimaradna, osszátok meg velem. Várom hozzászólásaitokat itt is és Facebook-on is.