Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

„Az út a cél”

Harcsa Veronikával már nagyon rég óta szerettem volna interjút készíteni -  még tavasszal egyeztettem vele időpontot, hogy beszélgethessünk élményeiről, tapasztalatairól. Nagyon elfoglalt művész, több produkcióban is közreműködik – van saját quartetje, énekel duóban Gyémánt Bálinttal, és ő a Bin-Jip hangja -, és mindeközben folyamatosan képezi magát. Az utóbbi két évben Brüsszel és Budapest közt ingázott, nemrég végzett a Belga Királyi Konzervatórium mester szakán, jazz ének tanszakon.


Először külföldi élményeiről faggattam. Azt mondta, nagyon inspiratív időszak volt ez az életében. Most nyílt alkalma először huzamosabb időt külföldön tölteni, így lehetősége volt jobban megismerni Brüsszel mindennapjait, és zeneileg is sok hatás érte. Brüsszel nagyon jó hely, olyan szempontból is, hogy London és Párizs közt félúton sok előadó útbaejti, így remek koncertekre lehet ott elmenni, és a városban pezseg a kultúrális élet.

Miben más a zenei élet szerveződése Brüsszelben, mint itthon? Zenészként milyen tapasztalataid voltak?

- Zenészként azt látom, hogy sehol nincs kolbászból a kerítés. A mai kor nem aranykor a zenészek számára, mindenhol meg kell vívniuk a saját harcukat. Most látom csak igazán, hogy Budapest és Magyarország mennyire jó hely - főleg Budapest.

Szuper dolog, hogy van két olyan jazz klubunk, mint a Budapest Jazz Club és az Opus. Brüsszelben is vannak helyek, de a legtöbben nem olyanok a körülmények, a technika. Az, hogy nekünk két ilyen jazz specifikus, klubszerű helyiségünk is van, nemzetközi viszonylatban is fantasztikusan jó, egy Budapest méretű városhoz mérten pedig pláne.

Az sem általános, hogy a rádiók nem csak kommersz zenét, de bevállalósabb zenéket is játszanak (még ha korlátozva is). Belgiumban, az osztálytársaim között nagyon izgalmas projektek alakultak már - ott sokkal jellemzőbb, hogy a főiskola, vagy konzi alatt már mindenki projektekben gondolkodik, saját dalokat ír, stúdiózik, és próbál elindulni, próbálja megtalálni a saját zenei vonalát. Beszélgettem velük, és azt mondták, hogy ők a rádióknak meg sem próbálják beküldeni a zenéiket, mert nincs olyan adó és műsor, ami lejátszaná őket. Vagy kommersz pop zenét játszanak a rádiók, vagy klasszikus zenét – egy kísérletibb pop- vagy jazz zenének nem igazán van helye a médiában. Ezt nagyon furcsa volt hallani. Evidens, hogy egy jazz kompozíció soha nem fog annyit szerepelni a rádiókban, mint egy pop dal, de Magyarországon szerintem elég jól reprezentált a jazz is, meg a kísérletibb dolgok is a rádióban - van több olyan műsor, meg adó, ahova be lehet küldeni a kisebb közönségnek szóló zenéket is.

Van egy csomó olyan érték, könnyebbség itt Magyarországon, amit értékelni kell, és amit én természetesnek vettem – most kiderült, hogy nem az.

Ami egy picit más kint, az a morál. Azt éreztem, hogy mindenkinek alapvető, hogy dolgozik a saját ügyén, keresi a saját ügyét. Olyan alapvető aktivitást tapasztaltam magam körül a többi diákban, ami itthon nem annyira általános. Egyrészt, az iskolát nagyon komolyan vették: nem volt vagány dolog lógni vagy ellezserkedni, mindenki készült és csinálta. Másrészt mindenki azon pörgött, hogy hogyan lesz saját projektje, hogy fogjon bele az önkifejezésbe, merre menjen az életével. Nem volt jellemző az a fajta diákos lezserség, hogy amíg még bent vagyunk a suliban, addig még érezzük jól magunkat. Már mindenki a jövőre fókuszált. Ez nagyon tetszett, és engem is munkára inspirált.

A kint adott koncerteiden milyen közönséged volt? Sokszor kikezdik a magyar közönséget, hogy nem elég nyitott – ez szerinted valóban így van, vagy az egész csak prekoncepció? Van különbség hazai és külföldi közönség közt?

- Sokszor megkapom ezt a kérdést - van is, meg nincs is. Nyilván kultúrabeli különbség is van. Vannak olyan országok, amelyek kultúrájában eleve jobban benne van a jazz. A lengyeleknél például szuper fellépni, mert ott úgy alakult, hogy kulturálisan jobban jelen volt mindig a jazz, ezért a közönség jobban hozzá van szokva és jobban érti, hogy mi történik a színpadon. Ezt a belgáknál is éreztem. Brüsszel abszolút egy intellektuális közeg, és ilyen közegben hálás zenélni. Nyilván közönség és közönség között is van különbség.

Ugyanakkor a zene az valahol mindenkire hat. Nekem újra és újra bebizonyítja az élet és a koncert helyzetek, hogy a prekoncepciók nagyon sokszor tévesek vagy túlzóak. Sokszor van olyan például, hogy elmegyünk egy kis vidéki városba koncertezni Magyarországon, úgy érkezünk meg, hogy nem tudjuk, mit várhatunk, hogy a közönség mennyire fogja majd értékelni a zenénket, mennyire lesz ez nekik izgalmas. Időről-időre nagyon csúfosan rácáfolunk a saját prekoncepcióinkra, mert döbbenetes, hogy milyen szerető, befogadó, és nyitott közönség tud lenni egy olyan városkában is, ami mondjuk nem egyetemi város, és nem gondolnád, hogy az emberek nyitottak a jazzre.

Sokszor a legváratlanabb közegekből érkezik elismerés. Ez egy nagyon szerencsés szakma, mert ez nap mint nap megtörténik. Nyilván mindenki értő közönségre vágyik, és szerintem természetes, hogy azt gondoljuk, hogy akinek nagyobb a zenei műveltsége, vagy iskolázottabb, az jobban tudja érteni, vagy értékelni azt, amit csinálunk – de ez nem így van! Annyira jó, hogy ilyen a szakmám, hogy erre időről-időre emlékeztet és rácáfol: hogy a zene az tényleg mindenkié! Ez közhely, de tényleg mindenki által befogadható, még akkor is, ha bonyolultabb. Nyitott fül és nyitott személyiség kell hozzá, de az, hogy az embert hogy találja meg a zene nem a tanultságon, iskolázottságon, vagy anyagi helyzeten, vagy akármin múlik. Jó, ha van egy zenei alapműveltség, az segíthet, de ha nincs, az sem feltétlenül akadály. Nem előfeltétel. Sokszor előfordul, hogy valaki úgy jön hozzám egy-egy koncert után, hogy rögtön szabadkozik: „Jajj, nagyon tetszett, de én nem értek hozzá...” – nem kell érteni hozzá! Persze vannak nagyon matekos zenék is, de alapvetően a zene - legalább is nekem - maximálisan emocionális ügy. Nem érteni kell hozzá, hanem az embernek ki kell nyitnia magát, és befogadni, és aztán vagy hat, vagy nem.

Elég sokféle zenét csinálsz - a vers megzenésítéstől a quarteten keresztül a Bin-Jip kísérleti elektronikus megoldásaiig - és a különböző stílusokat is kevered. Van ezzel olyan célod, hogy segítsd a műfajok közti átjárást?

- Azért foglalkozom sok területtel és veszek részt többféle zenei projektben, mert nagyon sok minden érdekel, és az ízlésem sem korlátozódik egy-egy stílusra - nagyon sokféle zenét hallgatok és szeretek. Nem egyszer fordul elő, hogy valaki mondjuk rákap a Bin-Jip-re - mert az elektronikus, popos, könnyen befogadható -, ez felkelti az érdeklődését, és eljön egy duó koncertre a Bálinttal - amire amúgy nem jött volna el, mert az már nehezebbnek, vagy bonyolultabbnak gondolható. Ez egy mellékhatás, ami szerintem jó, és nagyon remélem, hogy ez növelheti az emberek nyitottságát. Hogy ezáltal ráérezhetnek arra, hogy nem kell félni az új stílusoktól, vagy nem kell azt gondolni, hogy ez a zene nekem sok, én erre a koncertre nem megyek el, mert úgyse érteném, hanem egyszerűen el kell jönni – aztán maximum nem tetszik, és akkor legközelebb nem jön; de ki kell próbálni, meg kell hallgatni.

Több helyen olvastam, hogy albumaid Japánban is megjelentek, a Nature Bliss kiadónál. Honnan ered ez a kapcsolat? Hogy kerültél Japánba?

- Ez egy nagyon valószerűtlen történet, egy tündérmese az életemben - mert ők találtak meg. Ráadásul akkor, amikor itthon még egyáltalán nem voltam ismert. Az első albumomat vettük fel, és készítettünk hozzá egy honlapot, ahol bele lehetett hallgatni a dalokba (ez még a MySpace előtt volt). Ezt valahogy megtalálta egy japán terjesztő, aki rendelt a lemezeimből. Azok annyira pikk-pakk elfogytak, hogy erre felfigyelt egy kinti kiadó, és ők kerestek meg. Azóta minden lemezem megjelent kint. Főleg az első két albumnak volt nagy sikere– azok a legjazzesebbek, és azt hiszem, a japán piachoz az illik a legjobban. Két lemezbemutató turnénk is volt Japánban. Most szó van róla, hogy Gyémánt Bálinttal vagy a Bin Jip-pel jövőre mennénk megint, ez majd kialakul.

Gyémánt Bálinttal Berlinben is lett idő közben egy kiadótok. Azt hogy sikerült összehozni?

- Nem korábbi kapcsolaton alapult, teljesen direkt módon vettem fel a kapcsolatot kiadókkal, és az egyik nyitott volt. Nagyon szerettem volna, hogy Ny-Európában egy rendes kiadónál megjelenjen a duó lemezünk Bálinttal, úgyhogy egyik nap leültem, és beírtam a Google-be, hogy „jazz labels Germany” - kutatni kezdtem, hogy melyik lehet az a kiadó, aki hasonló kiadványokkal foglalkozik, vagy akihez illene a stílusunk. 9 kiadónak küldtem demo CD-ket, és az egyikkel sikerült megállapodnunk. Úgy hívják őket, hogy Traumton, és történetesen pont Berlinben vannak. Úgyhogy ennek kapcsán szeptembertől ahogy eddig Brüsszelbe, most Berlinbe fogok kiingázni.

Ami nagyon izgalmas, hogy a berlini Collegium Hungaricum-ban szeptembertől indul havi rendszerességű klubom: minden hónap első csütörtökén fogok fellépni a Collegium Hungaricum éttermében. Az első blokkban szóló műsort fogok adni looperrel, a másodikba pedig mindig egy (többnyire) helyi művészt fogok bevonni, meghívni vendégként. Az első alkalommal David Helbock berlini zongorista lesz a vendégem, decemberben pl David Friedman világhírű vibrafonos.  Ez nagyon jó lehetőség arra, hogy megismertessem magam a helyi szcénával, és ezáltal én is sokkal jobban megismerjem azt.

Ez a kezdeményezés a Te ötleted volt, vagy egyfajta kooperáció?

- Ez a szerencsés egymásratalálások következménye. Amikor leszerződtünk a Traumtonhoz, úgy gondoltam, hogy ez egy szuper lehetőség, aminek utána kell menni. Ha megjelentetik a lemezt, az nem elég, abból nem lehet nagy hullámot kavarni – ezt úgy lehet megragadni, ha az ember ott van és üti a vasat. Elkezdtem kijárni Berlinbe lehetőségeket keresni, és felvettem a kapcsolatot a Collegium Hungaricummal is, akik nyitottak voltak. Ez a közös klub számukra is jó, hiszen ők is keresik a programokat. Én a kiadó segítségével elhozhatok hozzájuk olyan művészeket, akik egyébként nem biztos, hogy oda tévednének. Nyilván egy olyan előadót, mint David Friedman csak úgy tudok elhívni, hogy van egy kiadóm, aki összeköt vele és segít ebben. Ez mindenkinek jó – a Magyar Intézetnek is, nekem is, és remélhetőleg a meghívott zenészek is jól érzik majd magukat.

Ez nagyon jól hangzik, sok sikert kívánok hozzá. Eddig sem voltál tétlen, de ezután pláne sok dolgod lesz. Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy beteljesültek az álmaid? Milyen célokat, álmokat görgetsz még magad előtt?

- Ha akár csak 3 éve valaki azt mondja nekem, hogy Berlinben klubom lesz... Ez egy megvalósult álom. De az is az, hogy Kapolcson a Bin-Jip vendége Erik Truffaz lesz. A Kassák-lemez, amit tavaly vettünk fel Pándi Balázzsal, Márkos Alberttel és Benkő Róberttel, és amit október 29-én fogunk bemutatni az Opus jazz klubban, Keszég László színművész közreműködésével - ez is egy megvalósult álom. Vagy az, hogy az egyik legnagyobb hatású brüsszeli tanárom, Kris Defoort a triójával Magyarországra látogat, hogy együtt dolgozzunk, és lesz egy közös koncertünk október 18-án az Opus-ban - ez is egy fantasztikus álom...

Úgy érzem, hogy jó irányba halad az életem, mert egy csomó olyan esemény van benne, ami hihetetlen, hogy megvalósulhat, és még két éve is elképzelhetetlen lett volna. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, meg az angyalkáknak, mert nagyon sok jó, és intenzív élmény van az életemben.

Nyilván vannak még nagy álmok – például Németország egy nagyon nagy falat. Ha ott sikerülne valami stabilabb helyet találni magamnak vagy bármelyik projektemnek a zenei életben, az fantasztikus lenne. Buddhista közhellyel élve: Az út a cél! Én ezt az utat nagyon-nagyon élvezem, és ez is a cél. Nincsenek nagyon konkrét álmaim, amik, ha nem sikerülnek, akkor a kardomba dőlök. Ha ilyen intenzív és élménydús marad az életem, akkor nagyon boldog leszek.

Mennyire hatnak rád a hétköznapok? Nem elsősorban a politikára gondolok, de úgy általában mindenre, ami nem művészet. Hogy éled meg a mindennapokat, mennyire engeded közel magadhoz az aktuális történéseket? Itt nem csak a magyar valóságra gondolok, de akár az európai fejleményekre is.

- Nehéz dolog ez. Igazából azt nézem, hogy én mit tudok tenni. Individuumként azt tudom tenni, hogy megpróbálok szabad maradni, és úgy alakítani az életemet, hogy ne függjek. Hogy ne függjek attól, hogy milyen kulturális pályázatokat írnak ki és azt hogy osztják el, ne függjek az állami támogatástól, ne függjek egy adott város sorsának az alakulásától. Szerintem az ember függetlenséggel tud alapvetően védekezni ez ellen. Nyilván az, hogy külföldön igyekszünk karriert építeni, nem véletlen.

De ezzel együtt is, nekem Magyarország és Budapest egy nagyon fontos bázis, és szerintem ez mindig így lesz. Itt a legstabilabb a közönségem – ez nyilván anyagilag, materiális szempontból is nagyon fontos, de érzelmileg meg pláne. Imádom a várost, és nagyon szeretem a magyar közönséget.Imádok Magyarországon koncertezni – a fővárosban is, vidéken is, kis helyeken is, meg Kapolcson... annyira szuper létet biztosít nekem ez az ország, hogy én ezt nagyon nagyra értékelem.

Ugyanakkor nehéz. Nem rejtem véka alá, hogy nem tartom ideálisnak a magyar közéletnek a helyzetét, és ezt nehéz látni. Aki ingázik, vagy sokat utazik, annak nehéz leszállni a repülőről, mert amikor haza érkezik, érzi, hogy az emberek egy kicsit máshogy fogják fel az életet. De szerintem ezzel nem szabad túl sokat foglalkozni, nem szabad ebbe belesüppedni, mert akkor te is ennek válsz a részesévé. Én próbálom a létező legpozitívabban képviselni azt, amit csinálok, és a lehető legtöbbet nyújtani magamból, és próbálok hinni benne, hogy pozitív hatással vagyok a környezetemre. Én politizálni biztosan nem szeretnék. A zene egy sokkal magasabb létező, vagy dolog annál, mintsem, hogy összemossuk politikával – nekem. Magánemberként van véleményem a magyar közéletről, de a zenét próbálom a lehető leginkább függetleníteni ettől. Szerintem így tudom a legpozitívabb hatást kifejteni.

Rengeteg időt és energiát fordítottál arra, hogy az ének tudásod fejleszd. Eljött-e már az a pont, amikor művészileg úgy érezted, sikerült pontosan megvalósítani azt, amit elképzeltél?

- Igazán sosem érzi az alkotó, hogy pontosan azt valósította meg, amit akart, de azért néha egy nagy feladat végeztével át tud járni az elégedettség. Például, amikor a You don’t know it’s you című lemezt felvettük. Az egy annyira jó felvétel volt, és olyan boldog voltam, hogy sikerült kiadni magamból egy csomó mindent, amit ki szerettem volna, hogy úgy éreztem: ha ennyi volt a kalandom a zenével, vagy ha holnap meghalok autóbalesetben, akkor is ez jó volt így, és már kiadtam magamból annyit, amiért már megérte az elmúlt X év. Vannak ilyen pillanatok - amikor az embert megszállja a jó érzés. Azt hiszem, nekem ez a kiadás érzés a legfontosabb – nem az, hogy elérni, vagy siker, hanem, hogy valamit ki tudtam fejezni, valamit hozzá tudtam rakni a világhoz az alkotással. Ez hívja elő belőlem ezt az érzést.

Ugyanakkor ezek a pillanatok nem tartanak sokáig, mert aki alkotó az általában hajlamos erősen kritikus lenni. Én is elég kritikus vagyok, és inkább megyek előre és az új dolgokra koncentrálok. Ha valamitől megijednék, akkor az a hátradőlés lenne. Én nem akarok hátradőlni. Nyilván a tempó - az, hogy milyen tempóban űzöm a dolgaimat - hol gyorsabb, hol lassabb, de úton kell maradni és mindig keresni kell a fejlődési utat. Rettentő távol áll tőlem, hogy azt gondoljam: már megérkeztem valahová. Vannak kis lépcsőfokok, amit az ember megérez - hogy na, most léptem egyet, vagy most lezárult egy szakasz, vagy most beteljesítettem valamit -, de igazából megérkezni, azt nem szabad.

Az éneklésen túl mi az, amiben fejlődni szeretnél még? Akár zeneileg, technikailag, akár emberileg.

- Most a looperrel sokat foglalkozom. A berlini klub miatt is, hiszen ott ki fogok állni szólóban, és nem evidens, hogy az hogy lesz izgalmas, meg hogyan lesz profi. Egyébként nagyon jó lenne, ha tudnék annyit gyakorolni zongorát, hogy azzal ki tudjak állni színpadra – ez egyszerűen az időmbe nem fér bele most sajnos, pedig nagyon szeretném.

Amit szeretnék fejleszteni, az mindenek előtt a time management. Nagyon sok dolog van az életemben, sok minden érdekel. Nem arról van szó, hogy nyűgös dolgokat bent hagyok, hanem arról, hogy egy csomó jó dolog van, és azok közül kell kiszórni olyanokat, amiket fájdalom kiszórni, de muszáj, mert jobban kell tudnom fókuszálni az igazán fontos dolgokra. Tulajdonképpen ez nem zenei, de leginkább ebben szeretnék fejlődni. Hogy minél jobban tudjak fókuszálni, és akkor talán lesz időm arra is, hogy többet gyakoroljak zongorát.

Utolsó kérdésként, a time management-nél maradva: régóta készül az új Bin-Jip album, amin jelenleg a produceri, keverési munkálatok folynak. Mikorra várható, hogy elkészültök vele?

- A produceri munkát Andrew és a hangmérnökünk, Schram Dávid végzik ketten, ezt Bálinttal 99%-ban rájuk hagyjuk. Időről-időre elmondjuk a véleményünket, de ehhez ők értenek igazán. Az album hangzásának kialakítása az ő területük. Bálinttal inkább az írásban vagyunk aktívabbak, meg persze a följátszásban, ők azok, akik a hangzást addig gyurmázzák, amíg jó nem lesz. Ez nagyon időigényes folyamat, Andrew ráadásul maximalista, így hihetetlenül sokáig tudnak dolgozni egy-egy dalon. De nagyon reméljük, hogy december 21-ére elkészül a lemez.

A lemezbemutató - ami nagyon különleges lesz - december 21-én lesz a  Művészetek Palotájában. Egyrészt Erik Truffaz lesz a vendégünk, másrészt ott lesznek a Kiégő Izzók, - akikkel a Planetáriumban többször koncerteztünk már -, és fel fognak építeni fölénk egy kis kupolát, (egy kis planetáriumot), és oda fognak vetíteni!

Lelkesedése, ahogy mesélt nekem a fejleményekről, rám is átragadt. Fél óra alatt rengeteg dolgot megtudtam róla, és nagyon örültem neki, hogy szánt rám időt. Miután ellenőriztem, hogy minden szóbakerült-e, amire kíváncsi voltam, megköszöntem neki az interjút, ő pedig rohant is tovább.

Hugh Laurie and THE COPPER BOTTOM BAND

Steven Seagal hatására utánajártam, még mely színészek adták zenélésre a fejüket. A téma külön bejegyzést érdemel – mindenesetre Hugh Laurie esete a Copper Bottom Band-del megerősítette bennem a felismerést, hogy sikeres színészként zenekarba szállni hihetetlen nagy előny, ami lehet kölcsönösen gyümölcsöző, és teret adhat az örömzenélésnek. Majd’ két és fél óra jól megkomponált szórakoztatás – egyszerre arculcsapóan ironikusan, és mégis őszintén. Mr Laurie, elismerésem!


Hugh Laurie szenvedélye saját bevallása szerint mindig is a zene volt. Autodidakta módon tanult meg zongorázni, és mára gitározik és szájharmonikázik is, amit a tegnapi koncerten profi előadással fűszerezett. Fontosnak tartja, hogy a régebbi korok zenéi - így az akár több, mint száz éves blues, jazz és spirituális dalok -  tovább éljenek, így nem véletlen, hogy zenekarával, a Copper Bottom Band-del főleg az említett műfajok nagyjaitól válogat, de szép számmal akadnak saját dalaik is.

Mielőtt beleszaladnék a koncert tartalmi elemzésébe, le kell szögeznem: Hugh Laurie olyan karakter, akit színészi sikerei miatt a közönség valószínűleg akkor is kitörő tapsviharral fogadna, ha zenei teljesítménye gyenge lenne. A koncert elején ez az effektus egyfajta láthatatlan falat emelt a közönség és az előadás közé, de Steven Seagal-lal ellentétben (aki egy pillanatra sem firtatta színészi múltját) Hugh Laurie bátran szembement a tagadhatatlanul a koncertteremre ült Hollywood-hatással, és külön megköszönte, hogy annak ellenére telt ház fogadta, hogy voltaképp ő is jól tudja: egy ilyen koncerttel lutrizik az ember. Hiszen attól, hogy valaki tehetséges színész, nem feltétlenül lesz jó zenész előadó is. Szimpatikus volt az őszintesége, és határozottan igyekezett minden szempontból a közönség kedvében járni – kezdve a magyar üdvözléstől a folyamatos kommunikációig.

Ha dióhéjban kellene összegeznem, milyen is volt a koncert a Kongresszusi Központban, csak annyit mondanék: profi. Egy ügyes és rutinos előadó estjének lehettünk részesei, aki mellett képzett és kiemelkedő zenészekből álló együttes áll. Ezzel azonban Laurie egy pillanatra sem él vissza. Nem kényelmesedik el, és hagyja, hogy ők vigyék a hátukon az este zenei részét, aktív tagja a muzsikának, és tudja, mikor kell a háttérbe visszahúzódnia és teret adnia a többi zenésznek. A produkció mégsem száraz – az együttes tagjainak (beleértve és kiemelten Hugh Laurie-t is) őszinte lelkesedése személyessé teszi az előadást, és ez a közönségre is átterjed. Pár dalt követően minden sorban mozogni kezdtek a talpak, és többen már a zenék közti beszélgetésben is aktívan részt vettek. Az est frontembere nagy hangsúlyt fektetett az érthető kommunikációra, végig érthetően, szépen artikulálva beszélt és mesélt egy-egy dal kiválasztásának okairól, vagy azok keletkezéséről.

„Szeretném még egyszer megköszönni, hogy ennyien eljöttek. Nem csak azért, mert itt vannak, hanem azért is, mert ezáltal azok a régi, öreg dalok, amiket kiváló zenekarommal, a Copper Bottom Band-del eljátszunk önöknek új esélyt kapnak arra, hogy ne tűnjenek el a feledés homályában. Ezek a zenék a közönség által élnek túl, lélegeznek, érvényesülnek igazán. Köszönöm, hogy itt vannak!”

Lenyűgözött, amilyen odaadással beszélt Hugh Laurie az általa már-már bálványként körülrajongott előadókról – például Jelly Roll Morton-ról és W.C. Handy-ről, de különösen Bessie Smith-ről (akit a zene egyik ősanyjának tart, és ahogy ő fogalmazott: el sem tudná képzelni a világot és a zenét, ha nem lett volna Bessie Smith).

A klasszikusok megismertetésében hét tagú zenekara, a Copper Bottom Band segítette – színtiszta profizmussal. Az együttes tagjai egytől-egyig remek zenészek, de külön szeretném kiemelni a két énekesnőt – Gaby Moreno-t és Jean McClain-t -, akiknek a hangja gospel kórusokba illő; valamint a pozanon játszó Elizabeth Lea-t. Női pozanost még nem nagyon láttam-hallottam, de ő lenyűgözően játszott, és a vokálba is besegített, ha éppen nem kellett hangszerén játszania.

Sajnos a Kongresszusi Központ hangzása ez alkalommal sem volt jó. Kifejezetten zavart a szóló részeknél, hogy bár az énekesnők hangszínén hallottam, hogy dinamikusan énekelnek, mégis laposan szólt az egész, és sajnos a különböző hangszerek sem voltak egymáshoz képest kellemesen összehangolva. Sokat rontott a koncert zenei élményén, pedig igazán kitettük magukért az együttes tagjai.

Laurie nem csak zongorázott, gitározott és énekelt, valódi show man-ként táncolt, őrjöngött, tapsra és táncra buzdította a közönségét, és egy argentin tangó erejéig még Gaby Moreno-t is megtáncoltatta. A koncert közepén amolyan re-hidratáló szünetet tartottak, és a zenekarral a közönség egészségére koccintottak némi whiskey-vel (vagy pálinkával), de Laurie koncert közben is pusztította a feleseket.

Igazán jó hangulatú estét csináltak. Röpke két és fél órára kiragadtak minket Budapestből, és megidézték a füstös New Orleans-i lebujok hangulatát. A színpad kép és az öltözetük is tökéletes időkapszulaként működött, a koncert végére pedig rávették a közönséget, hogy táncra perdüljön a széksorok között.

A koncert után azon tűnődtem, a látottakat és hallottakat vajon milyen mértékben befolyásolta az, hogy Hugh Laurie történetesen ismert színész.

Egy felkapott színész bizonyára könnyebben kerül össze profi zenészekkel, akikkel biztosra mehet és nagyságrendekkel felkapottabb helyeken léphet fel, mint bárki ismeretlenül. Hugh Laurie zenészként is beleadott mindent, és vitathatatlanul jól zongorázik, előadóként pedig igazán karizmatikus. A Copper Bottom Band ugyanakkor egy kevésbé tehetséges énekessel is elvitte volna a hátán a show-t. Vajon hány tehetséges zenekart nyel el az ismertségért folytatott küzdelem, és lennének-e kellőképp kitartóak a színész-zenészek, ha nekik is meg kellene járniuk a szamárlétrát zenekaraikkal, mielőtt kongresszusi központok nagytermeiben léphetnek fel?

Hugh Laurie megérdemelte a figyelmet, és a Copper Bottom Band-del adott budapesti koncertje egyértelmű siker volt. Örülök, hogy részese lehettem, mert a zenetörténet egy remek korszakát ismerhettem meg egy szimpatikus zene rajongó szemszögéből. Dr House egy pillanatra sem kísértett.

Hugh Laurie és a Copper Bottom Band honlapjáért kattintsatok ide.

 

Nyitottnak lenni

Ma van a PRIDE napja. Ahogy a héten több más országban, ma Magyarországon, Budapesten is megmutatják magukat az LMBTQ társadalom tagjai. Már maga ez a meghatározás is milyen kirekesztő.

Török Kati blogja a Nyitottak vagyunk kezdeményezéshez még indulásakor csatlakozott. Hiszek benne, hogy kitartó munkával, kis figyelemmel változtathatunk világunkon – létrehozhatunk egy olyan társadalmat, ami elfogadóbb, mint most, megértőbb, mint most, nyugodtabb, mint most. A zene mindenen átível, nem szabja meg semmi és senki, nincs köze szexuális orientációhoz, párkapcsolati állapothoz, nemhez. Jó lenne, ha ezt sokan elfogadnák.

A probléma az, hogy a PRIDE-dal kapcsolatban, és általánosan az LMBTQ-ügyekkel kapcsolatban megbélyegző a közbeszéd. Elkülönítjük azokat, akik mások, mint mi vagyunk, pedig elfogadnunk kellene őket, és az emberi sokszínűséget látni ebben.

A mai nap az lenne a legfontosabb, hogy mindenki belegondoljon kicsit, milyen lehet másnak lenni, és, vajon elfogadható-e, ahogy ma másnak lehet lenni. Létezik másság?

Legyetek nyitottak. Ne csak a mai napon!