Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

James Blunt: Moon Landing tour 2014

James Blunt első lemezét egy időben rengeteget hallgattam. Még akkor is, mikor már a csapból is a You’re Beautiful szólt. Azóta viszont nem követtem aktívan munkásságát. Mégis, mikor megtudtam, hogy játszani fog a Sportarénában, úgy éreztem, meg kell nézni élőben. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, és eljuthattam a koncertre, mert az idei év egyik nagy meglepetése volt számomra. A Moon Landing turné produkciója leveszi az embert a lábáról.


A félhosszra zárt Arénában 8-kor még szellősen gyűlt a nézőközönség – a teljes tolongót sorbarakták székekkel, csendes ülős koncertnek ígérkezett az este. 8-kor Bogi és zenekara lépett a színpadra, akik rettentő lelkesek voltak, és az izgatottság lendületével pörögték végig a műsorukat. Próbálták a közönséget is bevonni a buliba, de az ültetett tömeg nem bizonyult túl aktívnak. Ez azonban nem vett el a lelkesedésükből, és öröm volt látni az őszinte meghatottságot, hogy ők zenélhettek James Blunt előtt.

Valamivel 9 után aztán megérkezett James Blunt, az est nagy meglepetése.

Arra számítottam, hogy nagyon szépen fog szólni majd a koncert, és a slágerek is profin hangzanak majd el szép sorban. De azt gondoltam, csendes, kissé magunkbafordulós, szomorkás este vár ránk. Ehelyett egy roppant ügyesen felépített, teljes estés utazást nyertünk, ami legalább a koncert idejére kiragadott minket a mindennapokból.

A zenekar űrhajós ruhában érkezett az egyszerű színpadra, amelyen a hangszeres zenészek állványokon álltak/ültek, a háttérben egyetlen hatalmas kivetítővel, a színpad fölött pedig óriási disco gömbbel. James Blunt folyamatosan kommunikált, viccelődött a közönséggel, és amellett, hogy magyar nyelven köszöntött minket, megragadta az alkalmat – ahányszor csak lehetett -, hogy elmondja, mennyire szeret itt játszani. Végre ez a koncert jól szólt az Arénában, és a kivetítő kisfilmjei is sokat hozzátettek az összképhez. Valóban űrhajós kilövéssel kezdtünk, majd szép felvételeken láthattuk kívülről bolygónkat, aprólékos animáción az űrhajó működését. De akadtak tengeralatti búvár videók is, a koncert második, zúzósabb felében pedig igazi disco hangulatot varázsolt a színes képeivel. Többeknek annyira tetszett az előadás, hogy székeiket elhagyva középen előre sétáltak a színpad elé. James Blunt nagyon kedves gesztust gyakorolt, amikor az első így előadott szám végén megkérte őket, hogy – bár nagyon szereti az energiájukat – álljanak ki oldalra, hogy ne zavarják azokat, akik ülve nem látnak tőlük. Lesz majd még, hogy eljön az ő idejük, majd szól....

...és valóban eljött az ő idejük, de mindenki más ideje is! Az egyik dalnál ugyanis olyannyira felhergelte a közönséget, hogy mindenki felállt, és ekkor stage divinggal végigúsztatta magát a tömeg tetején. Sok koncerten jártam már a Sportarénában – olyanokon is, ahol ez az ültetett megoldás volt -, de ilyet még sehol nem láttam. Amikor a tolongó másik végéig ért, még körbeszaladt a lelátók mentén, és csak ezután mászott vissza a színpadra. Hihetetlen hangulatos volt az egész, le a kalappal előtte!

A hangulatot csak fokozta, mikor megkérte a közönséget, hogy az egyik lassú dalra mindenki vegye elő mobilját, és világítson vele. Az utóbbi napok tüntetései közt is gyönyörű látvány volt a telefoncsillagokban úszó nézőtér!

Felemelő volt ez a koncert, amit biztos vagyok benne, még sokáig magunkban őrzünk, akik ott voltunk. Annak, aki lemaradt róla, már nyugodt szívvel ajánlom, hogy következő adandó alkalommal nézze, hallgassa meg James Blunt-ot, mert nagyon szerethető előadó, aki kellő önironiával kezeli szomorkás hírét.

„You must have thought you were going to hear miserable songs – you came here for miserable songs, right? Are you at the right place? You wonder...”

Nagyon jól éreztem magam hétfő este. Íme egy felvétel a svájci fellépésükről, ugyanerről a turnéról. A budapesti koncert szerintem sokkal lelkesebb volt.


Hugh Laurie and THE COPPER BOTTOM BAND

Steven Seagal hatására utánajártam, még mely színészek adták zenélésre a fejüket. A téma külön bejegyzést érdemel – mindenesetre Hugh Laurie esete a Copper Bottom Band-del megerősítette bennem a felismerést, hogy sikeres színészként zenekarba szállni hihetetlen nagy előny, ami lehet kölcsönösen gyümölcsöző, és teret adhat az örömzenélésnek. Majd’ két és fél óra jól megkomponált szórakoztatás – egyszerre arculcsapóan ironikusan, és mégis őszintén. Mr Laurie, elismerésem!


Hugh Laurie szenvedélye saját bevallása szerint mindig is a zene volt. Autodidakta módon tanult meg zongorázni, és mára gitározik és szájharmonikázik is, amit a tegnapi koncerten profi előadással fűszerezett. Fontosnak tartja, hogy a régebbi korok zenéi - így az akár több, mint száz éves blues, jazz és spirituális dalok -  tovább éljenek, így nem véletlen, hogy zenekarával, a Copper Bottom Band-del főleg az említett műfajok nagyjaitól válogat, de szép számmal akadnak saját dalaik is.

Mielőtt beleszaladnék a koncert tartalmi elemzésébe, le kell szögeznem: Hugh Laurie olyan karakter, akit színészi sikerei miatt a közönség valószínűleg akkor is kitörő tapsviharral fogadna, ha zenei teljesítménye gyenge lenne. A koncert elején ez az effektus egyfajta láthatatlan falat emelt a közönség és az előadás közé, de Steven Seagal-lal ellentétben (aki egy pillanatra sem firtatta színészi múltját) Hugh Laurie bátran szembement a tagadhatatlanul a koncertteremre ült Hollywood-hatással, és külön megköszönte, hogy annak ellenére telt ház fogadta, hogy voltaképp ő is jól tudja: egy ilyen koncerttel lutrizik az ember. Hiszen attól, hogy valaki tehetséges színész, nem feltétlenül lesz jó zenész előadó is. Szimpatikus volt az őszintesége, és határozottan igyekezett minden szempontból a közönség kedvében járni – kezdve a magyar üdvözléstől a folyamatos kommunikációig.

Ha dióhéjban kellene összegeznem, milyen is volt a koncert a Kongresszusi Központban, csak annyit mondanék: profi. Egy ügyes és rutinos előadó estjének lehettünk részesei, aki mellett képzett és kiemelkedő zenészekből álló együttes áll. Ezzel azonban Laurie egy pillanatra sem él vissza. Nem kényelmesedik el, és hagyja, hogy ők vigyék a hátukon az este zenei részét, aktív tagja a muzsikának, és tudja, mikor kell a háttérbe visszahúzódnia és teret adnia a többi zenésznek. A produkció mégsem száraz – az együttes tagjainak (beleértve és kiemelten Hugh Laurie-t is) őszinte lelkesedése személyessé teszi az előadást, és ez a közönségre is átterjed. Pár dalt követően minden sorban mozogni kezdtek a talpak, és többen már a zenék közti beszélgetésben is aktívan részt vettek. Az est frontembere nagy hangsúlyt fektetett az érthető kommunikációra, végig érthetően, szépen artikulálva beszélt és mesélt egy-egy dal kiválasztásának okairól, vagy azok keletkezéséről.

„Szeretném még egyszer megköszönni, hogy ennyien eljöttek. Nem csak azért, mert itt vannak, hanem azért is, mert ezáltal azok a régi, öreg dalok, amiket kiváló zenekarommal, a Copper Bottom Band-del eljátszunk önöknek új esélyt kapnak arra, hogy ne tűnjenek el a feledés homályában. Ezek a zenék a közönség által élnek túl, lélegeznek, érvényesülnek igazán. Köszönöm, hogy itt vannak!”

Lenyűgözött, amilyen odaadással beszélt Hugh Laurie az általa már-már bálványként körülrajongott előadókról – például Jelly Roll Morton-ról és W.C. Handy-ről, de különösen Bessie Smith-ről (akit a zene egyik ősanyjának tart, és ahogy ő fogalmazott: el sem tudná képzelni a világot és a zenét, ha nem lett volna Bessie Smith).

A klasszikusok megismertetésében hét tagú zenekara, a Copper Bottom Band segítette – színtiszta profizmussal. Az együttes tagjai egytől-egyig remek zenészek, de külön szeretném kiemelni a két énekesnőt – Gaby Moreno-t és Jean McClain-t -, akiknek a hangja gospel kórusokba illő; valamint a pozanon játszó Elizabeth Lea-t. Női pozanost még nem nagyon láttam-hallottam, de ő lenyűgözően játszott, és a vokálba is besegített, ha éppen nem kellett hangszerén játszania.

Sajnos a Kongresszusi Központ hangzása ez alkalommal sem volt jó. Kifejezetten zavart a szóló részeknél, hogy bár az énekesnők hangszínén hallottam, hogy dinamikusan énekelnek, mégis laposan szólt az egész, és sajnos a különböző hangszerek sem voltak egymáshoz képest kellemesen összehangolva. Sokat rontott a koncert zenei élményén, pedig igazán kitettük magukért az együttes tagjai.

Laurie nem csak zongorázott, gitározott és énekelt, valódi show man-ként táncolt, őrjöngött, tapsra és táncra buzdította a közönségét, és egy argentin tangó erejéig még Gaby Moreno-t is megtáncoltatta. A koncert közepén amolyan re-hidratáló szünetet tartottak, és a zenekarral a közönség egészségére koccintottak némi whiskey-vel (vagy pálinkával), de Laurie koncert közben is pusztította a feleseket.

Igazán jó hangulatú estét csináltak. Röpke két és fél órára kiragadtak minket Budapestből, és megidézték a füstös New Orleans-i lebujok hangulatát. A színpad kép és az öltözetük is tökéletes időkapszulaként működött, a koncert végére pedig rávették a közönséget, hogy táncra perdüljön a széksorok között.

A koncert után azon tűnődtem, a látottakat és hallottakat vajon milyen mértékben befolyásolta az, hogy Hugh Laurie történetesen ismert színész.

Egy felkapott színész bizonyára könnyebben kerül össze profi zenészekkel, akikkel biztosra mehet és nagyságrendekkel felkapottabb helyeken léphet fel, mint bárki ismeretlenül. Hugh Laurie zenészként is beleadott mindent, és vitathatatlanul jól zongorázik, előadóként pedig igazán karizmatikus. A Copper Bottom Band ugyanakkor egy kevésbé tehetséges énekessel is elvitte volna a hátán a show-t. Vajon hány tehetséges zenekart nyel el az ismertségért folytatott küzdelem, és lennének-e kellőképp kitartóak a színész-zenészek, ha nekik is meg kellene járniuk a szamárlétrát zenekaraikkal, mielőtt kongresszusi központok nagytermeiben léphetnek fel?

Hugh Laurie megérdemelte a figyelmet, és a Copper Bottom Band-del adott budapesti koncertje egyértelmű siker volt. Örülök, hogy részese lehettem, mert a zenetörténet egy remek korszakát ismerhettem meg egy szimpatikus zene rajongó szemszögéből. Dr House egy pillanatra sem kísértett.

Hugh Laurie és a Copper Bottom Band honlapjáért kattintsatok ide.

 

Steven Seagal és a blues


Fotó: Soós Lajos / MTI

Az ezerarcú akcióhős tegnap este a Kongresszusi Központban adott koncertet a Steven Seagal’s Blues Band-del, amire egészen biztos vagyok, hogy sokan csak azért mentek el, hogy élőben láthassák, kifejezőbb-e az arca, ha zenél és nem színészkedik. Én is úgy érkeztem a koncertre, hogy semmit nem tudtam a zenei múltjáról – bár rebesgették, hogy régebb óta játszik együttesben, mint hogy befutott színész lett. Kifejezetten jól szórakoztam, bár inkább érdekes élménnyel lettem gazdagabb, mint kiemelkedő zenei tapasztalattal.


A Budapesti Kongresszusi Központ idén nyáron lecsapott a zenélő színészekre – a Hollywood Music Fesztivál keretein belül tegnap este Steven Seagal, július 19-én pedig Hugh Laurie ad majd koncertet, mindkét előadó blues zenekarral. A műfaj hangulatából adódóan kíváncsian vártam, hogyan szól majd egy ilyen koncert a hely pompájában – a központ koncert terme igazán letisztult és impozáns -, és az összhatás szerintem elég kajlára sikerült. Eleve a közönség összetétele is igen eklektikus volt; pólós-papucsos idős blues harcos és kosztümös-körömcipős jómódú házaspár épp úgy ült a nézőtér foghíjasan telt soraiban, mint a színész legendáért rajongó vörös rúzsos ötvenes, és pár 30 év körüli fiatal „Make a selfie” feliratú Seagal arcképes pólóban (akik nem jártak sikerrel az este folyamán). A jegyárak igen magasak voltak, így nem volt telt ház, de a színész miatt érkezők nem is nagyon foglalták el helyeiket az előzenekar – a Modern Art Orchestra – koncertje alatt. A kortárs jazz és klasszikus zenét játszó big band pedig mindent megtett a hangulat megalapozásáért. A közreműködők közt volt Takács Noémi is, akit a BülBüls-ből ismerhettünk eddig.

Némi késéssel, negyed 9 után sétáltak be a színpadra a Steven Seagal’s Blues Band tagjai, akik rövid felvezetés után be is mutatkoztak. Két gitár, basszus gitár, dob, szintetizátor (zongora és hammond orgona), három vokalista és egy hegedűs. Egytől-egyig tapasztalt zenészek, akik a hangszeres játék mellett a közönség szórakoztatásáért is mindent megtettek. A vokalista lányok tipikus tánca rögtön megalapozta a hangulatot. Mikor már mindannyiukat megismerhettük, mint box mérkőzésekkor, külön felkonferálták Steven Seagal-t, aki nyomban a húrok közés csapott. Semmi felhajtás, póker arc, és szólt a blues. A szám végén gitárt cserélt, ami számomra elég komikusnak hatott: a pocakja fölé lógatott gitár hevederjét kicsatolta, mint egy puskát a gitár technikus kezébe nyomta, majd mozdulatlanul állt, amíg a technikus szabályosan ráadta a másik hangszert, és bekötötte a kábelt.

A hangzás sajnos nem volt tökéletes – eleinte az énekből is keveset hallottunk, de a hegedű és a vokalisták is eltűntek néha a hangzavarban, míg a lábdob az ember torkában dübörgött. Ennek ellenére a zene kellemes volt, autentikus blues, annak magávalragadó egyszerűségével. A show-t Seagal az együttes többi tagjának hagyta – a bonyolultabb énekes részeket a gitárosok vitték, de ahol kellett, ő is beleadott apait-anyait. Miután túltettem magam a filmes múltja miatt mindannyiunkban ott lappangó képzavaron, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy jól csinálja, amit csinál. Szerintem a blues számára igazi kikapcsolódás lehet, nem vágyik a frontemberi szerepre, egyszerűen csak zenélni akar. Gitárszólói a helyén voltak, amennyire hallható volt tisztán és dinamikusan énekelt, és az improvizatív részeknél őszintén el-elmosolyodott, amit öröm volt látni. A számok közt megköszönte a jelenlévőknek a lelkesedést, és elmesélte egy-egy dal történetét – hogy kitől tanulta, vagy miért fontos neki.

A rövid, alig több, mint egy órás koncert közepén az egyenlőség és szabad vallás gyakorlás fontosságát emelte ki, a My God című dal beharangozásaképp. Számomra ez a dal volt a koncert csúcspontja. A téma mellett az ének stílus is remekül megválasztott, és amit a hegedűs játszott ebben a dalban, az egészen lenyűgöző volt. Mintha egy mini hegedűverseny lett volna – a zenekar többi tagjával hol harmóniában, hol teljesen disszonánsan kerekítette a dallamot, ezzel keleties hangulatot és különös atmoszférát adva az egésznek. Sajnos felvételen nem az igazi, pedig szívesen újrahallgattam volna. A blues élő műfaj.

A közönség elég visszafogottan viselkedett a koncert alatt. Nem tudom, hogy ez a helynek köszönhető-e, vagy egyszerűen csak többségben voltak azok, akiket csupán Steven Seagal, mint színész vonzott az eseményre, és a zenére kevésbé voltak kíváncsiak. Mindenesetre a csendes-ülős alaphelyzet nem illett a blues-hoz. A rövidke koncert után visszatapsolt zenekar invitálta is a nézőket, hogy pattanjanak fel székeikből, és táncoljanak együtt a ráadásra. Ami ez után történt, számomra döbbenetes volt.

A teljes koncert alatt akadtak, akik fényképezni, videózni próbáltak telefonjaikkal, ami többnyire sikerült is, bár a biztonsági személyzet többször helyükre utasította a színpad széléhez osonókat. A szabad felállni felszólításra viszont mindenki előre nyomult, és sorban készültek a selfie-k, az emberek egymást fotózták, videózták – az egész olyan volt, mintha a zenekart, mint cirkuszi majmot próbálták volna megörökíteni. Számomra íratlan szabály, hogy koncerten, előadáson nem fényképezek (ha csak erre nincs engedélyem), és, bár nagy volt a kísértés, mert jó helyen voltunk, most is tartottam magam ehhez. De az egészben leginkább az zavart, hogy azzal, hogy mindenki korlátlan mennyiségben és a lehető legpofátlanabb módon igyekezett fényképeket készíteni, szerintem teljesen tiszteletlenek voltak az együttessel szemben. Egyszerűen elszomorít, hogy a 21. században ez a menő – a látvány mindenek felett. Annak a pár embernek, aki valóban táncolni próbált volna, minden kedvét elvette ez a jelenet. A ráadást követően elvonuló zenekar pedig még ki sem ért a színpadról, amikor mellőlünk valaki már hangosan reklamált: „Remélem, játszanak még. Nehogy már ennyi pénzért csak ennyit játsszanak!”

Ettől a kiábrándító végjátéktól eltekintve pedig szerintem kifejezetten szórakoztató volt az este. Egyszerű blues, rutinos előadásban. Igaz, ha nem kaptunk volna ajándék belépőt, nem hiszem, hogy ilyen mélyen a zsebembe nyúltam volna egy ilyen élményért cserébe, de így mindenképp érdekes volt.

Egy olyan embert ismertem meg, aki szeret zenélni, és csupán a zenélés öröméért. Én úgy láttam, a hírnév, a hisztéria és a sztárolás tökéletesen lepattan róla. Tegnap este óta úgy érzem, Steven Seagal sokkal jobb zenész, mint amennyire sokszínű színész. Kíváncsi vagyok, Hugh Laurie esetében ugyanez lesz-e az összhatás.

 

Zenei érettség, rutin és siker kapcsolata

Fotó: Sági Kata

Múlt szerdán a Gödör klubban jártam ANEZ és Black Nail Cabaret koncerten. Két olyan csapat, akiket kezdeti zsengéik óta követek, és akik mást próbálnak csinálni, mint ami a megszokott. De mitől lesz egy produkció sikeres, és lehet-e igazán az, ha olyan műfajban játszik, ami erősen megosztja a hallgatóságot?

A tehetségkutatóknak hála egyfajta könnyűzenei tömegsport alakult ki a médiában az utóbbi években, ahol úgy tűnik, bárkiből lehet sztár, és az underground-mainstream határvonal elmosódni látszik. Ez azonban a gyakorlatban nem egészen így működik, a hazai underground pedig inkább jelent ideológiai műhelyt, mintsem valós zenei progressziót. Ezt Csigó Tamás, a Beat Dis frontembere fogalmazta így meg a HVG-nek adott interjújában pár nappal ezelőtt. Szerinte a magyar underground sohasem a zenéről, sokkal inkább a szövegekről szólt. - “A nyolcvanas évek maga volt a lázadás, így képes volt olyan – egyébként ebből fakadóan erős előadókat szülni –, mint az Európa Kiadó, az URH vagy a Kontrol Csoport. Náluk verséneklők álltak a színpadra és találtak bele a new wave kellős közepébe. Az ember elénekelte a számokat úgy ahogy tudta és mivel jó volt a szöveg, az emberek őrjöngtek.”

Pedig bőven vannak még olyan zenei irányzatok, amikben itthon lemaradásban vagyunk – például az elektronikus zenei alapokra építkező műfajok. A Black Nail Cabaret ezen belül is a táncolható vonalat képviseli, védjegyük pedig az erős és jellegzetes vizuális megjelenésük dacára sokkal inkább énekesnőjük egyedi, határozott hangja. Persze nem figyelmen kívül hagyható, hogy csinos fiatal nőkből álló csapatról van szó, akik nőiességüket látványos fellépő ruhákkal erősen ki is hangsúlyozzák. Koncertjeikre eleinte színpadi táncos előadásokkal is készültek – ebből mára a vetítés és a ruhák maradtak, de a zene így is magával ragad, és aki szereti ezt a stílust, jót bulizhat rájuk.

Bár a Black Nail Cabaret zenéje a könnyen emészthető kategóriába esik, és a csapat indulását követően az X-Faktor dalszerzői versenyének(2010), valamint annak köszönhetően, hogy a De/Vision és a Covenant előtt léphettek fel (2011) némi média visszhangot is kaptak, a műfaj iránt érdeklődő szűk rétegen túl nem sikerült nagyobb közönségre szert tenniük. Pedig az sem vette el a kedvüket koncepciójuk kiteljesítésében, hogy időközben a duó egyik fele külföldre került. Lassan, de biztosan készültek az új dalok, és a vizuális megvalósítás videóikban egyre kiforrottabb lett. Eleinte Lana del Rey mintájára házi készítésű videókból vágtak ügyes klipeket, aztán elkészült a Let Me In szépen kidolgozott klipje, a fellépésen pedig kifejezetten a dalokhoz igazított vetítéssel álltak elő. A szerdai koncerten megbízhatóan hozták a klipek alapján várható minőséget – örülök neki, hogy végre alkalmam volt élőben is hallani őket.

Bár eredetileg miattuk érkeztem, engem ezúttal mégis az ANEZ vett le a lábamról. Őket azért szeretem, mert valóban a határokat feszegetik új zenei koncepcióikkal, ami rendkívül izgalmas – bár az is igaz, hogy ez a kezdetekben erősen megnehezítette befogadhatóságukat. Hogy mi a céljuk ezzel az egésszel, azt már ők is megfogalmazták a következő interjúban, ezért ismerkedésül nézzétek végig a ZenemajomTV felvételét:

Az anez.hu-ról ingyenesen letölthető magyar nyelvű lemez után angolul énekelt dalaik Dust címmel a Chi-Recordings-nál jelentek meg, és a kisfilmben elhangzott tervek részben már teljesültek, mivel nemrég lehetőségük volt Japánban is játszani több klubban a Whereabouts Records szervezésében. Itt elmondásuk szerint rengeteget tapasztaltak, és biztos, hogy ezek a hatások sem tűnnek el nyomtalanul a zenéjükből.

A Gödörben adott koncertjük azért volt számomra hatalmas élmény, mert az eddigi fellépéseikhez képest sokkal kiforrottabb, komplex, és nagyon hatásos előadást láthattam. Míg a kezdetekkor sokan rájuk süthették, hogy Björk-öt utánozzák, mostanra kialakult saját hangzásuk, és számaik sokkal letisztultabbak lettek – ráadásul úgy, hogy mindeközben nem vesztettek kísérletező jellegükből. Sok szokatlan, érdekes, nem várt hangeffektet használnak, de összességében mégis könnyebb azonosulni egy-egy dallal, mert a korai szerzemények kiszámíthatatlan kísérletezéseihez képest most már érthető minták épülnek egymásra. Ez biztos, hogy rutin kérdése is, de díjazandó, hogy nem adták fel önmagukat.

Fotó: Sági Kata

A másik dolog, amiért ez az ANEZ koncert magávalragadó volt, az a produkció vizuális megtámogatottsága. Az extrém színpadi fellépőruhákat már megszokhattuk tőlük, azonban most külön erre az estére épített színpadi installáció is volt, ami a dupla kivetítő közepén helyezkedett el, így a vetítés térbeli hatást is kapott. De nem csak a színpadon, a nézőtéren is voltak elszórtan dekorációs kiegészítők – már kezdés előtt tudni lehetett, hogy itt valami rendhagyó dolog fog történni.

A profi előadás ellenére nem voltunk túl sokan a Gödörben. Bár a népszerűség mércéje sem feltétlenül mennyiségi, elgondolkodtató, hogy mi kellene ahhoz, hogy a hasonló produkciók szélesebb körben is ismertté válhassanak. A Gödör klub egy azon kevesek közül, akik nyitottak a kezdő, vagy kevésbé felkapott előadók felé. Az új helyre költözés után nem sokkal, május elején végleg bezár, így még egy lehetőséggel kevesebb marad a bemutatkozni vágyóknak. Bár mindig lesznek kezdeményezések kisebb klubokban is – legutóbb például a Hátsó Kapu okozott kellemes meglepetést fiatal előadókat tömörítő estjével -, koránt sem biztos, hogy a fellépési lehetőségek biztosítása önmagában megoldást nyújt a köztudatba kerülésre.

Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan projektek is, amelyek sosem lesznek színpad képesek akár zenei adottságaik, akár amiatt, mert készítőik nem terveznek élő műsort belőlük. Ilyen például a Yornkék is – egyszemélyes produkció, ami koncert körülmények mellett elvesztené meghittségét.

Jó látni, hogy vannak, akik kitartóan dacolnak az árral, és az évek során, ahogy egyre tapasztaltabbak lesznek, stílusuk is kiforr. A veszély a túl rutinossá válásban rejlik – vékony a határ rutinosság és fásultság között. Újítók pedig csak az igazán bátrak lehetnek, akik vagy elvesznek az ismeretlenségben, vagy hosszú évek kitartó munkájával megélik, hogy megítélésük kedvező irányt vegyen.

 

Tommy Emmanuel a Művészetek Palotájában

Múlt hét csütörtökön eddigi életem egyik legjobb koncert élményében volt részem. Helyszín és előadó tökéletes párosítása volt ez: Tommy Emmanuel zenélt a Művészetek Palotájában. Pár évvel ez előtt a Petőfi Csarnokban láttam-hallottam őt először, ahova együttesével érkezett – most azonban egy személyes zenekarként nyűgözött le azzal, ahogyan a zene árad belőle.

Tommy Emmanuel rendkívül magával ragadó előadó. Koncert közben sugárzik belőle a lelkesedés, egyfajta őszinte boldogság, ami hangszer és zenész tökéletes szimbiózisából fakad. Zseniális gitáros, aki a  hangszert, mint univerzális hangkeltő eszközt használja – nem véletlenül olyan kopottak a gitárjai, nem csak hagyományos értelemben véve gitározik rajtuk, de ütős hangszerként és speciális effektusok gerjesztőjeként is használja őket. Annak, aki még nem ismerte őt eddig, íme egy rövid videó – a TEDxMelbourne színpadán maga Tommy Emmanuel meséli el, hogyan lett belőle egy személyes zenekar.

Játékában talán az a leglélegzetelállítóbb, hogy profi technikájának minden egyes mozdulata szabad szemmel látható – esetében nem az ízléssel összeválogatott mesterséges effektektől lesz míves egy-egy darab, hanem elképesztő technikai tudásától, ahogyan a gitárján játszik. Ritka, hogy egy előadó ennyire ismerje a hangszerét, és előadásában ki is használja az abban rejlő lehetőségeket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kifinomultan játszik gitárján, odafigyelve a hangszínek és árnyalatok finom arányaira, őt látva eltűnik a határ a hangszer és az előadó között – olyan, mintha egész egyszerűen csak belőle jönne a zene. Ennyire technikás, mégis a maga zsenialitásában letisztult előadást eddig rajta kívül csak Fazil Say-tól láttam-hallottam, aki zongorán művel hasonló csodákat.

Mindkettejük játék stílusában szembetűnő, hogy teljesen belefeledkeznek a zenébe. Fazil Say sokszor énekel, vagy önmagát vezényeli, Tommy Emmanuel pedig gyermeki felszabadultsággal neveti el magát néha, máskor pedig hanyag profizmussal ráz ki a kisujjából egy-egy zenei geget.  Az pedig, hogy mindezt egyszerű öniróniával, minden nagyképűség nélkül képes megtenni, még inkább rátesz a felszabadult, közvetlen hangulatra.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem teljesen megtelt 17-én – még a legfelső emelet tolongóiban is csokrokban lógtak a Tommy Emmanuel rajongók. A művész rettenetesen örült ennek a fogadtatásnak, és az estét több kamerával is rögzítették, így remélhetőleg viszontlátható lesz valamilyen formában ez a fergeteges koncert. Egyáltalán nem hiányzott a zenekar, Tommy Emmanuel egymaga is tökéletesen elszórakoztatta közönségét, zenei műfajok széles skáláját átölelve – a szürreális gitár hangokat harmóniává fésülő saját szerzeményeitől a Beates medley-ken át, Chet Atkins darabjaiig, blues-tól, a country-n át a polkáig, igazán változatos, és összességében elég tömény zenei élménnyel lettünk gazdagabbak az este végére. A különböző stílusú darabok között pedig játszi könnyedséggel váltott, amihez hihetetlen felkészültség szükséges.

A helyszín választás tökéletes volt ehhez a koncerthez – a Petőfi Csarnokban is felejthetetlen koncertet adtak anno, de a Művészetek Palotája tökéletes akusztikát biztosított Tommy Emmanuel gitárzenéjéhez, és a kék fényben pompázó orgona számomra külön lenyűgöző látvány volt. Ő maga is külön kiemelte ezt – elmondása szerint gyerekkorában mindig arról álmodott, hogy sikeres gitárosként egyszer majd járni fogja a világot, és óriási koncert termekben játszik majd az embereknek, akik kényelmesen hátradőlve élvezhetik játékát, úgy, hogy minden finomságát pontosan hallják. - „Itt játszani ma este számomra egy álom– megint 10 évesnek érzem magam.”

A koncert közben egyébként végig aktívan kommunikált a közönséggel. Viccelődött, sztorikat mesélt, és megragadta az alkalmat arra is, hogy helyi zenészeket vonjon be műsorába – egy-egy szám erejéig átadta a színpadot Petruska Andrásnak és Tom Lumen-nek. Velük interneten keresztül ismerkedett meg, és egy nappal a koncert előtt találkoztak először, egy közös próba erejéig. Petruska Andrást a 4-es metróhoz írt albuma kapcsán kapta fel a média az utóbbi időben – erről énekelt egy dalt. Tom Lumen pedig egy autóverseny ihlette dalt adott elő, meglehetősen meggyőzően. Tommy Emmanuel őszintén biztatta őket, hangsúlyozva, hogy a tehetség itt van – rajtuk pedig látszott, milyen hatalmas élmény egyik kedvenc előadójukkal közösen színpadra lépni, ráadásul a Művészetek Palotájában. Nagy lehetőséget kaptak a bemutatkozásra, és biztos vagyok benne, hogy sokan követik ezután munkájukat.

Hihetetlen gyorsan eltelt az a 2 óra, míg Tommy Emmanuel játékát élvezhettük. Nem engedtük el könnyen, négyszer tapsoltuk vissza egy kis ráadásért – ő pedig minden alkalommal ugyanolyan lelkesen, és boldogan tett eleget kérésünknek.

Sokáig fejemben lesz még ez az este – nem csak a csodálatos hangélmény miatt, de azért is, mert azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor a zene valóban magával ragadott mindenkit, aki ott volt 17-én a Művészetek Palotájában. Kifele jövet csupa mosolygós, elégedett arcot láttam, és biztos vagyok benne, hogy ki-ki zenei műveltségéhez mérten másképp élte meg ezt a Tommy Emmanuel koncertet. Ha lehetne, én az ilyen estéket tenném kötelezővé iskolai koncert látogatás formájában. Örülök, hogy részese lehettem – várom a következőt.

 

Zenei ébredések – hol vannak a határok?

Miként a gazdaságnak is van egy természetes fejlődési ciklusa a felemelkedéstől a telítődésen át egy végső, törékeny jóléti szint eléréséig, majd ennek mesterséges fenntartását maximálisan túlfeszítve a valóság és látszat közt kialakult buborék szétdurranásáig, úgy a zenei életben is működnek szabályszerűségek. A folyamatosan változó üzleti modellek és a rádiók létjogosultságának kapcsán azon kezdtem tűnődni az utóbbi napokban, vajon meddig feszíthetőek az eddig bevált módszerekkel kialakult tájékozódási szokásaink határai, és mikor vezethet a megosztottság kereskedelmi értelemben vett összeomláshoz.


Azért foglalkoztat különösen ez a kérdéskör, mert a zenét alapvető műveltségünk fontos építőelemének tartom, és szívemen viselem hangzáskultúránk fejlődését. Ahogy azt a Petőfi Rádió átpozicionálásával kapcsolatban írtam, hiányolom a zenei alapműveltséghez szükséges, mindenki számára hozzáférhető, zeneileg értékes dalok köztudatba csepegtetését mind a közmédia, mind a kereskedelmi adók részéről. Ugyan vannak ideiglenes, és ebből kifolyólag sikeres koncepció műsorok, de a széles közönség, akik általában ténylegesen a zenei rádiók hallgatói ezeket nem mindig kíséri figyelemmel. Pedig alapok nélkül felületes képet kapunk csak a minőségről – ami kereskedelmileg jól eladható, kiszolgálható, de hosszú távú hatásai aggályosak.

Tegnap este a Kolorban jártam, az Artisjus által szervezett IZÉ – Interaktív Zenei Ébresztő sorozat 7. találkozóján.  A kezdeményezés mindenképp elismerést érdemel, mert amellett, hogy a rendezvény első felében, úgynevezett inspiratív beszélgetésekkel - minden alkalommal a zenei élet egy közismert szereplőjével beszélget Horváth Gergely, a Kultúrfitnesz műsorvezetője - valós képet, és igazi belelátást kapunk a zenészek hétköznapjaiba, a második félidőben aktuális szakmai kérdésekről tájékozódhatunk és hallgathatjuk meg szakemberek álláspontjait. A kezdeményezés törekszik az Artisjus jogdíj rendszerének átláthatóbbá tételére, és működésük bemutatására is – a helyszínen tájékozódhatunk szakmai kérdésekről és arról is, mi a teendőnk kezdő zenészként, ha szeretnénk hivatalos keretek közt védeni szerzői jogainkat.

Ezúttal a rádiós játszottság volt a téma, a beszélgetés résztvevői pedig mind a földfelszíni sugárzású-, mind az online rádiókat képviselték. Tóth Péter Benjamin gyorstalpalóval indította a kerekasztalt rádiós hallgatottsági statisztikákból – amelyekből kiderült, hogy még mindig többen hallgatják a rádiókat, mint ahányan online keresnek maguknak zenei hallgatnivalót, bár a diagrammokból a YouTube térhódítása is egyértelmű volt. A kerekasztal beszélgetésben a közmédiát Borcsik Attila Izil képviselte a Petőfi Rádióból, a kereskedelmi csatornákat Csiszár Jenő a Class FM-ből, és részt vett a vitában Erdélyi Zsolt a RCKO.FM-ből, az internetes rádiózást képviselve.

A sztereotíp alapvetést - miszerint ezek az ágazatok úgyis utálják egymást és konkurenciaként tekintenek a másikra - eltúlzottan lazán kezelő első pár mondat után a beszélgetés finoman megkerülve a szerkesztői felelősség és mozgástér kérdéskörét lassan affelé terelődött, hogy jelenleg a média szolgáltatók keze meg van kötve a zenei közízlés kiművelésében. Egyrészt azért, mert a kereskedelmi rádiók – mint a Class FM – format rendszerben működnek, így követő rádiókról beszélhetünk, akiknek nem célja a trendek alakítása, hanem a jól bevált, felmérésekkel igazoltan eladható zenei bázisból igyekeznek olyan programot sugározni, amire fizetőképes kereslet van. Őket egy dolog motiválja, hogy a hallgató ne kapcsoljon el róluk, így generálhatnak számottevő reklám bevételeket. A Petőfi Rádiót konkurensének tekinti Csiszár, de közmédiumról lévén szó, nekik nagyobb a mozgásterük. Itt került megemlítésre a médiatörvény módosításával 35%-ra megemelt, kötelező magyar zenei arány – ami nagy lehetőség lehetne a feltörekvő, ismeretlen zenekarok, előadók számára, ugyanakkor a széles hallgatói cél réteget szem előtt tartva a merítés még mindig nehéz kérdés. Naponta több tucat demo-felvétel érkezik az MR2-höz, a Vadonat című műsor tartalmi szerkesztése mégis bajos – panaszkodott Izil.

A hallottakra reagálva Erdélyi Zsolt is fejtegette a minőség kérdését. Rendkívül találóan úgy fogalmazott, hogy egyfajta „látens kultúra támogatás” jellemzi a mai magyar médiát, hiszen egy jól összerakott produkcióval olyan sikereket lehet elérni pár hét alatt, amiért a régi nagyok akár évtizedekig dolgoztak. Azt ő is aláírja, hogy a zenei szerkesztők személyes ízlése nem lehet egyirányúan mérvadó egy rádió kínálatának kialakításakor, ugyanakkor hisz benne, hogy sok színvonalas produkció vár felfedezésre, csak bevállalósnak kell lenni. Ő részt vett a Tilos Rádió és az Est FM elindításában is, és most a RCKO.FM esetében sem a nagy tömegeknek szeretne megfelelni, hanem továbbra is bízik a kis műhelyek értékközvetítő erejében.

Ez a gondolatmenet erősen összecseng az én véleményemmel is, miszerint egy tartalom eladhatósága koránt sem garantál minőséget. Természetesen vannak kivételek, de nagy arányban hangzanak el olyan zenék a médiában, amelyek üres vázak, zenei tartalommal alig bírnak, csak a jól bevált trendek hullámait lovagolják meg. Tegnap este a Kiss Tibi beszélgetés végén a közönség soraiból a színpadra pattant Benkő László, Kossuth-díjas zenész, zeneszerző, az Omega együttes egyik tagja. Váratlanul érkezett, de amit mesélt, elgondolkodtató volt. Egyrészt hangsúlyozta, hogy hinni kell a tartalommal megtöltött magyar zenében, másrészt elmesélt egy történetet. Képzeljük el, hogy felszállunk egy repülőre, de menet közben a szemünket bekötik, így fogalmunk sincs, hogy amikor földet értünk, hova érkeztünk. Ha figyelmesen hallgatózunk, akkor azonban a zene alapján kikövetkeztethetjük, hogy Németországban, Spanyolországban, Franciaországban, vagy éppen Amerikában járunk-e. Véleménye szerint ez, a nyelvi adottságokon túlmutató jelleg hiányzik a mai magyar zenék többségéből. Az egyre egyszerűbb szövegvilággal dolgozó slágerek örvényében érdemes elgondolkodni ezen.

A másik érdekes kérdés, hogy mikor alakul ki akkora ellentmondás a rádiók kínálata és a hallgatóság igényei között, amely a kiválasztás folyamatát megfordítja. Mikor érkezik el az a pont, amikor a rádiók kínálatát elégtelennek ítélők olyan számban keresnek alternatív forrásokat (legyen az valamelyik streaming-szolgáltató, vagy online tematikus rádió), hogy az kereskedelmileg kikényszerítse a rádiókból a váltást?

Bizonyára hosszú még az út, de az egyre inkább erőre kapó online rádiózás mindenképp fontos szerepet játszhat a buborék kidurrantásában. Hallgató szempontból szerintem egy a fontos: maradjunk nyitottak, és ne hagyjuk, hogy a minőségről kialakult képünket lerombolják bennünk.


 

Az IZÉ hivatalos összefoglalója:
dal+szerző - "Maradj hiteles!" - Rádiós játszottságokról szólt a 7. IZÉ

Videók:

Beszélgetés Kiss Tibivel a 7. IZÉ-n

7. IZÉ rádiós játszottságok workshop 2014.03.31.

 

Szerencsés csillagzat alatt: Bin-Jip a Planetáriumban

Tegnap születésnapi koncertet adott a Bin-Jip a Kiégő Izzók közreműködésével a csillagvizsgálóban. Varázslatos este volt, amit szavakba foglalni szinte lehetetlen. Ilyen, amikor profi művészek dolgoznak együtt azért, hogy olyan élménnyel varázsolják el a közönséget, amit biztos, hogy nem felejt egy darabig. A zene önmagában is magával ragadó, a kupolára vetített térhatású vetítéstől pedig szó szerint tátva maradt az ember szája. A nagy érdeklődésre való tekintettel egy este két koncertet is adott a zenekar. Bízva benne, hogy lesz még ilyen, akik ezúttal kimaradtak, egyelőre DVD-ről ismerkedhetnek az élménnyel - de igazából ezt átélni kell.


Annak ellenére, hogy a Bin-Jip 2010-ben megjelent bemutatkozó lemeze Fonogram-díjat is nyert, koránt sem olyan együttesről van szó, ami óriási tömegeket céloz meg. Harcsa Veronika, Gyémánt Bálint és Andrew J. (valamint az albumon szintetizátoron közreműködő Kaltenecker Zsolt) zenéjére műfaji keveredés a jellemző, és szerintem összességében legjobban a modern zene kifejezéssel definiálható. Elektromos zenei alapokra ültetett hangutazás, ami összetettsége ellenére mégis rendkívül emberközeli marad – részben a nagyon finoman adagolt elektromos gitár szólamai és hangzása miatt, részben pedig Harcsa Veronika énekstílusából adódóan. Az éneket külön szeretném kiemelni, mert kevés olyan előadó van, akinek nem csak szép és képzett hangja van, de adottságait maximálisan ki is használja előadásai során. Harcsa Veronika ilyen, és hatalmas élmény őt élőben énekelni hallani. A koncert alatt többször teljesen le is kötötte a figyelmem, annyira gyönyörűen játszott hangszerén – hangjával -, hol élesen és határozottan, hol pedig légiesen könnyedén. Számomra az ilyen könnyed részek tették igazán emberivé a produkciót – elektronika és ügyesen felépített zene ide vagy oda, van abban valami ősi erő, amikor az emberi hang a maga tisztaságában átvág a szólamokon.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

A szülinapi előadásra a Planetáriumban került sor, ami egészen szürreális helyszínné vált a Kiégő Izzók által biztosított térhatású fényjátéknak köszönhetően. A csillagvizsgáló kupolájára vetített animációk hatalmas búraként körbeölelték a hallgatóságot – az elején azt sem tudtam, merre érdemes figyelni, mert hol az oldalfalon tűnt föl valami, hol pedig épp a hátam mögül. A koncert végére teljesen el is ültem magam - a Planetárium székei nem a legpraktikusabbak egy ilyen hosszúságú vetítéshez -, de az élmény minden kellemetlenséget megért. A látvány lenyűgöző volt. A tavalyi Planetárium-koncertről most jelent meg DVD és BluRay, de szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, mennyire lehet ezt az élményt filmen átadni. A kifejezetten a koncertre készített animációk nem csak a kupola adta íveket és teret használták ki, több projektorral abszolút térhatású képeket vetítettek fölénk, amiben néha olyan érzésem volt, hogy magam is utazom. Többször azon kaptam magam, hogy mint a kisgyerek, aki először csodálkozik rá valamire, csak bámulok felfelé, nyitott szájjal, és mosolygok. A képet sok esetben erősítette a zene, az összhatás abszolút kiragadta az embert a valóságból.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

A zenekar egy kisebb színpadon állt a csendes-ülős nézőtérrel szemben, és teljes beleéléssel játszották számaikat. Ilyen feltételek mellett zenélni nem mindennapi élmény, biztos izgalmas volt ez nekik is – talán a koncertfilmen látható pár felvétel az ő szemszögükből is. Profi előadás volt ez, és ahhoz méltóan Harcsa Veronika a koncert végén név szerint bemutatta a teljes stábot, akik ennek megvalósításában közreműködtek.

A Bin-Jip után a Leo Kuelbs, amerikai kurátor és a Kiégő Izzók koncepciója alapján készült Immersion Threshold című látványshow ősbemutatóját láthattuk, mintegy 20 percben. Ez a produkció még inkább megmutatta, mire képes a modern technika, és hol tart az animáció napjainkban – lenyűgöző teret építettek körénk, és hatásos zenéket válogattak egy-egy animáció mellé. Élmény volt, még akkor is, ha addigra már igen csak fáradtak voltak szemeink.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

Teljesen feltöltődve jöttem haza a koncert után, alig bírtam betelni az élménnyel. Még sokszor eszembe fog jutni, és biztos, hogy a következő ilyen alkalomra is igyekszem időben jegyet váltani. A produkció egyébként akkora érdeklődésre tartott számot, hogy a Bin-Jip az eredetileg meghirdetett 7 órakor kezdődő előadás mellett végül még egy koncertet szervezett fél 10-től. Külön megemelem kalapom előttük ezért, mert biztos, hogy rengeteg energia kellett az egész naphoz.

Zárásképp szívfájdítónak itt egy videó a tavalyi Planetárium-koncertből. Remélem, lesz jövőre is. A Bin-Jip következő budapesti koncertje áprilisban lesz, a Trafiq-ban.

 

Van-e létjogosultsága a tehetségnek?

Régóta kerülgetem a televíziós tehetségkutatók létjogosultságának, hatásmechanizmusának témakörét, mint macska a forró kását. Többször kezdtem cikkírásba róla, ám mindeddig valahányszor úgy ítéltem meg, hogy – mivel véleményem nem feltétlenül pozitív róluk – nem hoznám gondolataimat összefüggésbe a bloggal. A hétvégén viszont személyesen is részt vehettem nézőként egy ilyen műsorban, és a látottak-hallottak egy számomra riasztó trendről árulkodnak, ezért úgy érzem, nem maradhatok néma. Nem akarok beleesni a nagy általánosítás csapdájába, és annyival elintézni a dolgot, hogy az egész úgy rossz, ahogy van – ezt egyébként nem is tartom ilyen formában igaznak -, számomra azonban úgy tűnik, hogy egyre több fórumon találkozhatunk a zeneipari szakma szakmaiságának aláásásával.


Alapvéleményemet rögtön az elején tisztázandó szerintem már jópár éve nem találkozunk valódi tehetségkutatóval. A televíziós vetélkedőket egyértelműen showműsornak tartom, amelyekben egy-egy produkció sikere alig függ annak zenei értékétől, a mérő sokkal inkább az, valami mennyire eladható. Ez eleve ellen megy a tehetségkutatás fogalmának. Egy tehetséges előadó műsora szerintem megragadja a befogadót, egyedi. Mivel a nézettséggel arányosak a reklám és egyéb bevételek, ezért érthető, hogy a tehetségkutatókat szervezők olyan jelenségeket keresnek, amelyek könnyen passzolnak a mai trendekbe. Ennek azonban nem feltétlenül kellene azt is jelentenie, hogy bármi, ami eladható, egyben jó is. Itt lép képbe a minőség megítélése. Ezt persze ahányan vagyunk, annyiféle módon osztályozzuk, mindenképp szubjektív fogalom, de én hiszek benne, hogy szakmai szempontból vizsgálva a zenének igen is vannak objektíven értékelhető paraméterei. Ezek az objektív paraméterek határozzák meg a műsor által képviselt színvonalat, és ebben van hatalmas felelőssége a szerkesztők mellett a mindenkori szakmai zsűrinek.

Amikor egy licencszerződésen alapuló zenei tehetségkutatón a szakmai zsűri véleménye egy be nem válogatott produkció után az, hogy „ha láttuk volna a fizimiskádat...”, akkor nem szabadna azon csodálkozni, hogy mennyire leamortizálódott az utóbbi években az énektudásról alkotott képünk. Még csak nem is az a fő gond, hogy a mai tehetségektől alap elvárás, hogy képernyő kompatibilisek legyenek, hanem, hogy az évek során hasonlóan elhangzó szakmai bírálatok torz képet és értékrendet tettek általánosan mérvadóvá. Egy széles réteg elhitte, hogy aki TV-ben énekel, az tehetség, és, hogy minden egyes produkció értékelhető. Szuperlatívuszokban zengenek ódákat egy-egy látványos, ám hamiskás sláger után, és csábos szempárok miatt hullanak ki a kevésbé vizuálisan szofisztikáltak. Rövidtávon az egyéniség érdekes, ám hosszabb távon veszélyes – amennyiben a versenyző tervezi, hogy minél tovább marad a cirkusz része.

Lehet azon is vitatkozni, mennyire kreatív egy-egy tehetségkutató zenei kínálata, de ha elfogadjuk a játékszabályokat, a karaoke stílusú mímelésnek gyanúsnak kellene tűnnie – ehelyett futószalagon kapjuk belőle az újabb kiadásokat. Az értékelésben alig hangzik el szakmailag alátámasztott érv és ellenérv, ellenben egy-egy frappánsan felkavaró, olykor profán reakcióról még hetekig lehet tartalmat generálni a bulvár sajtónak. A kivételeket leszámítva (mert szerencsére azok is akadnak) valós teljesítmény a képernyőre optimalizált koreográfián és az előre felvett élő előadáson felül pedig ritkán adatik meg.

Ijesztően hasonló ez ahhoz a képhez, amit a Nirvana a 90-es években vetített elénk a Top Of The Pops színpadán – látványalapú szórakoztatóipar, ahol a vizualitás mindent visz, és a tartalom szinte lényegtelen.

A szenzáció érdekében a rendezők már azon sem fáradoznak, hogy a látvány legalább megpróbáljon becsapni minket. Sorban közvetítenek kábel nélküli gitárszólókat, póker arccal fitness videóba illő koreográfiával tökéletesen elénekelt slágereket, és az sem annyira felkavaró, ha itt-ott elcsúszik a tátika a playback-hez képest.

Pedig szerintem itt van valahol az a határ, ahol a szakmának egyöntetűleg kellene kiállnia magáért, és tüntetőlegesen nemet mondani az egészre. A Dal legutóbbi elődöntőjében a Mystery Gang volt az egyetlen, aki a játékot nem volt hajlandó komolyan venni –nem próbálták meg valódinak beállítani a hamist, jól érezték magukat, és show műsort csináltak a bábszínházból. A zsűri azonban erről a produkcióról is komoly véleményt igyekezett formálni, és közszolgálati küldetésükként az egekbe magasztalták a rockabilly műfaját. Ami szép üzenet, csak kissé megkésett.

Ami talán ennél is aggasztóbb jelenség, az a zeneiparban résztvevő szakmák lassú, ám folyamatos semmibe tiprása, ami gyakran egy-egy elejtett félmondat formájában, de sajnos folyamatosan, több helyen előforduló dolog. Gondoljunk csak a TV műsoroknál maradva a megjegyzésre, hogy hiszen itt a stúdióban teljesen mást hallunk, mint amit a nézők a képernyő előtt (Gundel Takács Gábor ehhez legutóbb azt is hozzáfűzte, hogy “a képet manapság már 3D-ben nézzük, de a hangtechnika még nem tart itt”...), a szakmai kerekasztal beszélgetések egy-egy megjegyzésére, ami a hangtechnikusokra keni a be nem kapcsolt mikrofon problémáját, vagy egyszerűen a gépezetbe sorba álló újságírói szakvéleményekre.

Remélem, hogy ez a folyamat még visszafordítható. Bízom benne, hogy sokan vannak még, akik gondolkodnak is, miközben a tévét nézik, és saját elvárásokkal rendelkeznek a minőség iránt. Ehhez elengedhetetlen a megfelelő viszonyítási alap. Ha nem vigyázunk, felnőhet egy generáció, akik már csak a mai produkciókhoz tudják mérni, amit tapasztalnak, s így könnyen áldozatául eshetnek a média felkészületlenségének.

Elrettentő példaként íme egy felvétel egy olasz televíziós műsorból. Az előadó a Muse. Miután csak playback szerepelhettek az adásban, gondoltak egyet, és csavartak a dolgokon. Valóban lehetséges, hogy ez a rendezők közül senkinek nem tűnt fel?

Ne felejtsetek el szelektálni.

 

Roger Waters – The Wall

Aki ismeri A fal című filmet (albumot) a Pink Floyd-tól, az tudja, milyen megsemmisítőleg hat az emberre. Én eddig akárhányszor láttam, minden alkalommal hosszú percekig néztem magam elé csöndben, amikor vége lett. Olyan ereje van ennek a műnek, ami mindenkire hat – és minden alkalommal mást ad a nézőnek, hallgatónak. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt a hatást a darabot színpadra állítva is el lehet érni, de vasárnap a saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen egy igazán hatásos előadás. Roger Waters és csapata zseniális dramaturgiával és lenyűgöző technikai bravúrokkal kápráztatták el a Puskás Stadion közönségét.

A filmből készült már színpadi változat, és pár éve koncert sorozatban is bejátra a világot. Idén szabadtéri Európa-turnéra vitte Roger Waters, és több száz fős közreműködő gárdája. A szabadtéri koncerteknek mindig más a hangulata, mint a zárt térben tartott előadásoknak, de ezt a produkciót nem is nevezném koncertnek. Inkább olyan volt, mint egy intenzív színházi élmény – bár ez a kifejezés sem érzékelteti igazán jól, mennyire nagy hatással volt a produkció a nézőre.

A stadionban hatalmas falat építettek a színpad és a nézőtér közé, amely kezdetben még középen nyitott volt, majd fokozatosan épült fel, hogy a produkció végén az egészet ledönthessék. Mivel a turné során többféle szabadtéri stadionban is előadják a darabot, a díszletet is úgy tervezték, hogy méretben igazodhasson az aktuális körülményekhez – így ez a fal 130-140m széles lehet. Erre több, mint 40 projektorral, a legmodernebb technikát használva vetítenek, 15 000 pixel szélességben, 3 dimenziós hatással. Gyakorlatilag az egész fal egy hatalmas kivetítő, nagyobb, mint bármelyik mozivászon, és jól szeparálható – így lehetőség van több perspektíva szimultán kivetítésére. Bőven van hely közvetíteni, mi történik a színpadon, miközben látványos filmrészletekkel irányítható a közönség figyelme. Ezt ráadásul a térhatású hangeffektekkel – néha olyan érzésünk volt, hogy a fejünk fölött zúgott el egy repülő, mellettünk körözött egy helikopter, vagy éppen a stadion másik feléből hallottuk a tömeg üvöltéseit – ügyesen ki is használták. Bárhol állt vagy ült is a néző, mindenhol a produkció középpontjában érezhette magát, és sosem tudhatta, mi fog történni vele, körülötte a következő pillanatban.

A produkció elején pirotechnika – látványos tüzijáték – is fokozta a hatást, és, miközben még mindannyian a látványos színpadi összképet figyeltük, repülők hangja töltötte meg a teret, és hirtelen egy valódi repülő szállt be a stadionba, nekiütközve a falnak. A huzalpályára felszerelt modellt mindaddig nem vettük észre, míg mozgásba nem lendült, a meglepetés erejével megdöbbentve a közönséget.

Az előadás során természetesen megjelentek a filmből jól ismert karakterek – a tanár figura és a nőalak hatalmas marionett bábként kelt életre a színpadon, és Gerald Scarfe jellegzetes animációi is megelevenedtek a falra vetítve. Ezeket újra kellett dolgozni, hogy kitöltsék a rendelkezésre álló hatalmas felületet, de Sean Evans, a produkció kreatív rendezője ezzel is tökéletes munkát végzett.

A Wall nem ragaszkodik teljesen a film eredeti kerettörténetéhez – a kiégett rocksztár motívumát ki is hagyták ezúttal a produkcióból. Ehelyett aktualizálták a darabot, és a hangsúlyt a jelen kor problémáira, a kapitalizmus és globalizáció útvesztőire, a politikai visszaélések, egyenetlenségek, elnyomás, háborúk értelmetlenségére helyezték.

Roger Waters a szívén viseli ezeket a konfliktusokat, és a show elején az előadást - magyar nyelven - az igazságért és igazságosságért, valamint a mindenkori államterrorizmus áldozatainak ajánlotta. Megköszönte az SOS Gyermekfalu Alapítvány gyerekeiből összeállt kórus közreműködését (a koncertre támogatói jeggyel is lehetett érkezni – a bevétel egy részét az alapítványnak ajánlották fel), és folytatódhatott a show.

Rengeteg aktualitás volt a darabban – mind képileg, mind érzésben. A mintegy két órás előadást egy 25 perces szünet szelte ketté – ekkor a falra háborúban elesettek képeit, adatait vetítették ki. A Wall honlapján bárki regisztrálhatja elveszített családtagját, ismerősét a Fallen Loved Ones galériában, a produkcióval rájuk is emlékeznek. Mindig sokkoló háborús hősöket, áldozatokat látni – de szembesülni vele, milyen sokféle ember esett áldozatául a háborúknak, a gyerekektől az idősekig, megrázó.

A második “félidőben” a teljesen felépült falból egy hotelszoba nyílik, Roger Waters innen énekel tovább, majd a fal elé kerülve bújik fasiszta diktátor szerepbe, és géppisztollyal lő a tömegbe – ami még akkor is sokkoló, ha tudjuk, hogy az egész csak trükk. A színpad mögül a levegőbe emelkedik egy óriási disznó, az elnyomás jelképeként, ami lassan, fenyegetően repül a tömeg fölé, és végül annak martalékává válik, mikor a fal ledől.

Katartikus élmény megszabadulni a faltól, de a show csak ezután lép igazán munkába abban, aki látta, átélte, része volt. Nem véletlen, hogy több nap hallgatás után sikerült megírjam ezt a beszámolót – azóta is keringenek a fejemben a gondolatok, érzések, és biztos vagyok benne, hogy mással is így van.

Zseniális produkciónak lehettem a része – olyan élménnyel gazdagodtam, amit mindenkinek meg kellene tapasztalnia az életben. Felkavaró, és földbetipró érzés tudatában lenni, hogy olyan történelmünk van, ami ilyen művek megszületését teszi lehetővé – ugyanakkor felemelő, hogy élnek köztünk olyanok, akik ezeknek az élményeknek, emlékeknek, eseményeknek az újradolgozásával ekkora hatást képesek elérni másokban. A turnéból még hátra van pár állomás, és állítólag ezt követően nem lesz több előadása ennek A falnak. Aki teheti, és ezúttal kimaradt belőle, próbálja elcsípni valamelyik előadást – garantáltan olyan élményben lesz része, amit elmesélni nem lehet.

 

Sziget 2013: látványos mulatság, aminek ára van

Idén a csütörtöki napra sikerült kijutnom a fesztiválra, a legnagyobb kánikulában. Fárasztó, de üdítő élmény volt újra bolyongani a tömegben, felkeresni az ismert helyeket, és felfedezni az újakat. Látványban valóban sokat fejlődött a Sziget, de összességében nálam mégis emberi és programkínálati sokszínűségével tarolt. Olyan nap volt a csütörtöki, amelyikben csalódtam, ámultam, jól éreztem magam, és az emberi meggondolatlanság és féktelenség új szintjével találkoztam.


Két koncert volt, ami különösen érdekelt aznap, Triggerfinger és Wax Tailor. Előbbitől Danko Jones-i őrületet vártam (hiába), utóbbitól semmit, csak kíváncsi voltam, milyen lehet ez a zene élőben. Mindkét program az A38 sátorban volt – a Nagyszínpad műsora nem kötött le annyira.

A belépésnél a látogatók megkapták a Fesztiválköztársaság útlevelét – egyfajta programfüzetet, ami a támogatók közül kieső Pesti Est különszám helyett tartalmazta a legfontosabb információkat. Az útlevél látványos, hiszen valóban hasonlít a hagyományos útlevélre, és különböző állomásokon pecséteket is lehetett gyűjteni bele. Ha valakinek az összes helyszínről összegyűlt a stemplije, zöld kártyát kaphatott a Sziget Fesztiválköztársaságba. Ez jópofa kezdeményezés – a kis füzettel mégsem voltam elégedett, mert apró mérete miatt nehézkesen használható, és hiányzott belőle az a napi bontás, ahol időpont szerint, egymás mellett láthatjuk a programokat. A színpadonkénti napi bontást ezért egyenként kellett kikeresgélni, ami koránt sem olyan kényelmes, mint azt a Pesti Esttel megszokhattuk.

Az információáramlás egyébként sem volt zökkenőmentes az idei Szigeten. Szakmai jeggyel érkeztem, és azt sem volt egyszerű kideríteni, hol cserélhetem a nyomtatott jegyet karszalagra, de ez csak a kisebb gond volt. Ami igazán zavart, az az A38 sátor programváltozása, s annak kommunikációja.

Természetesen előfordulhat, hogy az utolsó pillanatban közbeszól valami, és egy zenekar/előadó koncertje elmarad, a rendezvény a programban történő változás jogát fenntartja. Ezzel nincs is semmi gond. De ilyenkor igazán fontos az, hogy a fesztiválozók erről időben, de mindenképp kellőképp pontos információt kapjanak. Az A38-on Michael Kiwanuka koncertje maradt el, ezért az elvileg 19:50-kor kezdő Wax Tailor-t 21:15-re csúsztatták. A változásról én a Nagyszínpad kijelzőjéről értesültem – a kiírás röviden csak arról szólt, hogy a koncert elmarad, és időpontok változnak az A38 sátorban. Átsétálva ott sem fogadott több információ, de a legközelebbi információs pontnál sem tudták a részleteket. Olyannyira nem, hogy az egyik ott dolgozó velem együtt sétált át a fő információhoz a Sziget bejáratánál, hogy pontos információkat kapjon, ha valaki még efelől érdeklődne. Az ott dolgozó lány flegmán a pultra mutatott válaszul: „Ott van kiírva”. Egy A4-es papírra filctollal voltak felírva az új időpontok. Ennél azért biztos lett volna jobb módja megosztani a hírt.

A kieső időben volt alkalmam alaposan körbejárni a Szigetet. Sok színpad helye változott, és lett pár új helyszín is. Az eddigiekhez képest még több lampionos út volt idén, rengeteg kivilágított erdő, csillagok, a Sziget Eye, amire vetítettek is, a Hungarikum falu, a Kelet-Európa vurstli... Volt pár olyan dolog is, amit nagyon beharangoztak, mégsem volt annyira nagy durranás – például a romkocsma negyed, amitől többet vártam volna néhány random összedobott sörkerttől -, de tényleg izgalmas volt, hogy sosem tudta az ember, mi jön vele szembe a következő pillanatban. A We Love Budapest standjánál óriási lepedőkre lehetett felírni, kinek miért tetszik Budapest, és megint máshol volt Before I Die... fal is – bár ez délutánra már annyira megtelt, hogy nem tudott mindenki hozzáírni. A Medence Csoportnál táskakészítő workshop volt, arrébb hastánc, cirkuszi kellékeken lehetett gyakorolni – szóval garantált volt az a fajta őrület és káosz, amit a Sziget eddig is képviselt.

Wax Tailor zseniális koncertet adott – keverője mellett érkeztek vele zenészek is: cselló, hegedű, fuvola, gitár, rapperek és ének kísérte. Igazán formában voltak, és remek hangulatot varázsoltak pár perc alatt. Érezni lehetett, mennyire szívesen játszanak a Szigeten, és ezt a közönség is meghálálta – a sátor perceken belül megtelt, és rengetegen táncoltak, énekeltek, ugráltak – néha egyszerre az egész sátor; felemelő élmény volt. Aki nem ismeri Wax Tailor-t, hamar járjon utána, mert nagyon profi abban, amit csinál.

A koncert után újra nyakambavettem a szigetet, találkoztam pár ismerőssel és kerítettem valami vacsorát. A csapból is az folyik, mennyire drága a Sziget, és ez igaz is. Nem feltétlenül a belépőjegy miatt – hiszen egy fesztivál nem hasonlítható össze bármilyen hagyományos koncerttel, és egy-egy koncert ára is eléri a napijegyért elkért 14 000 Ft-ot -, hanem a kintlét az, ami sokba kerül. Ha kint tölt az ember egy napot és enni-innivalót vesz, mélyen a zsebébe kell nyúljon. Nem csoda, hogy egyre kevesebb magyar fesztiválozóval lehet találkozni, és rengeteg a külföldi. Nekik megfizethető. Legtöbben Hollandiából érkeznek, amiből aztán külön ízelítőt is kaptunk az este folyamán. Egy ismerős mondta, hogy éjjel 1 körül mindenképp menjünk vissza az A38-hoz, mert Kees van Hondt koncert lesz. „Tudod, a fás!”

Rémlett, hogy pár éve valahogy odakeveredtem egy színpadhoz, ahol pár ember faágakkal zúzott a tömegben valami semmilyen zenére, de igazán akkor vált gyanússá a dolog, mikor éjfél körül egyre több faágakkal masírozó csapatot láttunk az A38 felé vonulni. Mire odaértünk, már komplett erdő volt a sátorban. A biztonsági személyzet nem sokat tehetett, óriási tömeg nyomult be a bejáraton, szinte minden második embernél kisebb-nagyobb faág, némelyeknél felfújható guminő, gumicsónak – elszabadult a pokol. Leírva túlzásnak érzi az ember, de embertelen, ami a sátorban aznap történt. Elsőre szürreális, és nevetséges az egész – csupa őrült ember, rengetegen hollandok, amint Kees van Hondt komolytalan, mulatós jellegű DJ-setjére tombol. Idővel azonban akarva-akaratlanul átfut az ember agyán, hogy mennyi fát kellett ezért az őrületért megcsupaszítani... Még ha a Sziget fesztivál teljes rehabilitációt igért is az Óbudai szigetnek, a letört ágakat nem tudják egyik nyárról a másikra visszanöveszteni. Az emberi féktelenség és eszeveszettség újabb példája volt ez a buli. Az előadót egyébként nem hatotta meg, flegmán tekerte a potmétereket, míg társai tollasoztak a színpadon. Horror. Bizonyítékul íme pár fotó Mohai Balázstól, a Sziget galériájából. (A bátrabbak a képre kattintva videót is nézhetnek, milyen egy ilyen party.)

Fotó: Sziget - Mohai Balázs

A sokkoló élmény után csupán 100 métert kellett sétálni, hogy az ember az Ír kocsmánál találja magát – ahol az elszabadult tömeg helyett nyugodtan táncoltak körbe-körbe pár tucatnyian, ír népzenére. A Sziget tagadhatatlan csábereje éppen ebben rejlik szerintem. Nem a Nagyszínpad előadó felhozatalában, vagy a kirakodó árusok bizsujaiban, de még csak nem is az óriáskerékben, vagy a Civil Sziget társasjátékaiban. Abban, hogy mindez egy hétig egy helyen van, csupa kikapcsolódásra vágyó emberrel, és sose lehet tudni, milyen meglepetés várja a látogatót a következő pillanatban.

Fáradtan, és sovány pénztárcával értem haza. De ha tehetem, jövőre megint benevezek egy napra.