Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Hello, 2014!

Ismét eltelt egy év, és összeszedegetve az idei kedvenceket, arra jutottam, hogy zenei ízlésem továbbra sem feltétlenül követi a trendeket. Viszont örömmel tapasztaltam, hogy tavalyi ajánlóm kapcsán sok maradandó kedvenc lett – vagy, mert egy-egy zenekarnak/formációnak idén jelent meg új albuma, vagy, mert egy egész év alatt sem váltak unalmassá. De még az azt megelőző évből is akadnak nagy visszatérők, állandósult kedvencek.


Az előző év forrásaiból indulva, idén jelent meg új albuma például az ANEZ-nek, amit a lemezbemutató koncertjükön be is szereztem. A Listen Closely kiforrott anyag, zeneileg és vizuálisan is, a formáció továbbra is izgalmas úton jár, és a koncerten fúvósokat és egy pár fős kórust is bevontak az élő előadásba, amiben hatalmas – egyelőre kiaknázatlan, de már bontakozó – potenciál van. Várom a folytatást.

Bár már 2010 óta létező dolog, én idén bukkantam rá a szolnoki Calm Spirit-re. Bár a YouTube-on “jött szembe”, a szerencsésebbek élőben is hallhatták őket, akár az A38-on, Manu Delago előtt. Engem magávalragad zenéjük relaxáló hullámzása, és nagyon tetszik az énekesük hangszíne is, sokat hallgattam idén.

Az év másik kellemes hangulatú megjelenése Jónás Vera új albuma. Verával volt szerencsém a Kalózadás kapcsán személyesen is találkozni, nagyon közvetlen, őszinte jelenség, és előadásmódja sem más.

A Roham Bár-ban egyik este Szederrel egymást követve léptek színpadra – 2014 egyik leghangulatosabb koncert élményével megajándékozva minket. Jónás Vera egy szál gitárral, és loop pedállal állt színpadra, Szeder és zenekara pedig igazi nyári hangulatot varázsoltak körénk, némi nosztalgiával. Bakai Marci hegedűjátékát külön szeretném kiemelni – sok zenekarban felbukkan, és sokat köszönhetünk neki, zseniálisan csempészi vissza ezt a hangszert a köztudatba. Szabó Balázzsal karöltve szerintem sokat tesznek érte, hogy a hegedűre ne csak, mint klasszikus zenei hangszerre gondoljunk, és mindketten mesteri szinten bánnak a vonóval.

Az idén talán legjobban várt megjelenés a Bin-Jip Heavy albuma volt számomra. Harcsa Veronika már tavaszvégi interjújában is izgatottan mesélt a 3 éve készülő új albumról, úgyhogy elég magas elvárásokkal érkeztem decemberi lemezbemutató koncertjükre, amit a Művészetek Palotájában tartottak a Kiégő Izzók (akiknek a Planetáriumban adott varázslatos vetített koncertjüket is köszönhették) és Eric Truffaz közreműködésével. Sajnos a bemutató alulmúlta elvárásaimat, de nagyon izgalmas zeneileg az album anyaga, és – bár minden zenekar előbb-utóbb saját körein belül fut – szerintem bőven van még kiaknázatlan terület a zenéjükben. Biztos, hogy továbbra is követem majd őket útjukon.

A hazai előadók közül Manoya zenéjét hallgattam még sokat idén, és rajta keresztül kerültem Minimyst érdekes világába is. Amikor megjelent a Birdhouse videója, jódarabig rendszeresen ment a lejátszómban.

A Manoya In My Sleep című dalára kiírt remix verseny is rengeteg érdekes élményt adott – lenyűgöző volt figyelni, hogy hányféle újraértelmezés született egyazon dalból.

A magyar előadók közül még egyet szeretnék kiemelni, akinek vers feldolgozásait rengeteget hallgattam 2014-ben: Ágnest. Bár a zenés verseket lehet szeretni vagy sem, ő szerintem sokszor eltalálja a megfelelő hangulatot, és Radnóti Miklós verseivel sokszor szerintem csodát tett. Amit épp az év végén találtam tőle, az ez a Kowalsky-val közös előadásuk, ami egyszerűen gyönyörű:

Idén sok olyan előadó került reflektorfénybe, akik meg is érdemelték azt. Egyre többen ismerik az Alt-J zenekart, akiknek idén jelent meg második albumuk, a This is All Yours. Anno a Fitzpleasure klipje miatt szerettem beléjük, de azóta is tartják a minőséget. Every Other Freckle számukhoz férfi és női videó változatot is készítettek, de az új album legbrutálisabb vizuális sokkja a Hunger of the Pine.

Szintén figyelmet kapott a Phantogram és Lorde, de az év abszolút befutója szerintem Thom Yorke és az Atoms for Peace. Nagy vihart kavart a Tomorrow’s Modern Boxes rendhagyó megjelenésével, és a jövőben sem tervez változtatni az alternatív zenei kiadványokhoz való hozzáállásán. Karácsonyra egy újabb dalt jelentetett meg online, ingyenesen, és elérhetővé tette a teljes albumát is a BitTorrent után a Bandcamp oldalán is, továbbra is a becsületkasszás elvet követve.

Idei nagy felfedezettem még Fink, Ray Lamontagne, Dhafer Youssef, és ismét beleszerettem Robert Plant zenéjébe.

Jon Gomm zenéjével kívánok nektek zenében gazdag új évet, megtisztelő volt, hogy idén is ennyien követtetek.

Köszönöm a figyelmeteket – igyekszem 2015-ben is rászolgálni!


That’s not my name!

A zenekari brandépítés fontos alapköve az együttes nevének kiválasztása. Egy jó név könnyen megjegyezhető, hangzatos, és illik a zenekar stílusához. A következő lépések egyike a név formába öntése. Bevett dolog, hogy a kiadványokon szerepel a zenekar logója, amihez illeszkedik a komplett design. A külcsín legalább annyira fontos, mint a belbecs, és ma már egyre több zenekar építi tudatosan brand-jét jól koncepcionált megjelenéssel. Ha azonban ilyen szemmel vizsgáljuk az ismert és feledésbe merült zenekarokat, előadókat, akkor a tudatos brandépítés mellett számos furcsaságra is rábukkanhatunk.


Nirvana, Greenday, Metallica, Led Zeppelin, Guns’n’Roses – egytől-egyig olyan zenekarok, akik neve beleégett a memóriánkba, és nem csak hangzásuk miatt, hanem jellegzetes megjelenésükért is. Még rengeteg olyan együttest lehetne felsorolni, akiknek a neve hallatán nyomban beugrik lelki szemeink előtt a zenekari logó, vagy az együtteses pólók képvilága. Azt hihetnénk könnyű jó elnevezést találni, hiszen sokszor egészen véletlenszerűen egymás mellé tett szavakból születnek a legütősebb zenekarnevek. A világháló ráadásul tele van random név generátorokkal és szakmai jótanácsokkal, amik segítségével gyerekjáték az egész. A végeredmény általában valami hangzatos – ám nem mindenki tartja szem előtt ezt a szempontot.

Édesapám egyik kedvenc zenekara például minden generáció memóriáját erősen igénybe veszi. A Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Titch név ráadásul elsőre nem csak hosszú, de nehezen érthető is. Az együttes tagjainak nevéből született címben az akkoriban még angolul kevésbé tudók egy bónusz tagot is felismertek, így sokan Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick, And és Titch néven tartották számon őket.

Az egy, maximum két szavas nevek mindenképp könnyebben megjegyezhetőek, és nyomtatásban is jobban mutatnak.

Album cím választásakor is célszerű betartani a legyen egyszerűen hangzatos és tömör irányelvet, bár néhány lemez éppen azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy első olvasatra összetett címe szöget üt a fejünkbe. Ilyen szempontból szeretem a Dereng zenekar címeit – egyik albumuk például A szén-dioxid összegyűjtése és visszasajtolása földtani szerkezetekbe címet viseli, és számaik külön-külön is igen figyelemreméltó címekkel bírnak (Progresszív magyar kesergő, A félresikerült anyáknapi csokor). Maximum derengeni fog, hogy mi is volt a cím pontosan, de biztos, hogy emlékszel rá, hogy ilyet máshol nem hallottál.

Akár a könnyen megjegyezhetőségre, akár a bevett normáktól eltéréssel érdekessé válva igyekszik egy-egy csapat figyelmet nyerni magának, a név és cím választás fontos teendő. Bár a digitális zene megosztás óta ezeknek kicsit csökkent a jelentősége - hiszen az online világban minden egy-egy kattintássá egyszerűsödik, így a címeket nem feltétlenül kell egyből megjegyezni, elég, ha kattintásra ösztönöznek -, a jellegzetes zenekari design-nal még mindig lehet közönséget hódítani.

Az itthoni zenekarok közül a Mius és a Zagar használja szerintem például ügyesen ezt a fegyvert. Mindkét együttesre a letisztult vizuális megjelenés, a kifinomult vonalvezetés és modern fényesség jellemző. A limitált példányszámban megjelent Tessellation lemez önmagában is gyönyörű, a Zagar pedig főleg zenekari fotóival és borító képeivel alakított ki olyan vizuális világot (a fotós, Kóti Réka segítségével), amiről akkor is felismerhető az együttes, ha a zenekari logó nincs is belerejtve a képbe.

Az egységes megjelenés tervezése külön művészi munka. A fizikai formátum ráadásul az utóbbi időben felértékelődött, hiszen egyre kevesebb lemezt vehetünk ténylegesen a kezünkbe.

A Wannabe Records a hagyományos kiadványok vizuális értékére hívja fel a figyelmünket. Rendhagyó kiadóról van szó, ugyanis ők képzeletbeli zenekarok nem létező lemezeinek felvételével, kiadásával és forgalmazásával foglalkoznak. A kiadványok teljes artwork-je megtekinthető oldalukon, rövid, ám velős leírással. Vannak visszatérő zenekarok – mint például az Astronauts On The Beach, aminek több albuma is napvilágot látott a Wannabe Records gondozásában -, és olyan ínyencségek is, mint például az EL,LEFT - Easy EP kiadványa, amit a kiadónál a következőképp aposztrofáltak: “zene országot, zoknit vagy férjet elhagyóknak”.

Érdemes alaposan végigjárni a honlapot, mert jókat mosolyoghat az ember az olyan gyöngyszemeken, mint a Kortynyi Love, vagy a mára szintén feledésbemerülő Naspolya fanzine első lapszáma. Kazetta és bakelit design-ban is utaznak, a hozzáillő marketing szöveggel – igazi párhuzamos univerzumot teremtve.


A fiktív zenekarok kitalálása azonban nem csak a Wannabe Records sajátja – egy másik ínyencség a szónikus vinileket bemutató fiktography blog, ahol nem csupán a kitalált zenekarok nevével és albumaik, zenéik címével kerülhetünk közelebbi ismeretségbe, de egészen új zenei műfajokkal is. Rémület-funk, folkos hatású (mondhatni tájköltészeti) okkultista rock, folk-tradicionális blackmetálba oltott punk-hardcore, sátánista tájcore és folkos hatásokat előtérbe helyező reneszánsz polip-metál – csak pár példa az oldalon megjelent bandák műfaji sokszínűségére. A Hírcsárdás stílusban vezetett oldal rendkívűl szórakoztató – egyszerre mutat görbe tükröt a rock újságírók mindent beskatulyázó modorosságának és repít vissza a tinikorba, amikor még mindenkinek mindenről megvan a véleménye, és amikor még mérvadó volt egy-egy magazin vagy haver ajánlása, véleménye. A nyelvi trágárságon túllépve elég addiktív az oldal – nekem rögtön beugrott a Metal Hammer egyik Opeth cikke, amiben a zenét a következőképp definiálták: “pszichedelikus death metal epikus elemekkel tarkítva”.

Mi ebből az egészből a tanulság? Talán, hogy egy jó csapatnév messze túlmutathat csupán a zenekarok beazonosíthatóságán. Ha pedig mégsem, úgy is lehet megnyerő.

Nektek volt kedvenc különc zenekarotok? Esetleg rendhagyó zenei stílusmeghatározásotok? Osszátok meg hozzászólásban, vagy a blog Facebook-oldalán.

 

 

Teret a hangnak! – az együtt éneklés öröme


Fotó: http://www.theblazingcenter.com

Szombaton a józsefvárosi Palotanegyedben kerül megrendezésre a Kórusok Éjszakája, egy önszerveződő rendezvény, ami azt tűzte ki céljául, hogy változtasson a kórusokhoz való hozzáállásunkon. Kórusban énekelni ugyanis sokak szerint ciki, pedig az együtt éneklés örömét bárki megtapasztalhatja, aki nem szívbajos kipróbálni magát. Ráadásul ma már nem feltétlenül csak a klasszikus énekeket gyakorolhatjuk csoportostul – bár a kórusban éneklés még mindig szubkultúrának számít, az utóbbi években látványos fejlődésen ment keresztül a műfaj.

Ez annak is köszönhető, hogy az internettel kinyílt a világ – elavult megállapításnak hangzik, de azzal, hogy a különböző megosztó oldalakon tájékozódni lehetett arról, hol tart a dolog a világ különböző részein, új távlatok nyíltak meg. Annak idején én is énekeltem az iskolai kórusban, ami tanítás előtti próbákból állt, amiért felcseperedvén egyre kevésbé lelkesedtünk, mert ugyan mi fejlődtünk, de mindig ugyanazokat a hagyományos kórusműket kellett énekeljük. Az iskolai kórus lét csúcsa az volt, hogy az ember elénekelhette az Ave Maria szólóját a karácsonyi hangversenyen. Félreértés ne essék, ettől még szerettem a kórus létet, mert jó kis csapat verbúválódott össze, és sok mókás élményben volt együtt részünk – viszont mindig irigykedve vártuk a szomszéd iskola kórusát, akik a hagyományos dalok mellett gospeleket és modern slágereket is átdolgoztak.

Amerikában a gospel kórusok megítélése teljesen más, mint az itthoni kórusoké – gospel kórusban énekelni menő dolognak számít (ami nyilván a műfaj zenei sajátosságának is köszönhető), és, mivel annyi világsztárról derült már ki, hogy fiatal korában gospelt énekelve tűnt ki a tömegből, ez az elfoglaltság a tinik szemében is más megítélést nyert. Karácsony környékén rendszeresen látni gospel koncertek plakátjait, és aki részese volt már ilyennek, az tudja, hogy mennyivel vidámabb az egész, mint a hagyományos karácsonyi hangversenyek. A Harlem Gospel Choir talán a legismertebb ilyen kórus idehaza, akikre elég ránézni, hogy az ember elmosolyodjon – a felemelő dalok mellett megjelenésükre is sokat adnak: a színes fellépő ruhák és a szolid, de egységes koreográfia sokat dob az összhatáson.

Hogy a kórus kultúra életben maradhasson, és mind több ember szeresse meg az együtt éneklést, jópáran szakítottak a hagyományos kórus irodalommal, és aktuális slágereket gyúrtak át kórusművekké. A Pitch Perfect című film eltúlzott, nagyon amerikai világában is a nyerő kombináció a mash-up jelleggel összegyúrt ének, trendi koreográfiával. Ugyan ezt én már túlzásnak tartom, de vannak kreatív csapatok, akik ízléses határok közt valósítanak meg hasonló elképzelést.

Ilyen például a UC Men’s Octett, akik mindig aktuális slágereket, vagy örökzöldeket dolgoznak át többszólamú művé.

A dolog azonban meg is fordítható. Imogen Heap Just For Now című, eredetileg loop technikával előadható, egyszemélyes dalát például számos kórus előadta már, és a Hide and Seek is igen népszerű tőle. Ezen a felvételen a Washingtoni Egyetem kórusával közösen énekli ezt a dalt:

Az acappella a tehetségkutatókban is időről-időre feltűnik – legutóbb például a Fool Moon-ra kapta fel mindenki a fejét A Dal válogatásain. Persze őket is igyekeznek beszorítani a fiú csapat kategóriába, hiszen a látvány az igazán eladható, de nem vitatható el tőlük, hogy sokat tettek azért, hogy felhívják az emberek figyelmét az emberi hangban rejlő lehetőségekre.

Acappella téren nekem az egyik kedvencem a dán Local Vocal best of 90-es évek összeállítása. Biztos vagyok benne, hogy mosolyt csalnak videójukkal bárki arcára, aki ebben az időszakban volt fiatal.

Amellett, hogy profin adják elő az ügyesen összefésült sláger csokrot, a minimalista, mégis szórakoztató klippel arra is rámutatnak, hogy bárki énekelhet kórusban – fiataltól az idősekig, férfiak és nők vegyesen, nincs semmilyen korlát, csak az elszántság szükséges. Maga a gyakorlás pedig kifejezetten jó móka.

Kórusban énekelni kikapcsolja az embert, hiszen muszáj odafigyelnie nem csak saját magára, de a többiekre is – igazi csapatmunkát igényel, növeli az empátiás készséget, és állítólag még a szervekre is jó hatással van az éneklés, mint tevékenység.

A szombati programok a Kórusok Éjszakáján a Palotanegyedben erre szeretnék felhívni a figyelmet, és remélhetőleg közelebb hozzák a kórusokat – de főleg az éneklést - az átlag emberekhez. Flashmobok, interaktív produkciók, hagyományos és utca koncertek, éneklő utca – változatos programot ígérnek.

Én mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, milyen másokkal együtt énekelni, mert veszíteni valónk nincs, viszont új élménnyel gazdagodhatunk. Legrosszabb esetben a végeredmény hamiskás lesz – de attól lesz igazán emberi.

 

Hagyd kint a valóságot! – nyit a Budapest Park

Holnap este kezdetét veszi a nyár leghosszabb szabadtéri fesztiválja, újra nyílik a Park, a ZP híján Budapesten konkurencia nélküli szabadtéri szórakoztató komplexum. A Rákóczi híd pesti lábánál már javában épül a birodalom – idén a Park új látványtervvel nyit, és azt ígérik a szervezők, hogy az egész évad tele lesz meglepetésekkel.


„A Budapest Park idén nyeri el először azt a formáját, ahogyan azt elképzeltük.” – előlegezte meg lelkesen az új formatervek sikerét Rimóczi Imre, a Park művészeti vezetője a ma délutáni sajtóbejáráson. A cél az, hogy olyan szabadtéri szórakozóhelyet hozzanak létre, ami nem csak este kínál bulizási lehetőséget a koncertre látogatóknak, hanem már nap közben is lefoglalja az embereket. Hagyd kint a valóságot! – hangzik az új szlogen: az új látványosságokkal kibővített terület teljes kikapcsolódást kíván biztosítani a betérőknek – érkezzenek a látogatók egy-egy koncertre, meccset nézni a sörteraszon, kipihenni a nap fáradalmait a függőágyakban, vagy kortárs képzőművészeti kiállításra a Bunker Galériába.

Sokat dolgoztak a tér kihasználásán, és rengeteg egyedi látványtervvel készültek. Új főbejáratot kap a Park, hangsúlyozva a természetbe tartozást – hatalmas sövény kapun léphetünk majd be holnap este, és a kerítést is végigültették vadszőlővel, így nyárra remélhetőleg igazi zöld területté válik a hely. A középső részen található domb hajószerű fa feljárót kapott, a magaslatról minden jól látszik, és minden sarokban lesz valami felfedezni való. Betérvén a Szigetről már ismerős óriási kutya fa szobra fogad minket, de az elvarázsolt kert hangulatát erősítve lesz ránk visszanéző fa, üst, amibe kavicsot dobva teljesülhetnek vágyaink, hangszórókat termő óriás virágok (már a Park bejárata előtti, kihasználatlanul, égő nélkül magasodó lámpaoszlopok is átalakulnak, finoman kicsempészve a látványelemeket az utcára), és gyakorlatilag a teljes nagy színpadot átkarolja majd az óriás növények sokasága, melyeknek hangszóróiból hanghullámok szárnyalnak majd. Elég szürreálisan hangzik, de ez is a cél – valódi fesztivál hangulat, ami minden érzékszervünket leköti.

Gőzerővel folyt a munka a sajtótájékoztató közben is – csiszolták a fa felületeket, építették a raklap falakat, molinókat és díszeket szereltek, de már most is látszott, hogy valóban látványos lesz a hely. A Park Dance Arena az elektronikus zene rajongóinak készül, de egyben fedett helyszín is önálló színpaddal, így esőben sem kell lefújni a koncerteket. A színpadtechnikáért a Sziget szolgáltatója felel – a tavalyinál több hangszóróval készülnek, és kivetítők is lesznek. A hangtechnikai felszereltség bármelyik nemzetközi produkció igényeit képes kielégíteni, amit idén erősen ki is használnak majd, hiszen számos külföldi nagy produkció érkezik ide a nyáron. Gerendai Károly egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Park a Sportaréna konkurenciájává nőtte ki magát – sikerült olyan előadókat is meghívni, akiknek az Aréna lehetne egyébként az alternatíva. Itt kerül megrendezésre az Aerodrome fesztivál is, ahol játszik majd többek közt a Limp Bizkit, Rob Zombie, és a Megadeth is. De jön Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra, Joss Stone, a HIM, Gogo Bordello és a Dream Theater is – csak, hogy pár fellépőt említsek.

Díjazandó, hogy a berendezésnél szem előtt tartották a környezettudatosságot – a tengeri szállítmányozásból ismert vas konténerek mellett régebbi molinókat is újrahasznosítottak, rengeteg a fa és textil a dekorációkban, szelektíven gyűjtik a szemetet és törekednek a zöld területek megóvására is.

Ígéretes a beharangozó – holnapra remélhetőleg minden elkészül, de az évad során folyamatosan várhatóak apróbb változtatások, meglepetések, hogy azok is mindig találjanak valami újdonságot, akik rendszeres látogatói a helynek.

A könnyebb ráhangolódásért itt a Park tavalyi after movie-ja:

Holnap este a Kiscsillaggal kezdődik az évad.

További programok folyamatos frissítésben a Park honlapján, és Facebook-on.

 

A magyar költészet napja

Április 11. 1964 óta a költészet napja, megemlékezve József Attiláról, és a magyar nyelv szépségeiről. Egy olyan nyelv szépségeiről, amit világszerte az egyik legdallamosabbnak tartanak, és messze színesebb szókészlettel rendelkezik, mint a világnyelvek – mégis kevesen művelik ahhoz méltóan. Dallamossága ellenére kevesen vállalkoznak rá, hogy ezen a nyelven énekeljenek, a magyar nyelvű dalszövegek pedig a trendekhez igazodva egyre laposabbak, tartalomtól mentesek. Akadnak kivételek, és a lokális nyelv használat egyértelműen korlát a nemzetközi piacokon, pedig valódi érték, mikor a dallamhoz tartalom társul.

A napokban olvastam egy érdekes összefoglalót a Guardian oldalán, amelyben a szerző a nemzetközi zenei top listák eredményeit összehasonlítva annak összefüggését keresi, milyen mértékben befolyásolja a slágerek nyelve azok világpiaci megítélését.  Az áttekintés két fő konklúziója egyrészt, hogy a helyi nyelv használata egyértelmű korlát nemzetközi sikerek elérésében, másrészt, hogy ennek mértéke erősen függ a zene műfaji jellegzetességeitől. Az angol nyelv egyértelműen uralja a zeneipart, és prozódiájának formálhatóságából fakadóan is jó alapanyag, hiszen nincs annyira jellegzetes ritmikája, hangsúlyozási rendszere, mint például a magyarnak. Sokan erre hivatkozva vetik el, hogy magyarul írjanak, ám önmagában nem igaz, hogy csak az angollal lehet nemzetközi sikereket elérni.

A műfaji jellegzetességek itt kapnak hangsúlyt. A mélyenszántó gondolatokat tükröző szövegvilág erős korlát, de azokban a műfajokban, ahol a hangsúly nem annyira a tartalmon, mint inkább a dallamon van, ott a nyelvi korlát elmosódhat. Jellemzően a klubzene, és annak egy-egy mondatos slágerei, amelyek ezeket a kivételeket képezik. A Guardian például Avicii és a Swedish House Maffia sikereit emeli ki, hozzátéve, hogy a disco slágerek nyelvezete nem követeli meg az okvetlenül értelmes, egyedi tartalmat. Buli közben kevesen gondolkodnak azon, pontosan van-e jelentéstartalma annak, amit énekelnek – ha az élmény átütő, másodlagos a tartalom.

"You make me this/ Bring me up/ Bring me down/ Playing sweet/ Make me move like a freak/ Mister Saxobeat." – Ki gondolná, hogy ez a pár sor is lehet party sláger?

A legjobb példa erre a jelenségre talán a Neo Aiiaiiiyo című száma – amire remekül lehet bulizni, pedig szövegileg értékelhetetlen.

A másik indok, ami mögé a hazai előadók szívesen bújnak, hogy a magyar nyelv hangsúlyozásbeli kötöttségei megnehezítik a szövegírást, és végeredményben elidegenítik a kész dalt annak zenei stílusától. „A jazz nyelve egyértelműen az angol.” – például. Ebben van némi igazság, de úgy gondolom, hogy éppen ezekre a hangzásbeli sajátosságokra érdemes lenne építeni – ahogy azt többen próbálják is. Csak, mert angolul kevésbé hangzik bután egy-egy semmitmondó dalszöveg, azért még nem szabadna megelégedni az erre a mintára gyártott magyar szöveg silányságával. Szerencsére vannak kivételek – a legtöbbet emlegetett, úgymond minőségi dalszerzők valóban fején találják a szöget, de az is tagadhatatlan, hogy éppen ezért más anyanyelvű hallgatóság előtt nincs esélyük. A Quimby, a KisPál és a Borz, a Kaukázus, vagy akár az Intim Torna Illegál és a Vad Fruttik is tipikusan ilyen zenekarok.

Akik pedig stílusilag ezen a körön kívül esnek, nehezen kerülnek rivaldafénybe. Számomra az egyik ilyen későn felfedezett különlegesség a Volver – akiket sajnos csak az után találtam meg, hogy már megszűntek. Az ő szövegeikből sokat lehet pedig tanulni, mindenkinek ajánlom őket.

Nem vitatom, hogy magyarul kemény dió a szövegírás, de bízom benne, hogy nem ragadunk meg a manapság jellemző sláger-szöveg szinten. A tehetségkutatók győzteseivel sem igazán tud mit kezdeni az itthoni zeneipar – vagy angolul írnak nekik disco slágereket, vagy maradnak a könnyen együtt énekelhető, tartalmilag gyenge szövegeknél. Rúzsa Magdi talán az egyetlen kivétel, akinek gyönyörű dalai vannak – az Egyszer például belopta magát a szívembe.

Talán ott van a kutya elásva, hogy a dalszövegekre nem tekintünk úgy, mint mindennapi költészetre. Pedig a két dolognak nem szabadna élesen elkülönülnie. Egy jó dalszövegnek ugyanúgy hatnia kell a hallgatóra, mint ahogy a vers hat az olvasókra.

Ennek a gondolatnak a közelében maradva lezárásképp fogadjátok szeretettel a mai napra összeállított Youtube lejátszási listámat – megzenésített versek a költészet napjára. Szánjatok ma pár percet a költészetre.

(Ha van olyan zenés vers, ami kimaradt a listából, de szeretitek, küldjétek el, és bővítem a kínálatot.)

 

Világot jelentő erkély - Balcony TV Budapest

2006-ban három dublini fiatal kitalálta, hogy felvesz pár videót az erkélyükön forgatva. Nem volt konkrét elképzelésük, csak annyi, hogy időről-időre készítenek egy-egy új felvételt, és, hogy a dolog szórakoztatóbb legyen, áthívták magukhoz zenélni pár ismerősüket. Ebből lett aztán a Balcony TV – egy olyan nemzetközi hálózat, amihez mára több, mint 50 ország csatlakozott. Zene kilátással – vagy éppen rálátással az adott hely zenei kínálatára – már Budapesten is.

Szép kilátás, egy erkély, egy előadó vagy zenekar, egy dal, egy snitt – a Balcony TV koncepciója ilyen egyszerű. Talán éppen ezért működik. Igazi zene, őszinte reakciók, és lelkes közreműködők. A világot jelentő deszkák kifejezés új értelmet kap azok számára, akik ismerik a Balcony TV-t. Ilyen keretek közt zenélni amellett, hogy élmény, egyben jó bemutatkozási lehetőség is, hiszen a központi weboldallal nemzetközi nézettségre és ismertségre is szert tehet az, aki megragadja a videó letöltők figyelmét. Több, mára már felkapott előadó is volt alkalmi erkély-zenész, és a sorozat arra is kiváló, hogy bemutassa egy-egy város vagy ország zenei kínálatát. Pár évvel ez előtt én Dub FX & The Flower Fairy kapcsán találtam rá, de olyan előadókat is megtalálhatunk az oldal YouTube-csatornáján, mint Ed Sheeran, a Mumford and Sons, Jessie J, vagy a Walk Off the Earth.

Budapest Horváth Renátó kezdeményezésével csatlakozott a Balcony TV-hez. A vállalkozás producereként ő mesélt nekem arról, mivel jár egy ilyen produkció. Mivel korábban a Tel Aviv-i stáb tagja volt, így már tapasztalt az erkély koncertekkel kapcsolatban. Többszöri próbálkozására sikerült olyan csapatot összehoznia, akikkel ténylegesen elindulhatott a Balcony TV Budapest, de lelekesen mesélte, hogy nagy érdeklődés övezi a kezdeményezést.

Mivel abszolút független, és önszerveződő dologról van szó, a pár fős stábot egyelőre elsősorban a lelkesedés hajtja, és a produkció finanszírozása még folyamatosan átalakulóban van. A hangsúlyt arra fektetik, hogy minőségi, szórakoztató tartalmat hozzanak létre, és hosszú távon olyan közösséget verbuváljanak maguk köré, akik nyitottak zeneileg. Törekedni fognak a sokszínűségre – bár a kiválasztott produkciók nyilvánvalóan tükrözni fogják a készítők ízlését, szeretnének minél színesebb palettáról választani, ezért mindenkit buzdítanak rá, hogy jelentkezzen, ha úgy érzi, megállná a helyét egy ilyen alkalmi koncerten. A tervek szerint elektronikus zenei előadókat épp úgy hívni fognak, mint gitár alapú zenéket, vagy folk dalokat játszó csapatokat. Akikről biztosan tudható, hogy láthatjuk majd a Balcony TV Budapest videóiban: Turbo, Harcsa Veronika, Manoya, Grand Mexican Warlock, Belle Belle, The Qualitons, Blahalouisiana, Subscribe, Musica Moralia és az Óriás. A lista persze folyamatosan bővül, a cél teret adni a minőségi élőzenének.

A Balcony TV Budapest videói heti rendszerességgel jelentkeznek majd, és a fellépő zenészek nemzetközi mezőnyben is megmérettethetnek online – az erkély koncerttel saját közönségüknek is új arcukat mutathatják meg, de egy ennyire alkalmi előadás jó referenciaként szolgálhat a koncertszervezők, zenei kiadók irányába is. Ha egy városból sorra jó előadások születnek, az pedig a földrajzi térség zeneipari megítélését is javíthatja.

A Balcony TV Budapest még gyerekcipőben jár, de a nemzetközi tapasztalatokból látszik, hogy ha a sorozat felfut, az sok jópofa zenei együttműködést szülhet. Nem egyediek a kisebb helyi fesztiválok, és a Balcony TV folyamatosan keresi a kapcsolatot és együttműködést már befutott szolgáltatókkal is. A baráti kezdeményezés nemzetközi hálózattá nőtte ki magát, és jelenleg is zajlik az ötletelés, hogy egy ilyen pezsgő zenei hálózatot milyen módon lehet a videókon túlívelően is kamatoztatni.

Bízom benne, hogy a dolog sikeres lesz, és nagyon várom az első videókat.

A hazai stáb tagjai:

Producer: Horváth Renátó
Co-producer/Booking: Somló Dániel
Operatőr: Brautigam Bertold
Host: Tóth Dorottya
Hang: Stámusz Ferenc (Stamusic. Studios)

A zenekarok jelentkezését a budapest@balconytv.com címre várják.
Ha szeretnéd jobban megismerni a Balcony TV Budapest-et, kövesd őket Facebook-on, vagy látogass el hozzájuk március 15-én a Központba, az indulást megünneplő kick-off party-n.

 

A modern elektronika térhódításának lehetőségei

Itt az ideje, hogy újragondoljuk az elektronikus zenéről kialakult képünket. A zenei műfajok határainak elmosódásával ugyanis itt egy új generáció, ami kötöttségek nélkül, kísérletező módon áll a számok hangzásvilágához, szokatlan tereket épít, és izgalmasan keveri a hagyományokat az újdonsággal. A cél nem feltétlenül a táncolható, diszkó alapú zene, sokkal inkább a kísérletezés maga. Az ehhez szükséges technika és szemléletmód elérhetőségének köszönhetően egyre több kezdeményezésről hallani itthon is, és talán ebbe az irányba mutat az is, hogy az ismert zenekarok gyakran jelentetnek meg remix-albumokat egy-egy slágerből.

Ha valakit nem vonzott a diszkózás, akkor az elektronikus zenei előadók közül jobb híján csak azokról hallott, akik néhány átdolgozás formájában időről-időre jelentkeztek közkedvelt előadók slágereivel. A Zagar-tól megszokhattuk már, hogy rendszeresen dob piacra remix albumokat, és az ezeken résztvevők többnyire ugyanazok. Karmatronik, Miami Kidz, Demon Superior, DJ Bootsie, We Plants Are Happy Plants... Bár van pár olyan előadó, aki az elektronika szelídebb formáját választotta, ők inkább rétegeknek lesznek kedvencei, és hírük is csak bizonyos csatornákon terjed.

Még ha ennek nem is kell mindenképp változnia, azért mindig jó, ha plusz felületet kapnak a produkciók. Éppen egy hete új kezdeményezés lépett színre, ami ennek a szcénának szeretne bemutatkozási lehetőségeket teremteni. ASAN Music néven új Label & Booking mutatkozott be egy válogatás albumnyi hanganyaggal. Egy sorozat első részeként 15 dalt hallgathatunk meg, vagy tölthetünk le ingyenesen, és a jövőben rendezvényeket, valamint a zenészeket vizuális művészekkel összekötő produkciókat is tervez az ASAN. Podcast sorozatuk első része holnapra várható.

Az albumon szereplő számok közt akad pár hip-hop, és abból gyökerező anyag, de sok benne a kísérletezés is, és minőség szempontból mindenképp dícséretet érdemelnek a résztvevők. Bízom benne, hogy nem egyszeri fellelkesedés lesz a dologból, mert üdítő intelligens elektronikát hallgatni, és a könnyebben befogadható darabok szélesebb rétegek érdeklődését is felkelthetik az irányzat iránt.

Manoya pár hete hirdette meg remix pályázatát In My Sleep című dalához, aminek beküldési határidejét március elsejére tolta. Biztos, hogy erre is sok elektronikus megoldás érkezik majd, mert a dal kínálja magát. Én most a neten már fellelhető Yornkék változatot szeretném ajánlani, s egyben a Yornkék-et magát.

Első fázis: mélykék címmel 6 dal hallgatható eddig tőle, és olyan zene ez, amit figyelemmel érdemes hallgatni. Egyrészt, mert zeneileg sok finomság van benne, ami első hallgatásra nem feltétlenül tűnik föl, másrészt, mert ez a zene időt igénylő. Magyar dalszövegű, hasonló produkciót nem is tudok mondani. Ráadásul témaválasztásában sem az egyszerűen értelmezhető típus – többszöri hallgatásra új mélységeket lehet felfedezni, új értelmezéssel. Érző, gondolkodó, élő zene ez. Aki annyira rajong a szívdobogáshoz hasonlító dobokért és kattogó-csattogó zenéért, mint én, annak tetszeni fog.

Ha nektek is vannak kedvenc előadóitok, osszátok meg velem. Jó zenehallgatást addig is!

 

Downloaded – tölts vagy költs?

A zeneipar átalakulásával egyre több figyelmet kap a a szerzői jog és jogdíjak indokoltsága körül folyó vita. Mióta technikailag nincs akadálya a szabad fájlcserélésnek – történjen az legális keretek között, vagy illegális formában -, egyre nehezebben követhető, hogy egy-egy szerző vagy előadó zenéje hol, és hányszor kerül felhasználásra. A streaming szolgáltatók próbálnak megoldást nyújtani erre a problémára, és a zenék elérését legális mederbe terelni, de a trend azt mutatja, hogy ők is egyre inkább átállnak ingyenesen elérhetővé – a bevételeket tehát kénytelenek lesznek más forrásokból biztosítani. Vajon megérett-e a társadalom a teljes szemléletváltásra, vagy ragaszkodva a régi sablonokhoz, a zenészek forrásai folyamatos veszélyben vannak?


A jelenség technikai forradalma a 90-es évek végén kezdődött, amikor két fiatal srác létrehozta a Napstert, és ezzel megteremtette a kiadók rémálmát. Mindaddig a kiadók voltak nyeregben, és egy-egy zenét legfeljebb válogatás kazettákon, CD-ken lehetett tovább adni, ám azzal, hogy az interneten keresztül bárki számítógépéről bármilyen zene elérhetővé vált, a korlátok megszűntek, és az információ világszerte szabadon kezdett áramlani. Ez legalább annyira lenyűgöző volt az iparág résztvevői számára, mint amennyire rémisztő. A letölthető tartalmak hatására mérhetően visszaesett a hanghordozókból származó bevételek összege, és a kiadók bevételének csökkenésével az előadók, zeneszerzők is joggal érezték úgy, hogy munkájukat többé nem becsülik meg anyagilag kellőképp, hiszen a jogdíjakból származó bevételek nélkül kevesebb forrásuk maradt ahhoz, hogy továbbra is a zenélésre koncentráljanak.

 

A Napster felemelkedése és bukása egyébként sok szempontból tanulságos. Tavaly márciusban Alex Winter a VH1 Rock Docs-szal alaposan körüljárta ezt a témát, és Downloaded címmel dokumentumfilmet készített a program megalkotóival. Sok érdekes szempont felmerül a filmben. Mi számít a szerzői joggal való visszaélésnek? Közvetlen hátránya származik-e egy előadónak abból, ha még többen megismerik a zenéjét, mint ahányan megvennék a lemezeit? Jól reagált-e a szakma az új lehetőségre? Lehet-e éppen marketing fogás, ha egy zene ingyenesen elérhető? Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az évek során változott-e ténylegesen az információ szabad áramlásának megítélése. Ahogy arra több szakmabeli felhívja a figyelmet a film zárógondolataiban, azzal, hogy ez a technikai korlát leomlott, egészében változik meg a zene hallgatókhoz jutásának és felhasználásának módja.

Van, aki ezt a változást támadásként értelmezi, és nem tud vagy nem akar vele mit kezdeni – Amerikában a kiadók egyenesen a felhasználókat is támadták -, és van, aki a jövőt és annak új lehetőségeit látja benne. Elég, ha csak az utóbbi pár év nagy vihart kavaró zenei megoldásaira gondolunk, a Radiohead becsületkasszás, ingyen letölthető albumától kezdve a Spotify kontra Thom Yorke vitáig.

Úgy gondolom, teljesen jogos követelés a zeneszerzők, előadók részéről, hogy munkájukat valamilyen formában anyagilag elismerjék, ám az is tény, hogy a jelenleg itthon is érvényes törekvés, miszerint a jogdíjakat lejátszási listák és regisztrált felhasználások alapján a közös jogkezelő osztja újra elavultnak tetszik nem csak az adatszolgáltatás hiányosságai és hibái miatt, de azért is, mert elég limitált azon csatornák száma és sokszínűsége, amiken keresztül megismerhetünk egy-egy új előadót.

„Amikor valaki bekerül egy számára új, ismeretlen iparba, bízik benne, hogy a felmerülő kérdésekre valaki tudja a választ. Aztán szembesül vele, hogy ezek a válaszok most vannak születőben.” – fogalmaz Sean Parker a Downloaded egyik jelenetében. Magyarországon is egyre többen keresik a válaszokat, és több zeneiparra szakosodott oktató cég is hirdet kurzusokat a szerzői jog, zeneipari menedzsment és zenekari szponzoráció témaköreiben. A Zeneipari Hivatal februárban indította zeneipari menedzsment képzését, és márciusban startol Zenei szerzői jog kurzusa, amelynek bemutatására nyílt napot és kerekasztal beszélgetést is szervezett a jogdíjak érvényesüléséről a digitális korszakban.

Rendszeresen tart nyílt napokat a most már 6. évét taposó Majdnem Híres Rocksuli is, akik januári előadásuk sikere után új tematikus kurzust indítanak a zenében rejlő kommunikációs és szponzorációs lehetőségekről We Love Music címen.

Akit érdekel ez a téma, annak érdemes az Artisjus által létrehozott Inspiratív Zenei Ébresztő – IZÉ előadásait, műhelyfoglalkozásait is nyomonkövetnie. A következő IZÉ témája éppen a Jogdíj + bevételek lesznek.

Szerintem érdemes picit belegondolni, miért is született meg a jogdíj, és, hogy tuajdonképpen tekinthetnénk rá a zeneszerzők és előadók fizetéseként is, amiért egy-egy dal létrehozásával megdolgoztak. Az utóbbi hónapok botrányai, az Artisjus-t érő támadások és a kerekasztal beszélgetések egymásra mutogató parázs vitái elviszik erről a hangsúlyt, és, mint egy szükséges rosszt állítják be a dolgot – holott koránt sem biztos, hogy azon kellene vitatkozni, hogyan osszuk szét az ebből befolyó egyre kevesebb bevételt. Meglehet, a fontosabb kérdés az lenne: van-e még létjogosultsága, értelme a jogdíjaknak ebben a jelenlegi formában? Lehet, hogy a tartalomszolgáltatókra nem, mint pénzforrásra, hanem, mint a zenekarok érdekeit is támogató információs felületre kéne gondolni? Honnan tájékozódjunk új zenékről, ha bizonyos tartalmak adott esetben éppen a jogdíjak körül kialakult vita miatt nem jutnak el hozzánk?

Nem tudom, mi lesz a megoldás, de igyekszem követni a dolgok alakulását. Ti mit gondoltok?

 

Szerencsés csillagzat alatt: Bin-Jip a Planetáriumban

Tegnap születésnapi koncertet adott a Bin-Jip a Kiégő Izzók közreműködésével a csillagvizsgálóban. Varázslatos este volt, amit szavakba foglalni szinte lehetetlen. Ilyen, amikor profi művészek dolgoznak együtt azért, hogy olyan élménnyel varázsolják el a közönséget, amit biztos, hogy nem felejt egy darabig. A zene önmagában is magával ragadó, a kupolára vetített térhatású vetítéstől pedig szó szerint tátva maradt az ember szája. A nagy érdeklődésre való tekintettel egy este két koncertet is adott a zenekar. Bízva benne, hogy lesz még ilyen, akik ezúttal kimaradtak, egyelőre DVD-ről ismerkedhetnek az élménnyel - de igazából ezt átélni kell.


Annak ellenére, hogy a Bin-Jip 2010-ben megjelent bemutatkozó lemeze Fonogram-díjat is nyert, koránt sem olyan együttesről van szó, ami óriási tömegeket céloz meg. Harcsa Veronika, Gyémánt Bálint és Andrew J. (valamint az albumon szintetizátoron közreműködő Kaltenecker Zsolt) zenéjére műfaji keveredés a jellemző, és szerintem összességében legjobban a modern zene kifejezéssel definiálható. Elektromos zenei alapokra ültetett hangutazás, ami összetettsége ellenére mégis rendkívül emberközeli marad – részben a nagyon finoman adagolt elektromos gitár szólamai és hangzása miatt, részben pedig Harcsa Veronika énekstílusából adódóan. Az éneket külön szeretném kiemelni, mert kevés olyan előadó van, akinek nem csak szép és képzett hangja van, de adottságait maximálisan ki is használja előadásai során. Harcsa Veronika ilyen, és hatalmas élmény őt élőben énekelni hallani. A koncert alatt többször teljesen le is kötötte a figyelmem, annyira gyönyörűen játszott hangszerén – hangjával -, hol élesen és határozottan, hol pedig légiesen könnyedén. Számomra az ilyen könnyed részek tették igazán emberivé a produkciót – elektronika és ügyesen felépített zene ide vagy oda, van abban valami ősi erő, amikor az emberi hang a maga tisztaságában átvág a szólamokon.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

A szülinapi előadásra a Planetáriumban került sor, ami egészen szürreális helyszínné vált a Kiégő Izzók által biztosított térhatású fényjátéknak köszönhetően. A csillagvizsgáló kupolájára vetített animációk hatalmas búraként körbeölelték a hallgatóságot – az elején azt sem tudtam, merre érdemes figyelni, mert hol az oldalfalon tűnt föl valami, hol pedig épp a hátam mögül. A koncert végére teljesen el is ültem magam - a Planetárium székei nem a legpraktikusabbak egy ilyen hosszúságú vetítéshez -, de az élmény minden kellemetlenséget megért. A látvány lenyűgöző volt. A tavalyi Planetárium-koncertről most jelent meg DVD és BluRay, de szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, mennyire lehet ezt az élményt filmen átadni. A kifejezetten a koncertre készített animációk nem csak a kupola adta íveket és teret használták ki, több projektorral abszolút térhatású képeket vetítettek fölénk, amiben néha olyan érzésem volt, hogy magam is utazom. Többször azon kaptam magam, hogy mint a kisgyerek, aki először csodálkozik rá valamire, csak bámulok felfelé, nyitott szájjal, és mosolygok. A képet sok esetben erősítette a zene, az összhatás abszolút kiragadta az embert a valóságból.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

A zenekar egy kisebb színpadon állt a csendes-ülős nézőtérrel szemben, és teljes beleéléssel játszották számaikat. Ilyen feltételek mellett zenélni nem mindennapi élmény, biztos izgalmas volt ez nekik is – talán a koncertfilmen látható pár felvétel az ő szemszögükből is. Profi előadás volt ez, és ahhoz méltóan Harcsa Veronika a koncert végén név szerint bemutatta a teljes stábot, akik ennek megvalósításában közreműködtek.

A Bin-Jip után a Leo Kuelbs, amerikai kurátor és a Kiégő Izzók koncepciója alapján készült Immersion Threshold című látványshow ősbemutatóját láthattuk, mintegy 20 percben. Ez a produkció még inkább megmutatta, mire képes a modern technika, és hol tart az animáció napjainkban – lenyűgöző teret építettek körénk, és hatásos zenéket válogattak egy-egy animáció mellé. Élmény volt, még akkor is, ha addigra már igen csak fáradtak voltak szemeink.

Fotó: Buza Virág / INMOTION

Teljesen feltöltődve jöttem haza a koncert után, alig bírtam betelni az élménnyel. Még sokszor eszembe fog jutni, és biztos, hogy a következő ilyen alkalomra is igyekszem időben jegyet váltani. A produkció egyébként akkora érdeklődésre tartott számot, hogy a Bin-Jip az eredetileg meghirdetett 7 órakor kezdődő előadás mellett végül még egy koncertet szervezett fél 10-től. Külön megemelem kalapom előttük ezért, mert biztos, hogy rengeteg energia kellett az egész naphoz.

Zárásképp szívfájdítónak itt egy videó a tavalyi Planetárium-koncertből. Remélem, lesz jövőre is. A Bin-Jip következő budapesti koncertje áprilisban lesz, a Trafiq-ban.

 

Oliver Sacks: Zenebolondok – Mesék a zenéről és az agyról

A zene neurológiai vizsgálata iránt Daniel Levitin This is you brain on music című könyve keltette fel az érdeklődésem, és némi keresgélés után jó folytatásnak tűnt az általa is említett Oliver Sacks kötete. A Zenebolondok más, mint Levitin írása – nem folyamatos gondolatmenet a zene ránk gyakorolt hatásáról, hanem esettanulmányok gyűjteménye. A hangvétel is más, de a kollekció remek módon mutat rá, mennyi különböző helyzetben lehet a zene a megoldás kulcsa a felépüléshez.


Amikor belekezdtem a könyvbe, nagy elvárásaim voltak, mivel nagyon érdekel a téma, és minden, ami a zenei kognícióhoz kapcsolódik. Azt reméltem, hogy az eddig ismert összefüggésekben most majd mélyebbre áshatom magam, és új dolgokat tudok meg az agy működéséről. Ez részben így is lett, mégis, eleinte megcsalatva éreztem magam, mert a könyv, amit a kezemben fogtam sokkal inkább tűnt novellás kötetnek, mint sem tudományos gyűjteménynek. A hangvétel és a szerkesztés, valamint a  sok siker is hatásvadásznak tűnt, amiről Sacks az első pár fejezetben írt. Aztán lassan túltettem magam rajta, hogy külön-külön történetekként kell kezelni a rövid beszámolókat, a fordulópontot pedig A pillanatban: Zene és amnézia című fejezet jelentette számomra. Ebben Sacks egy olyan esetről számol be, ahol a beteg elvesztette emlékeit, és memóriája is sérült egy baleset alkalmával – így csak percekig, vagy még rövidebb ideig volt képes figyelni, elszakadva múltjától, emlékeitől, de a rövid időintervallum miatt a jelentől is. Csak feleségére emlékezett, akit mindig ugyanazzal a kirobbanó örömmel fogadott, valahányszor újra látta – legyen az pár perc eltérésével akár. Mindezek ellenére a zene iránti szeretete megmaradt, és érdekes módon memóriája tökéletesen tárolt olyan információkat, mint egy-egy darab sorai, vagy az azt előadó zenekar (akikkel balesete előtt is együtt zenélt) tagjainak nevei, szokásai. A történet főszereplőjének, Clive-nak végül a zene segített, hogy kapcsolatban maradhasson a külvilággal – amikor másokkal együtt zenélhetett, újra régi önmaga volt, és gesztusai is megváltoztak. A Zenebolondok történeteiben az a jó, hogy miután röviden megtudjuk, hogy egy-egy jelenséget milyen baleset vagy hatás okozott, részletes leírást kapunk arról is, hogy ez a változás miként befolyásolta a szenvedő (vagy ha kellemes végkifejlettel járó változás következett be, szerencsés) alany életét, és hogyan sikerült végül feldolgoznia azt, beépítenie életébe.

Oliver Sacks kevésbé ismert és felkapott viselkedés változásokat, jelenségeket gyűjtött össze, és rávilágít, hogy gyakran hétköznapi jelenségekként kezelünk számos tünetet. Eleinte félelmet keltett bennem, hogy sorra olyan esetekről olvasok, amelyek zenét kedvelőként és némiképp értőként számomra elviselhetetlenek lennének. Borzasztó élmény lehet, ha valakinek például oly’ módon romlik el hallása, hogy bizonyos hangokat disszonánsnak hall, míg másokat nem, vagy, ha elveszti valaki az idő érzékelésének képességét – és ezzel együtt azt is, hogy zenét hallgatva a dallamokat logikusan egymásra épülő egységekként értse. Bár a könyv rengeteg kereszthivatkozást tesz más kutatók folyamatos felfedezéseire, és több olyan példát is tartalmaz, ami mára már gyógyszerekkel kezelhető (vagy legalább is enyhíthető), azért számomra rémisztő, hogy milyen markáns változást hozhat egy-egy betegség, vagy szerencsétlen környezeti hatás.

Ugyanakkor van abban valami megnyugtató is, hogy Sacks élményeit olvasva a zene egyre több komponenséről derül ki, mennyire kívül áll a kézzelfoghatón. A zenehallgatás és érzékelés agyunk olyan összetett, bonyolult működéséhez van kötve, hogy egy-egy terület sérülésével, és azon terület funkcionalitásának elhalásával sem feltétlenül válik számunkra értelmezhetetlenné. Sőt, miképp azt Sacks több fejezetben is kiemeli, a zene szolgálhat rekreációs katalizátorként – megteremtheti a kapcsolatot azokkal is, akik zene nélkül teljesen érzéketlenek a világra, de segítheti elvesztett képességeink – mint például a beszéd – visszaszerzését is.

Bár az orvosi anekdotázgatáshoz hasonlatos stílusa miatt Oliver Sacks-t több támadás is érte szakmai körökből, az vitathatatlan tény, hogy neurológiai betegségekről ennyire emberközelien ritkán olvashatunk. Persze könnyű a látványos sikereket csodának kikiáltani és szenzációt kovácsolni a hosszú kutatómunka eredményéből. 1990-ben Robin Williams és Robert De Niro főszereplésével Oscar Díjra jelölt filmadaptáció is készült az 1973-ban megjelent Awakenings című könyvéből, és több tudományos sorozatban is foglalkoztak már Oliver Sacks munkásságával.

Szerintem érdekes ez a gyűjtemény – laikusok és zenészek is bőven találnak benne furcsaságokat, és rövid fejezetei miatt napi gondolatébresztőnek sem utolsó. Akit érdekel a téma, sok hasznos felfedezéssel lesz gazdagabb, ha végigolvassa, és miképp Levitin könyve is, a Zenebolondok is formálja a zenéről eddig kialakult képünket.

Az íróról további információt itt találtok: http://www.oliversacks.com/