Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

„Az út a cél”

Harcsa Veronikával már nagyon rég óta szerettem volna interjút készíteni -  még tavasszal egyeztettem vele időpontot, hogy beszélgethessünk élményeiről, tapasztalatairól. Nagyon elfoglalt művész, több produkcióban is közreműködik – van saját quartetje, énekel duóban Gyémánt Bálinttal, és ő a Bin-Jip hangja -, és mindeközben folyamatosan képezi magát. Az utóbbi két évben Brüsszel és Budapest közt ingázott, nemrég végzett a Belga Királyi Konzervatórium mester szakán, jazz ének tanszakon.


Először külföldi élményeiről faggattam. Azt mondta, nagyon inspiratív időszak volt ez az életében. Most nyílt alkalma először huzamosabb időt külföldön tölteni, így lehetősége volt jobban megismerni Brüsszel mindennapjait, és zeneileg is sok hatás érte. Brüsszel nagyon jó hely, olyan szempontból is, hogy London és Párizs közt félúton sok előadó útbaejti, így remek koncertekre lehet ott elmenni, és a városban pezseg a kultúrális élet.

Miben más a zenei élet szerveződése Brüsszelben, mint itthon? Zenészként milyen tapasztalataid voltak?

- Zenészként azt látom, hogy sehol nincs kolbászból a kerítés. A mai kor nem aranykor a zenészek számára, mindenhol meg kell vívniuk a saját harcukat. Most látom csak igazán, hogy Budapest és Magyarország mennyire jó hely - főleg Budapest.

Szuper dolog, hogy van két olyan jazz klubunk, mint a Budapest Jazz Club és az Opus. Brüsszelben is vannak helyek, de a legtöbben nem olyanok a körülmények, a technika. Az, hogy nekünk két ilyen jazz specifikus, klubszerű helyiségünk is van, nemzetközi viszonylatban is fantasztikusan jó, egy Budapest méretű városhoz mérten pedig pláne.

Az sem általános, hogy a rádiók nem csak kommersz zenét, de bevállalósabb zenéket is játszanak (még ha korlátozva is). Belgiumban, az osztálytársaim között nagyon izgalmas projektek alakultak már - ott sokkal jellemzőbb, hogy a főiskola, vagy konzi alatt már mindenki projektekben gondolkodik, saját dalokat ír, stúdiózik, és próbál elindulni, próbálja megtalálni a saját zenei vonalát. Beszélgettem velük, és azt mondták, hogy ők a rádióknak meg sem próbálják beküldeni a zenéiket, mert nincs olyan adó és műsor, ami lejátszaná őket. Vagy kommersz pop zenét játszanak a rádiók, vagy klasszikus zenét – egy kísérletibb pop- vagy jazz zenének nem igazán van helye a médiában. Ezt nagyon furcsa volt hallani. Evidens, hogy egy jazz kompozíció soha nem fog annyit szerepelni a rádiókban, mint egy pop dal, de Magyarországon szerintem elég jól reprezentált a jazz is, meg a kísérletibb dolgok is a rádióban - van több olyan műsor, meg adó, ahova be lehet küldeni a kisebb közönségnek szóló zenéket is.

Van egy csomó olyan érték, könnyebbség itt Magyarországon, amit értékelni kell, és amit én természetesnek vettem – most kiderült, hogy nem az.

Ami egy picit más kint, az a morál. Azt éreztem, hogy mindenkinek alapvető, hogy dolgozik a saját ügyén, keresi a saját ügyét. Olyan alapvető aktivitást tapasztaltam magam körül a többi diákban, ami itthon nem annyira általános. Egyrészt, az iskolát nagyon komolyan vették: nem volt vagány dolog lógni vagy ellezserkedni, mindenki készült és csinálta. Másrészt mindenki azon pörgött, hogy hogyan lesz saját projektje, hogy fogjon bele az önkifejezésbe, merre menjen az életével. Nem volt jellemző az a fajta diákos lezserség, hogy amíg még bent vagyunk a suliban, addig még érezzük jól magunkat. Már mindenki a jövőre fókuszált. Ez nagyon tetszett, és engem is munkára inspirált.

A kint adott koncerteiden milyen közönséged volt? Sokszor kikezdik a magyar közönséget, hogy nem elég nyitott – ez szerinted valóban így van, vagy az egész csak prekoncepció? Van különbség hazai és külföldi közönség közt?

- Sokszor megkapom ezt a kérdést - van is, meg nincs is. Nyilván kultúrabeli különbség is van. Vannak olyan országok, amelyek kultúrájában eleve jobban benne van a jazz. A lengyeleknél például szuper fellépni, mert ott úgy alakult, hogy kulturálisan jobban jelen volt mindig a jazz, ezért a közönség jobban hozzá van szokva és jobban érti, hogy mi történik a színpadon. Ezt a belgáknál is éreztem. Brüsszel abszolút egy intellektuális közeg, és ilyen közegben hálás zenélni. Nyilván közönség és közönség között is van különbség.

Ugyanakkor a zene az valahol mindenkire hat. Nekem újra és újra bebizonyítja az élet és a koncert helyzetek, hogy a prekoncepciók nagyon sokszor tévesek vagy túlzóak. Sokszor van olyan például, hogy elmegyünk egy kis vidéki városba koncertezni Magyarországon, úgy érkezünk meg, hogy nem tudjuk, mit várhatunk, hogy a közönség mennyire fogja majd értékelni a zenénket, mennyire lesz ez nekik izgalmas. Időről-időre nagyon csúfosan rácáfolunk a saját prekoncepcióinkra, mert döbbenetes, hogy milyen szerető, befogadó, és nyitott közönség tud lenni egy olyan városkában is, ami mondjuk nem egyetemi város, és nem gondolnád, hogy az emberek nyitottak a jazzre.

Sokszor a legváratlanabb közegekből érkezik elismerés. Ez egy nagyon szerencsés szakma, mert ez nap mint nap megtörténik. Nyilván mindenki értő közönségre vágyik, és szerintem természetes, hogy azt gondoljuk, hogy akinek nagyobb a zenei műveltsége, vagy iskolázottabb, az jobban tudja érteni, vagy értékelni azt, amit csinálunk – de ez nem így van! Annyira jó, hogy ilyen a szakmám, hogy erre időről-időre emlékeztet és rácáfol: hogy a zene az tényleg mindenkié! Ez közhely, de tényleg mindenki által befogadható, még akkor is, ha bonyolultabb. Nyitott fül és nyitott személyiség kell hozzá, de az, hogy az embert hogy találja meg a zene nem a tanultságon, iskolázottságon, vagy anyagi helyzeten, vagy akármin múlik. Jó, ha van egy zenei alapműveltség, az segíthet, de ha nincs, az sem feltétlenül akadály. Nem előfeltétel. Sokszor előfordul, hogy valaki úgy jön hozzám egy-egy koncert után, hogy rögtön szabadkozik: „Jajj, nagyon tetszett, de én nem értek hozzá...” – nem kell érteni hozzá! Persze vannak nagyon matekos zenék is, de alapvetően a zene - legalább is nekem - maximálisan emocionális ügy. Nem érteni kell hozzá, hanem az embernek ki kell nyitnia magát, és befogadni, és aztán vagy hat, vagy nem.

Elég sokféle zenét csinálsz - a vers megzenésítéstől a quarteten keresztül a Bin-Jip kísérleti elektronikus megoldásaiig - és a különböző stílusokat is kevered. Van ezzel olyan célod, hogy segítsd a műfajok közti átjárást?

- Azért foglalkozom sok területtel és veszek részt többféle zenei projektben, mert nagyon sok minden érdekel, és az ízlésem sem korlátozódik egy-egy stílusra - nagyon sokféle zenét hallgatok és szeretek. Nem egyszer fordul elő, hogy valaki mondjuk rákap a Bin-Jip-re - mert az elektronikus, popos, könnyen befogadható -, ez felkelti az érdeklődését, és eljön egy duó koncertre a Bálinttal - amire amúgy nem jött volna el, mert az már nehezebbnek, vagy bonyolultabbnak gondolható. Ez egy mellékhatás, ami szerintem jó, és nagyon remélem, hogy ez növelheti az emberek nyitottságát. Hogy ezáltal ráérezhetnek arra, hogy nem kell félni az új stílusoktól, vagy nem kell azt gondolni, hogy ez a zene nekem sok, én erre a koncertre nem megyek el, mert úgyse érteném, hanem egyszerűen el kell jönni – aztán maximum nem tetszik, és akkor legközelebb nem jön; de ki kell próbálni, meg kell hallgatni.

Több helyen olvastam, hogy albumaid Japánban is megjelentek, a Nature Bliss kiadónál. Honnan ered ez a kapcsolat? Hogy kerültél Japánba?

- Ez egy nagyon valószerűtlen történet, egy tündérmese az életemben - mert ők találtak meg. Ráadásul akkor, amikor itthon még egyáltalán nem voltam ismert. Az első albumomat vettük fel, és készítettünk hozzá egy honlapot, ahol bele lehetett hallgatni a dalokba (ez még a MySpace előtt volt). Ezt valahogy megtalálta egy japán terjesztő, aki rendelt a lemezeimből. Azok annyira pikk-pakk elfogytak, hogy erre felfigyelt egy kinti kiadó, és ők kerestek meg. Azóta minden lemezem megjelent kint. Főleg az első két albumnak volt nagy sikere– azok a legjazzesebbek, és azt hiszem, a japán piachoz az illik a legjobban. Két lemezbemutató turnénk is volt Japánban. Most szó van róla, hogy Gyémánt Bálinttal vagy a Bin Jip-pel jövőre mennénk megint, ez majd kialakul.

Gyémánt Bálinttal Berlinben is lett idő közben egy kiadótok. Azt hogy sikerült összehozni?

- Nem korábbi kapcsolaton alapult, teljesen direkt módon vettem fel a kapcsolatot kiadókkal, és az egyik nyitott volt. Nagyon szerettem volna, hogy Ny-Európában egy rendes kiadónál megjelenjen a duó lemezünk Bálinttal, úgyhogy egyik nap leültem, és beírtam a Google-be, hogy „jazz labels Germany” - kutatni kezdtem, hogy melyik lehet az a kiadó, aki hasonló kiadványokkal foglalkozik, vagy akihez illene a stílusunk. 9 kiadónak küldtem demo CD-ket, és az egyikkel sikerült megállapodnunk. Úgy hívják őket, hogy Traumton, és történetesen pont Berlinben vannak. Úgyhogy ennek kapcsán szeptembertől ahogy eddig Brüsszelbe, most Berlinbe fogok kiingázni.

Ami nagyon izgalmas, hogy a berlini Collegium Hungaricum-ban szeptembertől indul havi rendszerességű klubom: minden hónap első csütörtökén fogok fellépni a Collegium Hungaricum éttermében. Az első blokkban szóló műsort fogok adni looperrel, a másodikba pedig mindig egy (többnyire) helyi művészt fogok bevonni, meghívni vendégként. Az első alkalommal David Helbock berlini zongorista lesz a vendégem, decemberben pl David Friedman világhírű vibrafonos.  Ez nagyon jó lehetőség arra, hogy megismertessem magam a helyi szcénával, és ezáltal én is sokkal jobban megismerjem azt.

Ez a kezdeményezés a Te ötleted volt, vagy egyfajta kooperáció?

- Ez a szerencsés egymásratalálások következménye. Amikor leszerződtünk a Traumtonhoz, úgy gondoltam, hogy ez egy szuper lehetőség, aminek utána kell menni. Ha megjelentetik a lemezt, az nem elég, abból nem lehet nagy hullámot kavarni – ezt úgy lehet megragadni, ha az ember ott van és üti a vasat. Elkezdtem kijárni Berlinbe lehetőségeket keresni, és felvettem a kapcsolatot a Collegium Hungaricummal is, akik nyitottak voltak. Ez a közös klub számukra is jó, hiszen ők is keresik a programokat. Én a kiadó segítségével elhozhatok hozzájuk olyan művészeket, akik egyébként nem biztos, hogy oda tévednének. Nyilván egy olyan előadót, mint David Friedman csak úgy tudok elhívni, hogy van egy kiadóm, aki összeköt vele és segít ebben. Ez mindenkinek jó – a Magyar Intézetnek is, nekem is, és remélhetőleg a meghívott zenészek is jól érzik majd magukat.

Ez nagyon jól hangzik, sok sikert kívánok hozzá. Eddig sem voltál tétlen, de ezután pláne sok dolgod lesz. Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy beteljesültek az álmaid? Milyen célokat, álmokat görgetsz még magad előtt?

- Ha akár csak 3 éve valaki azt mondja nekem, hogy Berlinben klubom lesz... Ez egy megvalósult álom. De az is az, hogy Kapolcson a Bin-Jip vendége Erik Truffaz lesz. A Kassák-lemez, amit tavaly vettünk fel Pándi Balázzsal, Márkos Alberttel és Benkő Róberttel, és amit október 29-én fogunk bemutatni az Opus jazz klubban, Keszég László színművész közreműködésével - ez is egy megvalósult álom. Vagy az, hogy az egyik legnagyobb hatású brüsszeli tanárom, Kris Defoort a triójával Magyarországra látogat, hogy együtt dolgozzunk, és lesz egy közös koncertünk október 18-án az Opus-ban - ez is egy fantasztikus álom...

Úgy érzem, hogy jó irányba halad az életem, mert egy csomó olyan esemény van benne, ami hihetetlen, hogy megvalósulhat, és még két éve is elképzelhetetlen lett volna. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, meg az angyalkáknak, mert nagyon sok jó, és intenzív élmény van az életemben.

Nyilván vannak még nagy álmok – például Németország egy nagyon nagy falat. Ha ott sikerülne valami stabilabb helyet találni magamnak vagy bármelyik projektemnek a zenei életben, az fantasztikus lenne. Buddhista közhellyel élve: Az út a cél! Én ezt az utat nagyon-nagyon élvezem, és ez is a cél. Nincsenek nagyon konkrét álmaim, amik, ha nem sikerülnek, akkor a kardomba dőlök. Ha ilyen intenzív és élménydús marad az életem, akkor nagyon boldog leszek.

Mennyire hatnak rád a hétköznapok? Nem elsősorban a politikára gondolok, de úgy általában mindenre, ami nem művészet. Hogy éled meg a mindennapokat, mennyire engeded közel magadhoz az aktuális történéseket? Itt nem csak a magyar valóságra gondolok, de akár az európai fejleményekre is.

- Nehéz dolog ez. Igazából azt nézem, hogy én mit tudok tenni. Individuumként azt tudom tenni, hogy megpróbálok szabad maradni, és úgy alakítani az életemet, hogy ne függjek. Hogy ne függjek attól, hogy milyen kulturális pályázatokat írnak ki és azt hogy osztják el, ne függjek az állami támogatástól, ne függjek egy adott város sorsának az alakulásától. Szerintem az ember függetlenséggel tud alapvetően védekezni ez ellen. Nyilván az, hogy külföldön igyekszünk karriert építeni, nem véletlen.

De ezzel együtt is, nekem Magyarország és Budapest egy nagyon fontos bázis, és szerintem ez mindig így lesz. Itt a legstabilabb a közönségem – ez nyilván anyagilag, materiális szempontból is nagyon fontos, de érzelmileg meg pláne. Imádom a várost, és nagyon szeretem a magyar közönséget.Imádok Magyarországon koncertezni – a fővárosban is, vidéken is, kis helyeken is, meg Kapolcson... annyira szuper létet biztosít nekem ez az ország, hogy én ezt nagyon nagyra értékelem.

Ugyanakkor nehéz. Nem rejtem véka alá, hogy nem tartom ideálisnak a magyar közéletnek a helyzetét, és ezt nehéz látni. Aki ingázik, vagy sokat utazik, annak nehéz leszállni a repülőről, mert amikor haza érkezik, érzi, hogy az emberek egy kicsit máshogy fogják fel az életet. De szerintem ezzel nem szabad túl sokat foglalkozni, nem szabad ebbe belesüppedni, mert akkor te is ennek válsz a részesévé. Én próbálom a létező legpozitívabban képviselni azt, amit csinálok, és a lehető legtöbbet nyújtani magamból, és próbálok hinni benne, hogy pozitív hatással vagyok a környezetemre. Én politizálni biztosan nem szeretnék. A zene egy sokkal magasabb létező, vagy dolog annál, mintsem, hogy összemossuk politikával – nekem. Magánemberként van véleményem a magyar közéletről, de a zenét próbálom a lehető leginkább függetleníteni ettől. Szerintem így tudom a legpozitívabb hatást kifejteni.

Rengeteg időt és energiát fordítottál arra, hogy az ének tudásod fejleszd. Eljött-e már az a pont, amikor művészileg úgy érezted, sikerült pontosan megvalósítani azt, amit elképzeltél?

- Igazán sosem érzi az alkotó, hogy pontosan azt valósította meg, amit akart, de azért néha egy nagy feladat végeztével át tud járni az elégedettség. Például, amikor a You don’t know it’s you című lemezt felvettük. Az egy annyira jó felvétel volt, és olyan boldog voltam, hogy sikerült kiadni magamból egy csomó mindent, amit ki szerettem volna, hogy úgy éreztem: ha ennyi volt a kalandom a zenével, vagy ha holnap meghalok autóbalesetben, akkor is ez jó volt így, és már kiadtam magamból annyit, amiért már megérte az elmúlt X év. Vannak ilyen pillanatok - amikor az embert megszállja a jó érzés. Azt hiszem, nekem ez a kiadás érzés a legfontosabb – nem az, hogy elérni, vagy siker, hanem, hogy valamit ki tudtam fejezni, valamit hozzá tudtam rakni a világhoz az alkotással. Ez hívja elő belőlem ezt az érzést.

Ugyanakkor ezek a pillanatok nem tartanak sokáig, mert aki alkotó az általában hajlamos erősen kritikus lenni. Én is elég kritikus vagyok, és inkább megyek előre és az új dolgokra koncentrálok. Ha valamitől megijednék, akkor az a hátradőlés lenne. Én nem akarok hátradőlni. Nyilván a tempó - az, hogy milyen tempóban űzöm a dolgaimat - hol gyorsabb, hol lassabb, de úton kell maradni és mindig keresni kell a fejlődési utat. Rettentő távol áll tőlem, hogy azt gondoljam: már megérkeztem valahová. Vannak kis lépcsőfokok, amit az ember megérez - hogy na, most léptem egyet, vagy most lezárult egy szakasz, vagy most beteljesítettem valamit -, de igazából megérkezni, azt nem szabad.

Az éneklésen túl mi az, amiben fejlődni szeretnél még? Akár zeneileg, technikailag, akár emberileg.

- Most a looperrel sokat foglalkozom. A berlini klub miatt is, hiszen ott ki fogok állni szólóban, és nem evidens, hogy az hogy lesz izgalmas, meg hogyan lesz profi. Egyébként nagyon jó lenne, ha tudnék annyit gyakorolni zongorát, hogy azzal ki tudjak állni színpadra – ez egyszerűen az időmbe nem fér bele most sajnos, pedig nagyon szeretném.

Amit szeretnék fejleszteni, az mindenek előtt a time management. Nagyon sok dolog van az életemben, sok minden érdekel. Nem arról van szó, hogy nyűgös dolgokat bent hagyok, hanem arról, hogy egy csomó jó dolog van, és azok közül kell kiszórni olyanokat, amiket fájdalom kiszórni, de muszáj, mert jobban kell tudnom fókuszálni az igazán fontos dolgokra. Tulajdonképpen ez nem zenei, de leginkább ebben szeretnék fejlődni. Hogy minél jobban tudjak fókuszálni, és akkor talán lesz időm arra is, hogy többet gyakoroljak zongorát.

Utolsó kérdésként, a time management-nél maradva: régóta készül az új Bin-Jip album, amin jelenleg a produceri, keverési munkálatok folynak. Mikorra várható, hogy elkészültök vele?

- A produceri munkát Andrew és a hangmérnökünk, Schram Dávid végzik ketten, ezt Bálinttal 99%-ban rájuk hagyjuk. Időről-időre elmondjuk a véleményünket, de ehhez ők értenek igazán. Az album hangzásának kialakítása az ő területük. Bálinttal inkább az írásban vagyunk aktívabbak, meg persze a följátszásban, ők azok, akik a hangzást addig gyurmázzák, amíg jó nem lesz. Ez nagyon időigényes folyamat, Andrew ráadásul maximalista, így hihetetlenül sokáig tudnak dolgozni egy-egy dalon. De nagyon reméljük, hogy december 21-ére elkészül a lemez.

A lemezbemutató - ami nagyon különleges lesz - december 21-én lesz a  Művészetek Palotájában. Egyrészt Erik Truffaz lesz a vendégünk, másrészt ott lesznek a Kiégő Izzók, - akikkel a Planetáriumban többször koncerteztünk már -, és fel fognak építeni fölénk egy kis kupolát, (egy kis planetáriumot), és oda fognak vetíteni!

Lelkesedése, ahogy mesélt nekem a fejleményekről, rám is átragadt. Fél óra alatt rengeteg dolgot megtudtam róla, és nagyon örültem neki, hogy szánt rám időt. Miután ellenőriztem, hogy minden szóbakerült-e, amire kíváncsi voltam, megköszöntem neki az interjút, ő pedig rohant is tovább.

Beszélgetés a Rocklitera írójával – Baksa-Soós Attila a zenéről

Pár héttel ezelőtt megjelent a Rocklitera második kötete, amiről korábban már beszámoltam. A napokban személyesen is találkozhattam a szerzővel, akit a Rockliterán túl arról is faggattam, miként tájékozódik a minket körülvevő zenei káoszban, mitől lesz valami maradandó, és milyen kitörési lehetőségei vannak az új zenekaroknak, ha ki akarnak tűnni a tömegből.


Hogyan született meg a Rocklitera ötlete? Tudtad, hogy sorozatba kezdesz vele, vagy egyszerűen csak adott volt több zenei ihletésű novella, amiket albumba szerettél volna rendezni?

A Rocklitera első kötete olyan volt, mint egy vihar - egy iszonyatos sodrás egy megállíthatatlan folyamban. Baromi gyorsan, két hónap leforgása alatt készült a kötet. Számos novellám és zenei kötődésű írásom volt korábban, olyan zenészekről, akiket kedveltem - például Frank Zappáról, vagy Lennonról. Végül párosítani kezdtem a zenét az írásaimmal. A zene és az irodalom  kapcsa nagyon korán kialakult nálam – ez a két művészeti ág mágnesként vonzotta egymást az életemben. Ez lehet genetika, egyfajta családi hozadék.

A Rocklitera története egy szombathelyi utazással kezdődött. A Heaven Street Seven-nel mentünk koncertezni, és kicsit korábban értünk a helyszínre.  Amíg a srácok összeállították a szettet, és babráltak a line-check-kel, addig leültem a színpad szélére és elkezdtem írni azt, ami éppen akkor történt velünk az úton. Egy pocsék novella született belőle, ami nem is jelent meg. Később még legalább ötöt írtam a HS7-ről, és talán a hatodik lett a nyerő a könyvhöz. Az egész így kezdődött, de a Rockliterában az volt a szép, hogy nem kellett hozzá koncepció. Olyan volt, mint egy megvadult patak, ami annyira magával ragad, hogy végül megtalálja a saját folyómedrét. Nem is kellett nagyon koncepción gondolkodni, mert szinte önműködővé vált az egész folyamat.

Attila Grétivel

Hogy alakult ki a könyv végleges formája – a képek, szövegek, zenekari bemutatók, koncert listák egyvelege? Kik segítették a munkád?

Abból indultam ki, hogy szerettem volna az általam fontosnak tartott, aktív magyar zenekarokat bemutatni, más eszközzel, mint azt megszoktuk. Hárman kezdtünk ötletelni, Grétivel (a Gréti és a Varázslókból), aki a teljes koncertbontást és a Mások írták róluk című részt szerkesztette, és Lékó Tomival, aki a fotókat készítette. Elég gyorsan rájöttünk, hogy a szövegeimhez jól mennek a fotók és aztán jöttek az ötletek, hogy mi mindent kéne még tenni, amitől formabontóvá, vagánnyá válik az egész. Egy izgalmas, újszerű kötetet szerettünk volna, ami egyedi, új irányt adhat a zenei írásnak. Zenéről sok helyen és sokféle formában olvashatunk, mégis azt vettem észre, hogy ezek az írások nagyon egysíkúak. Vannak például az életrajzok, amik gyönyörűen leírják, hogy a zenekar ekkor itt volt, aztán ott, ennyi lemezt vett föl, majd itt léptek föl, közben szétmentek, tagcserék voltak stb., stb... pont ez volt, amit mi nem akartunk.

Nagyon sok támogatást kaptam - főleg újságírók és irodalmi emberek mondták, hogy ez annyira új felfogású kombináció, hogy érdemes lenne komolyabban foglalkozni vele. Valójában igazán új dolgokat nem lehet csinálni, hiszen minden létezik már – egy dolog attól lesz egyedi, ha valaki a saját olvasatában, a saját ízesítése szerint ad hozzá valami pluszt.

Rengeteg zenekart ismersz személyesen is. Milyen úton tájékozódsz, ha szeretnél új tehetségeket megismerni? Szoktál az interneten keresgélni, vagy egyszerűen csak nyitott füllel jársz, és figyelsz a környezetedre?

Keresgélni interneten nem nagyon szoktam, általában mások ajánlanak nekem zenét. Barátok, ismerősök, vagy éppen vadidegenek keresnek meg azzal, hogy mit szólok ehhez, vagy ahhoz. Ilyen szempontból szerencsés helyzetben vagyok.

Szoktam hallgatni azonban a környékbéli madarakat, és azt vettem észre, a vörösbegyek előszeretettel 30Y számokat fütyülnek, míg a cinkék inkább a HS7 dalait.

De rengeteg zenei impulzus éri az embert nap mint nap, elég, ha nyitott füllel jár. A telefonunknak egyedi csengőhangja van, az elsuhanó autókból zene szól, a kis kocsmából kiszüremkedik valami élőzene, a trafikban szól a rádió ....- és még sorolhatnám.

Azért is vicces, hogy ez került most szóba, mert éppen az előbb jöttem el Ligeti Gyuritól, aki a kisfiamat tanítja gitározni. Az óra végén összhangzattant vettek és Gyuri, fiamhoz intézett zárszava is ez volt: „Járjál nyitott füllel!”. A kérdésre is ez a válasz. Ha nyitott füllel jársz, akkor marha sok zenébe belebotlasz.

Ligeti Gyuri és Baksa-Soós Attila

Említetted, hogy mennyi irányból érnek minket a zenei hatások. Ebben az állandó zenei káoszban mennyire van esélyük a feltörekvőknek? Mi kell szerinted ahhoz, hogy valakinek sikerüljön befutnia, bekerülnie a köztudatba?

Nem tudom, hogy én vagyok-e a megfelelő alany ennek a kérdésnek a megválaszolására. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznél egy aktív zenészt, aki minden héten kétszer-háromszor fellép, vagy egy hangmérnököt, aki folyamatosan keveri a különböző zenekaroknak az anyagait, ők jobban tudnának válaszolni.

Azt látom, hogy vannak bizonyos trendek, amikbe ha egy zenekar ügyesen nyúl bele, akkor az lendületet adhat a munkájuknak, vagy az ismertségüknek... Viszont a fogalmi kérdést is tisztázni kellene, hogy mit értünk az alatt, hogy egy zenekar befut. Az ismertséggel, a hírességgel párosítjuk-e ezt a kérdést, avagy azt nevezzük befutásnak, hogy egy olyan érett, összeszedett és profi minőségű anyagot képesek produkálni, amire még sok év múlva is büszkék lesznek.

Hiszel benne, hogy születhetnek még igazán maradandó dolgok? Szerinted kiknek sikerül majd generációkon átívelően fennmaradniuk?

Elég egyszerűen látom ezt a kérdést: egy zene vagy jó, vagy nem. Ez független a stílustól, vagy az irányzattól – ha egy hip-hop produkció minőségi és tökéletes a maga nemében, akkor az lehet éppen olyan értékes 20 év múlva, mint egy modern szimfonikus mű.

A zenei alázat felől közelíteném meg inkább a dolgot. Hogy jó zenét írjon valaki, ahhoz értenie kell a szakmáját. Ehhez hozzá tartozik, hogy tudja mit csinál, vagy zsigerből kell úgy zseniálisnak lennie, ahogy van. Nem is feltétlenül a lexikális tudásról, vagy a tanult háttérről beszélek, hanem arról, hogy érzéssel tegye, amit tesz. A zenét inkább érezni kell, mint érteni! Ha valakiben ez a tehetség megvan, és szorgalommal, kitartással párosul, szinte biztos, hogy olyat fog letenni az asztalra, ami a maga nemében egyedülálló.

Vajon mely zenekarok maradnak meg évtizedek múlva is, az megint egy más kérdés. Ott már bejátszik a tömegdinamika, meg a csapatszellem, meg a széthúzás, és mindenféle egyéb tényező... Ha a mostani zenekarok közül mindenki egyenlő eséllyel indulna, azonos alapokkal, és a mérce az lenne, hogy melyikük tud olyan válaszokat adni a rajongóinak, ami megmozgatja őket, és lelket önt beléjük, akkor az első két kötetben szereplő zenekarok java részének szerintem megvan az esélye a hosszútávú fennmaradásra. (Persze ez nem így lesz, hiszen az első kötetből már most kiesett a Hiperkarma, akik abbahagyták a zenélést. Ez nagy szívfájdalmam, mert Bérczesi Robi szerintem kimagasló tehetség, és nagyon sajnálom, hogy nem sikerül neki ezt nagyobb ívben kamatoztatnia.)

Az utóbbi években egyre több olyan zenekarral és előadóval találkozunk, akik tulajdonképp egy jól felépített márkaként működnek. Sokszor nagyobb szerepet kap a jó menedzselés, mint a mögöttes tartalom. Tényleg ennyire sokat nyom a latba a jó marketing?

A zenekarok brandingje - egyszemélyes előadók esetében a self-branding - elengedhetetlen követelmény manapság. Az pedig alapvetés, hogy a menedzsment feladatának, profizmusának és működésének egyre árnyaltabbnak, egyre cizelláltabbnak kell lennie.

Magyarországon sajnos nem nagyon van zeneipar. Ez alatt azt értem, hogy nincs meg az a zenei hálózat, ami az előadókat úgy támogatná és segítené, ahogy az Nyugat-Európában már régóta működik. Ezzel nem akarok senkit megbántani, és azt gondolom, példának okáért az Artisjus igyekszik nagyon, csak nekik is nehéz, mert a körülmények nem adottak hozzá, hogy kialakuljon egy zenei iparág, ami elengedhetetlen lenne a mai zenekarok üzembiztosságának megalapozásához. Ez egy hülye kifejezés, de jó lenne, hogy ne a létminimumért kelljen a zenekaroknak, előadóknak havi 8-10 koncertet lenyomniuk, hanem abból valóban úgy tudjanak élni, hogy kifejezetten az alkotásra összpontosíthassanak. Hozzáteszem, az irodalom sajnos ugyanebben a cipőben jár, de maradjunk most a zenei kapocsnál.

A zenekarok menedzsereire sokkal nagyobb teher hárul, sokkal nagyobb hátizsákot kell vinniük, ha érvényesülni akarnak. Úgy látom, egyre több nagyon jó menedzser van, akik tudatosan irányítják egy-egy zenekar életét: stratégiai döntéseket hoznak, nagyon megfontolják, egyik lépésüket milyen másik követi. Ehhez hozzátartozik a magyarországi turnészervezés, útvonaltervezés, a lemez megjelenés dátumának meghatározása, annak beharangozása, események szervezése, azok utózöngéje, a Facebook, médiakapcsolatok ápolása, bemutatók, koncertek szervezése, a rajongók bevonása a zenekar életébe... Számtalan lehetőség rejlik ebben, és nem kell újra kitalálni semmit, ez már mind van, mind volt – 40 évvel ezelőtt is, elég, ha Brian Epstein-re gondolunk. Nagyon jól bevált, működő rendszerek voltak, melyeket persze az adott korban teljesen újra kell értelmezni. Másrészről igazából csak a médiafelületek változtak, maga az emberi hozzáállás nem.

A Rocklitera igazi kordokumentum, benne az utóbbi évek hazai zenei felhozatalával. Formai megjelenésében és minőségében is a mainstream trendeket követi. Szándékosan szeretted volna a figyelem középpontjába emelni a benne szereplő zenekarokat?

A Rocklitera rocklexikon jellege tagadhatatlan, de nem szeretném túlértékelni a jelentőségét. Valóban egy korlenyomat, és az elmúlt mintegy 15 év legfontosabb zenekarai szerepelnek benne. Hogy lesz-e olyan, aki mondjuk 2037-ben előkapja a sorozatot és nosztalgiázva rácsodálkozik, hogy Jé, 20-25 évvel ezelőtt milyen zenekarok voltak!, és Azta, volt az is!, meg Jaj, emlékszel rá?, meg Neki milyen slágere volt?!, azt majd az idő eldönti.

Nem szeretnék karitatív jelleget adni a dolognak, elsődlegesen nem azért csinálom, hogy jót tegyek valakivel, vagy egyfajta kultúrmissziót végezzek. Egyszerűen belső indíttatás vezérelt, hogy emléket állítsak azoknak a zenekaroknak, amelyeket szeretek és fontosnak tartok - és amelyek bemutatását szerintem méltánytalanul elhanyagolják például szépirodalmi szinten. Ez nem azt jelenti, hogy ez egy egyszeri esemény. Biztos vagyok benne, nem fogom tudni megállni, hogy ne írjak még legalább egy kötetet. Hogy erre mikor kerül sor, az attól függ, hogy lesz-e elég zenekar, amelyet már érdemes egy csokorban bemutatni az eddigieken kívül. 4-5 zenekar, vagy egyszemélyes előadó már most is van, akiket szerettem volna saját tollam tintáján keresztül láttatni, de nem sikerült határidőn belül összehozni velük a dolgot.

A könyv nagy siker lett, és számos performansz és koncert is kísérte a bemutatókat. A Zenélő Egyetemmel (ZEN) együttműködésben fotós- irodalmi kiállítást is rendeztetek, és rendszeresen vendég vagy különböző rádiókban is. Ez a szekér tehát valamennyire görgeti már magát. Mennyire marad időd és energiád a spontán dolgokra? Mivel foglalkozol most?

Alapból nagyon keveset alszom, így jut idő mindenre. Soha nem szoktam panaszkodni arra, hogy valamire nincs időm. Aki állandóan nyavalyog, az egyszerűen rosszul osztja be az idejét. Mindenre van idő, ezért én ebben a nincs-időm-sztoriban nem hiszek.

A spontaneitás alappillére az életemnek, ebből nem is engedek – ha kell, egyszerűen eltűnök, csak, hogy érhessenek spontán dolgok. Egy ilyen spontán esemény hozadéka az is, hogy január 6-án Honoluluban lesz egy átfogó, összes regényemet, és egyéb kötetemet – köztük a Rockliterát is – bemutató rendezvény, az ott élő magyar közösségnek. Nem is tudtam, nagyon érdekes, hogy ott él Makkai Ádám, aki 2011-ben Kossuth-díjat kapott irodalmi munkájáért, remélem, találkozhatok vele, ha éppen nem szörföl.

Papp Szabi, Gréti és Attila

Egyébként mindig történik valami, és hosszú távra nem tervezek. Van egy izgalmas projekt, amiben most nyakig benne vagyok. Papp Szabival írtunk egy számot, aminek Loretta lett a címe. A hangmérnöki munkát Takács Zoltán Jappán végezte, és Beck Zaza dobol benne a 30Y-ból. A zenekarnak nincsen neve, még nem is biztos, hogy van zenekar, vagy, hogy lesz; ez a szám mindenesetre létezik. Olyannyira, hogy Grétivel, Miki357-tel és Papp Szabival pénteken megyünk Londonba klipet forgatni, és a Petőfi Rádió kizárólagosságot kért arra, hogy náluk lehessen január második felében a Loretta exkluzív bemutatója. Ez egy izgalmas dolog, nagyon élvezem, és azért is különleges az esemény, mert mielőtt Londonba megyünk, Egerben lép föl a 30Y és a Supernem, és ott fogjuk elénekelni a számot. Aztán, amint lejön Szabi a színpadról, pattanunk be a kocsiba és megyünk a reptérre, zúzás Londonba.

A Rocklitera második kötetének végén Lékó Tamással az „Ez volt a rock and roll, róluk, veletek” gondolattal búcsúztok.

Azt szerettem volna ezzel hangsúlyozni, hogy ha a könyv olvasása közben megmozdult benned valami, akkor sikerült elérnünk azt, amit szerettünk volna.


Szerintem a sorozattal mindenképp sikerült új színfoltot vinni a zenei írás palettájára, és bízom benne, hogy hamarosan új kötetet is lapozgathatunk majd.

 

Első interjúm

Nem sokkal azután, hogy a MyMusic-nál kezdtem ténykedni, jött a lehetőség, hogy interjút készítsek a Black Nail Cabaret tagjaival. Gyorsan lecsaptam rá, mert szeretem, amit csinálnak, ráadásul indulásuk óta követem a csapat tevékenységét. Úgyhogy gyorsan kölcsönkértem egy diktafont, és uccu neki, máris Sophie-nál voltam felvenni egy kb. 40 perces anyagot. Életem első interjúja. Tanulság: konkrétabb kérdéseket kell legközelebb kitaláljak, mert jó volt hosszasan beszélgetni, de cikké szerkeszteni az egészet nagyon nagy munka, ha nincs egy határozott keret. Ilyen lett.


Noir szinti-pop itthonról - a Black Nail Cabaret tagjaival beszélgettem


Az első magyar szinti-pop duó, akik nem akarják megváltani a világot, de mindenképp színfoltot jelentenek a magyar zenei palettán. Illés Emese és Tarr Zsófia 2008-ban vágott bele a kalandba és idén februárban már a De/Vision és a Covenant előzenekaraként láthattuk őket.


Erőteljes megjelenés, látványos sminkek és kellékek, a koncerteken pedig itthon még szokatlan performansz, egyfajta horror színház – ez mind a Black Nail Cabaret. Az együttest a zenekar indulásáról, jelenéről és jövőjéről kérdeztem.

MyMusic: - Amit a Black Nail Cabaret képvisel, elég szokatlan dolog idehaza. Mutatkozzatok be azoknak, akik még sosem hallottak rólatok, illetve azoknak is, akik az interneten rátok bukkanva megkavarodnak a rengeteg stílusmeghatározás között.

Emese: - A Black Nail Cabaret egy noir szinti-pop lány duó, élőben session zenészekkel illetve egy performerrel és vokalistákkal kiegészülve. 2008-ban alakultunk hivatalosan, de az ötlet már 2005-ben megszületett. Nekem is voltak ötleteim, Zsófinak is voltak zongora témái, akkor jött az érzés, hogy ezzel csináljunk valamit - rakjuk össze, amink van, mert nagy dolgokra lennénk képesek. Akkor még csak a név és az elképzelés volt meg, aztán 3 évvel később ébredtünk rá, hogy még semmit nem csináltunk és kéne valamit kezdeni.

Zsófi: - Szerintem egyszerűen csak lusták voltunk. Egymásra ismertünk, hogy ugyanazt akarjuk, ami tök jó, aztán 2008-ban álltunk elő az első feldolgozásokkal.

MyMusic: - Ekkor jelentetek meg a YouTube-on több feldolgozással is: Rihanna, Rammstein, Lady Gaga, Britney Spears – egytől egyig olyan előadók, akik azért jócskán megosztják a közvéleményt. Az volt ezzel a célotok, hogy a hallgatóság széles körét magatokhoz csábítsátok, előkészítve a terepet a saját számoknak?

Emese: - Az szándékos volt, hogy olyan előadókat válasszunk, akik nagyon népszerűek és ezáltal erős keresőszavakként működnek az interneten. A Rihanna feldolgozás - amelyik az első volt a sorban - még most is vezeti a nézettségi listákat. Természetesen nem ez volt az egyedüli szempont, de erős érv volt a választásnál. Britney Hit Me Baby One More Time-ja inkább csak poénból készült, magamat tesztelve, hogy mennyire tudok kiforgatni egy igazi gumipop nótát fétis-dark irányba, ami szerintem sikerült, de mikor felkerült a Butterflies klipje, akkor szelektálnunk kellett, hogy csak a vállalható dolgok maradjanak.

MyMusic: - Akkor a cél a közönség bevonzása volt, hogy aztán figyeljenek a saját számaitokra is...

Emese: - Igen, ezt mondhatjuk. Persze közben a saját dalok is alakultak párhuzamosan, de nyilván egy-egy feldolgozással könnyebb nézettséget elérni, a saját dolgokra kapásból nem figyelnének annyira fel.

MyMusic: - A zenekar agya akkor ti ketten vagytok. A produkció mögött áll háttércsapat is?

Emese: - Most már van egy nagyobb csapat. A zenekar mi vagyunk ketten, de vannak még állandó emberek és mindenki csinálja a maga dolgát. Vannak, akik élőben csatlakoznak hozzánk – például Nováky Zsuzsa, Susy, ő performer és vokalista egyben, Januscsák Betti szintén vokalistaként csatlakozott hozzánk. Ugyanígy a színpad mögött is dolgozik egy nagyon erős csapat, a DC Promotion, akik a zenei produkcióért felelnek – velük dolgozunk együtt a stúdióban az albumon, illetve jönnek velünk minden koncertre, felszerelik a színpadot, a hangtechnikát és a hangzásért is ők felelnek, tehát ők keverik a koncerteket.

Zsófi: - ...és most már van egy kis VJ csapat is, úgy tűnik.

Emese: - Igen, most már van egy háttérvetítő teamünk is - "Monsterleg" Szilárd, es Panni -, akik nagyon lelkesek és ők is szervesen a csapat részét képezik. Velük beszéljük meg, hogy melyik dalhoz milyen látvány illik.

Zsófi: - Az mindig is szempont volt, hogy legyen show és teátrálissá tudjuk varázsolni a dalokat.

Emese: - Igen, ez mindenképpen maradni fog, sőt, a továbbiakban szeretnénk fejleszteni ezt az egészet. Most minden önerőből van, természetesen a mi ötleteink alapján - Susy felelős a performanszért, és együtt beszéljük meg, hogy milyen látványelemekkel dolgozzunk, ő nagyon sok ötletet hoz. Hosszú távon jó lenne, ha erre is kialakulhatna majd egy külön csapat, ahogy ez a külföldi együtteseknél már működik.

MyMusic: - Lehet egy ilyen produkcióval itthon érvényesülni? Hogyan fogadja ezt a közönség?

Emese: - Lehet vele érvényesülni, és meglepő módon a közönségünk nagyon összetett. Elég széles körhöz szeretnénk szólni, korosztálytól és szubkulturális beállítottságtól függetlenül. Az egy dolog, hogy nem tudjuk letagadni, hogy milyen szubkultúrából jöttünk, vagy miken mentünk keresztül, de azt gondolom, hogy ettől függetlenül ez nagyon sok emberhez tud szólni, és a koncerteken ez be is bizonyosodott. Nagyon sokféle embernek tetszik ez a zene, és nagyon érdekesnek és furának tartják és egyben nem tudják hova tenni – talán épp ez az adu-ász - , és főleg azért, mert nőktől jön. Nem egy tipikus lány banda, mert elektronikus zenéről, és elsősorban zenéről van szó, ami mindig fő szempont lesz. Mi a zene miatt csináljuk, nem a show miatt, vagy, hogy befussunk, mi egyszerűen csak zenélni akartunk. Persze mellette van egy határozott vizuális elképzelésünk a dolgokról, amit szeretnénk megvalósítani, de alapvetően zenélni akarunk. Ami jön mellette, az jön, hogy végül mennyire jön be, majd kiderül. Nyilván az is vonzza az érdeklődést, hogy lányok vagyunk, ebben egyszerűen szerencsénk volt.

Zsófi: - Én úgy vagyok vele, hogy aki velünk zenél, az játsszon jól. Mindegy, hogy fiú-e vagy lány, a zene a lényeg.

Emese: - Persze azóta nem csak kívülről, még a produkción belülről is többször megkaptuk, hogy nem kéne megbontanunk ezt a kört, mert így vagyunk egy egységes, vonzó jelenség, és ettől függetlenül a zenénk így is jó és így is erős, bizonyos szempontból férfias is. Abszolút nem zárkózunk el attól, hogy például a színpadi zenészek közt legyenek fiúk is, keresünk is, egyelőre ez így alakult. Nem vagyunk annyira tipikus nőcis nők, egyikünk sem, épp ezért tudunk jól együtt dolgozni.

MyMusic: - Tavaly októberben mutatkoztatak be élőben először a Gyárban, egy Halloween-bulin és azóta többször el lehetett csípni titeket kisebb koncerteken, idén februárban pedig már a De/Vision és a Covenant előzenekaraként játszottatok. Hogyan indult be a koncertezés és mik a további terveitek?

Emese: - Tavaly augusztusban kezdett el körvonalazódni, hogy mikorra leszünk színpadképesek, de nem akartunk elfogadni felkéréseket addig, amíg nem voltunk biztosak benne, hogy felkészültünk. A Halloween-i felkérés épp jókor jött, így kezdődött az egész. November végéig mi intéztük a koncertszervezést, utána találkoztunk Ruprecht Vilivel, most már hozzá futnak be a felkérések, illetve mi is neki továbbítjuk ezeket. A De/Vision és a Covenant koncertről már októberben szó volt, aztán hosszas vívódások után csúszott ez február 19-re, de örülünk neki, hogy így alakult, mert nem álltunk volna készen rá – kellett, hogy összerázódjon ez a produkció a színpadon, és az ember folyamatosan fejlődik, úgyhogy jól alakult ez így.

MyMusic: - Mennyire nehéz fellépéshez társat találni? Kikhez lehet párosítani titeket?

Emese: - Igazából elég érdekes zenekarokkal játszottunk eddig együtt, de szerintem lehet minket passzintani. Attól függetlenül, hogy mi teátrálisak vagyunk, szerintem mindenhez illeszthető a zenénk, ami kicsit is elektronikusabb, szintiközeli.

MyMusic: - A hazai elektronikus vonallal nem terveztek együtt dolgozni?

Zsófi: - Viliék már gondoltak erre, hogy kéne csinálni egy olyan koncertet, ahol a Zagar játszana, még valaki, meg mi, aztán, hogy mi lesz belőle, az majd kiderül. De szívesen dolgoznánk velük.

MyMusic: - Kikkel dolgoznátok még szívesen?

Emese: - Fölmerültek már ötletek, például beszéltünk már róla Hauber Zsolttal a Bonanza Banzaiból, hogy esetleg készítene egy remixet valamelyik számunkból, aminek nagyon örülnénk, mert tetszik az a vonal, amit ő képvisel. Remixek készítésére voltak már érdekes jelentkezők. A Zagar-ral, de akár az Anima Sound System-mel, vagy a Neo-val is szívesen dolgoznánk együtt.

MyMusic: - Mik a hosszabb távú terveitek?

Emese: - Jó lenne egy kis független külföldi kiadót találni, mondjuk németet, mert Németországban nagyon népszerű ez a műfaj, ott rengeteg szini-pop csapat van. Ehhez jól jöhet, hogy teátrális produkcióval állunk elő, talán így még ott is gyökeret tudnánk verni. Mindenképp jó lenne egy külföldi kiadó, hogy a zenénk a határon túl is terjedhessen, akár Európa, akár az Államok irányába, és jó lenne együttműködni egy olyan külföldi ügynökséggel, akik szerveznének nekünk rendszeres külföldi fellépéseket, nem csak fesztivál szinten. Igazából nem törünk nagy babérokra, de jó lenne azt csinálni, amit szeretünk és mondjuk ebből élni – de az még sok lépcső a szamárlétrán.

Zsófi: - Érkezik egyébként érdeklődés külföldről, a tengerentúlról is, csak kéne még egy kis löket, hogy ez beinduljon.

MyMusic: - Az internetes megjelenésetek is elsősorban angolul zajlik, a honlapotok is csak ezen a nyelven érhető el.  Ez is egyértelmű nyitás, vagy ez még változhat?

Emese: - Igazából ketten csináljuk ezt is, bár jó lenne erre is egy csapat majd. Elgondolkodtunk már rajta, hogy a későbbiekben szükség lehet egy magyar oldalra is, de igazából nagy érdeklődést itthonról nem vártunk, viszont egyre többen megtalálnak minket, ami nagyon meglepő és nagyon jó, de eredetileg szándékosan készült csak angolnyelvű oldal. Azért alapvetően inkább a külföld a cél.

MyMusic: - Indultatok a Neo FM és az RTL Klub dalversenyein is, ahol még a TV-s megjelenésig is eljutottatok, milyen visszhangja volt ezeknek?

Emese: - Azért próbálunk hírnevet szerezni itthon is, a TV-be is azért kerültünk, mert a Let Me In-re rengetegen kattintottak, ezt meg is pörgettük a médiában, nem is az volt a cél, hogy nyerjünk, inkább a publicitás volt a lényeg.

MyMusic: - Visszatérve itthonra, közeleg a fesztivál szezon, mit fogtok mostanában csinálni, hol lehet majd titeket utólérni?

Emese: - Egy biztos, a Fekete Zaj Fesztiválon szeretnénk majd játszani. A Fekete Zaj Klubban is léptünk már fel és fogunk is, de természetesen pályázunk a Szigetre is és a többi fesztiválra, illetve külföldről is érkeznek felkérések és pályázunk a M’era Luna fesztivál Newcomer kategóriájában is. Egyelőre kis klubkoncertek jönnek majd itthon. Megyünk Tatabányára március 26-án, Debrecenbe is hívtak, a Depeche Mode Klubok is keresnek minket, de kaptunk meghívást a környékről is, Bécsből és Romániából.

Zsófi: - Közben pedig készül az album, már nem sok hiányzik, talán május elején, tavasszal mindenképp kész lesz, mostmár csak a kiadó hiányzik.

Emese: - Illetve van egy kislemezünk, ami már kész, borítóval, 5 track-kel, ez szintén kiadóra vár, ami remélem, mostmár össze fog jönni. Eddig bejöttek a megérzéseim. Meg a hozzáállás is nagyon számít.

Zsófi: - Igen, mi abszolút hiszünk benne és szóba se jött, hogy esetleg elbuknánk, mert tudjuk és úgy érezzük, hogy ennek sikerülnie kell.

Emese: - Szerencsére nincs bennünk nagyzolás, kitűzünk magunknak célokat és azt el kell érni. A lemez mindenképp kész lesz idén, a fő cél, hogy találjunk neki egy kiadót és szeretnénk minél többet külföldön játszani. Úgy gondolom, a február 19-i koncert tényleg jól sikerült és reméljük, hogy páran felkapták a fejüket külföldön is ennek láttán, és ezzel talán elkezdődhet valami. Most már úgy gondolom, készen állunk rá.

Hogy ez sikerül-e, azt az idő eldönti majd, addig is legközelebb március 26-án láthatjátok a lányokat Tatabányán, majd április 4-én a Tündérgyárban és 29-én a Szabad az Á... színpadán.

 

Bővebb információ:

www.blacknailcabaret.com
www.myspace.com/blacknailcabaret
http://dcpromotion.uw.hu/dcpromotion.html