Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

A magyar költészet napja

Április 11. 1964 óta a költészet napja, megemlékezve József Attiláról, és a magyar nyelv szépségeiről. Egy olyan nyelv szépségeiről, amit világszerte az egyik legdallamosabbnak tartanak, és messze színesebb szókészlettel rendelkezik, mint a világnyelvek – mégis kevesen művelik ahhoz méltóan. Dallamossága ellenére kevesen vállalkoznak rá, hogy ezen a nyelven énekeljenek, a magyar nyelvű dalszövegek pedig a trendekhez igazodva egyre laposabbak, tartalomtól mentesek. Akadnak kivételek, és a lokális nyelv használat egyértelműen korlát a nemzetközi piacokon, pedig valódi érték, mikor a dallamhoz tartalom társul.

A napokban olvastam egy érdekes összefoglalót a Guardian oldalán, amelyben a szerző a nemzetközi zenei top listák eredményeit összehasonlítva annak összefüggését keresi, milyen mértékben befolyásolja a slágerek nyelve azok világpiaci megítélését.  Az áttekintés két fő konklúziója egyrészt, hogy a helyi nyelv használata egyértelmű korlát nemzetközi sikerek elérésében, másrészt, hogy ennek mértéke erősen függ a zene műfaji jellegzetességeitől. Az angol nyelv egyértelműen uralja a zeneipart, és prozódiájának formálhatóságából fakadóan is jó alapanyag, hiszen nincs annyira jellegzetes ritmikája, hangsúlyozási rendszere, mint például a magyarnak. Sokan erre hivatkozva vetik el, hogy magyarul írjanak, ám önmagában nem igaz, hogy csak az angollal lehet nemzetközi sikereket elérni.

A műfaji jellegzetességek itt kapnak hangsúlyt. A mélyenszántó gondolatokat tükröző szövegvilág erős korlát, de azokban a műfajokban, ahol a hangsúly nem annyira a tartalmon, mint inkább a dallamon van, ott a nyelvi korlát elmosódhat. Jellemzően a klubzene, és annak egy-egy mondatos slágerei, amelyek ezeket a kivételeket képezik. A Guardian például Avicii és a Swedish House Maffia sikereit emeli ki, hozzátéve, hogy a disco slágerek nyelvezete nem követeli meg az okvetlenül értelmes, egyedi tartalmat. Buli közben kevesen gondolkodnak azon, pontosan van-e jelentéstartalma annak, amit énekelnek – ha az élmény átütő, másodlagos a tartalom.

"You make me this/ Bring me up/ Bring me down/ Playing sweet/ Make me move like a freak/ Mister Saxobeat." – Ki gondolná, hogy ez a pár sor is lehet party sláger?

A legjobb példa erre a jelenségre talán a Neo Aiiaiiiyo című száma – amire remekül lehet bulizni, pedig szövegileg értékelhetetlen.

A másik indok, ami mögé a hazai előadók szívesen bújnak, hogy a magyar nyelv hangsúlyozásbeli kötöttségei megnehezítik a szövegírást, és végeredményben elidegenítik a kész dalt annak zenei stílusától. „A jazz nyelve egyértelműen az angol.” – például. Ebben van némi igazság, de úgy gondolom, hogy éppen ezekre a hangzásbeli sajátosságokra érdemes lenne építeni – ahogy azt többen próbálják is. Csak, mert angolul kevésbé hangzik bután egy-egy semmitmondó dalszöveg, azért még nem szabadna megelégedni az erre a mintára gyártott magyar szöveg silányságával. Szerencsére vannak kivételek – a legtöbbet emlegetett, úgymond minőségi dalszerzők valóban fején találják a szöget, de az is tagadhatatlan, hogy éppen ezért más anyanyelvű hallgatóság előtt nincs esélyük. A Quimby, a KisPál és a Borz, a Kaukázus, vagy akár az Intim Torna Illegál és a Vad Fruttik is tipikusan ilyen zenekarok.

Akik pedig stílusilag ezen a körön kívül esnek, nehezen kerülnek rivaldafénybe. Számomra az egyik ilyen későn felfedezett különlegesség a Volver – akiket sajnos csak az után találtam meg, hogy már megszűntek. Az ő szövegeikből sokat lehet pedig tanulni, mindenkinek ajánlom őket.

Nem vitatom, hogy magyarul kemény dió a szövegírás, de bízom benne, hogy nem ragadunk meg a manapság jellemző sláger-szöveg szinten. A tehetségkutatók győzteseivel sem igazán tud mit kezdeni az itthoni zeneipar – vagy angolul írnak nekik disco slágereket, vagy maradnak a könnyen együtt énekelhető, tartalmilag gyenge szövegeknél. Rúzsa Magdi talán az egyetlen kivétel, akinek gyönyörű dalai vannak – az Egyszer például belopta magát a szívembe.

Talán ott van a kutya elásva, hogy a dalszövegekre nem tekintünk úgy, mint mindennapi költészetre. Pedig a két dolognak nem szabadna élesen elkülönülnie. Egy jó dalszövegnek ugyanúgy hatnia kell a hallgatóra, mint ahogy a vers hat az olvasókra.

Ennek a gondolatnak a közelében maradva lezárásképp fogadjátok szeretettel a mai napra összeállított Youtube lejátszási listámat – megzenésített versek a költészet napjára. Szánjatok ma pár percet a költészetre.

(Ha van olyan zenés vers, ami kimaradt a listából, de szeretitek, küldjétek el, és bővítem a kínálatot.)

 

Oliver Sacks: Zenebolondok – Mesék a zenéről és az agyról

A zene neurológiai vizsgálata iránt Daniel Levitin This is you brain on music című könyve keltette fel az érdeklődésem, és némi keresgélés után jó folytatásnak tűnt az általa is említett Oliver Sacks kötete. A Zenebolondok más, mint Levitin írása – nem folyamatos gondolatmenet a zene ránk gyakorolt hatásáról, hanem esettanulmányok gyűjteménye. A hangvétel is más, de a kollekció remek módon mutat rá, mennyi különböző helyzetben lehet a zene a megoldás kulcsa a felépüléshez.


Amikor belekezdtem a könyvbe, nagy elvárásaim voltak, mivel nagyon érdekel a téma, és minden, ami a zenei kognícióhoz kapcsolódik. Azt reméltem, hogy az eddig ismert összefüggésekben most majd mélyebbre áshatom magam, és új dolgokat tudok meg az agy működéséről. Ez részben így is lett, mégis, eleinte megcsalatva éreztem magam, mert a könyv, amit a kezemben fogtam sokkal inkább tűnt novellás kötetnek, mint sem tudományos gyűjteménynek. A hangvétel és a szerkesztés, valamint a  sok siker is hatásvadásznak tűnt, amiről Sacks az első pár fejezetben írt. Aztán lassan túltettem magam rajta, hogy külön-külön történetekként kell kezelni a rövid beszámolókat, a fordulópontot pedig A pillanatban: Zene és amnézia című fejezet jelentette számomra. Ebben Sacks egy olyan esetről számol be, ahol a beteg elvesztette emlékeit, és memóriája is sérült egy baleset alkalmával – így csak percekig, vagy még rövidebb ideig volt képes figyelni, elszakadva múltjától, emlékeitől, de a rövid időintervallum miatt a jelentől is. Csak feleségére emlékezett, akit mindig ugyanazzal a kirobbanó örömmel fogadott, valahányszor újra látta – legyen az pár perc eltérésével akár. Mindezek ellenére a zene iránti szeretete megmaradt, és érdekes módon memóriája tökéletesen tárolt olyan információkat, mint egy-egy darab sorai, vagy az azt előadó zenekar (akikkel balesete előtt is együtt zenélt) tagjainak nevei, szokásai. A történet főszereplőjének, Clive-nak végül a zene segített, hogy kapcsolatban maradhasson a külvilággal – amikor másokkal együtt zenélhetett, újra régi önmaga volt, és gesztusai is megváltoztak. A Zenebolondok történeteiben az a jó, hogy miután röviden megtudjuk, hogy egy-egy jelenséget milyen baleset vagy hatás okozott, részletes leírást kapunk arról is, hogy ez a változás miként befolyásolta a szenvedő (vagy ha kellemes végkifejlettel járó változás következett be, szerencsés) alany életét, és hogyan sikerült végül feldolgoznia azt, beépítenie életébe.

Oliver Sacks kevésbé ismert és felkapott viselkedés változásokat, jelenségeket gyűjtött össze, és rávilágít, hogy gyakran hétköznapi jelenségekként kezelünk számos tünetet. Eleinte félelmet keltett bennem, hogy sorra olyan esetekről olvasok, amelyek zenét kedvelőként és némiképp értőként számomra elviselhetetlenek lennének. Borzasztó élmény lehet, ha valakinek például oly’ módon romlik el hallása, hogy bizonyos hangokat disszonánsnak hall, míg másokat nem, vagy, ha elveszti valaki az idő érzékelésének képességét – és ezzel együtt azt is, hogy zenét hallgatva a dallamokat logikusan egymásra épülő egységekként értse. Bár a könyv rengeteg kereszthivatkozást tesz más kutatók folyamatos felfedezéseire, és több olyan példát is tartalmaz, ami mára már gyógyszerekkel kezelhető (vagy legalább is enyhíthető), azért számomra rémisztő, hogy milyen markáns változást hozhat egy-egy betegség, vagy szerencsétlen környezeti hatás.

Ugyanakkor van abban valami megnyugtató is, hogy Sacks élményeit olvasva a zene egyre több komponenséről derül ki, mennyire kívül áll a kézzelfoghatón. A zenehallgatás és érzékelés agyunk olyan összetett, bonyolult működéséhez van kötve, hogy egy-egy terület sérülésével, és azon terület funkcionalitásának elhalásával sem feltétlenül válik számunkra értelmezhetetlenné. Sőt, miképp azt Sacks több fejezetben is kiemeli, a zene szolgálhat rekreációs katalizátorként – megteremtheti a kapcsolatot azokkal is, akik zene nélkül teljesen érzéketlenek a világra, de segítheti elvesztett képességeink – mint például a beszéd – visszaszerzését is.

Bár az orvosi anekdotázgatáshoz hasonlatos stílusa miatt Oliver Sacks-t több támadás is érte szakmai körökből, az vitathatatlan tény, hogy neurológiai betegségekről ennyire emberközelien ritkán olvashatunk. Persze könnyű a látványos sikereket csodának kikiáltani és szenzációt kovácsolni a hosszú kutatómunka eredményéből. 1990-ben Robin Williams és Robert De Niro főszereplésével Oscar Díjra jelölt filmadaptáció is készült az 1973-ban megjelent Awakenings című könyvéből, és több tudományos sorozatban is foglalkoztak már Oliver Sacks munkásságával.

Szerintem érdekes ez a gyűjtemény – laikusok és zenészek is bőven találnak benne furcsaságokat, és rövid fejezetei miatt napi gondolatébresztőnek sem utolsó. Akit érdekel a téma, sok hasznos felfedezéssel lesz gazdagabb, ha végigolvassa, és miképp Levitin könyve is, a Zenebolondok is formálja a zenéről eddig kialakult képünket.

Az íróról további információt itt találtok: http://www.oliversacks.com/

 

Rájátszás – költészet popritmusban

A Rájátszás jelenségére idén tavasszal kaptam fel a fejem, pedig a történet már 2011-ben elkezdődött. Az ötlet, hogy kortárs költők és zenészek álljanak össze alkalmi együtt muzsikálásra kézenfekvő, a Rájátszásban pedig mindkét területről igen népszerű előadók képviselik szakterületüket. Háy János, Beck Zoli, Karafiáth Orsolya, Grecsó Krisztián, Kardos-Horváth János – csak, hogy párat említsek közülük. A Rájátszás könyv + CD formátumban már kézzelfogható formában is a boltokba került –a kérdés már csak az, hogy ki hányszor fogja a lejátszójába tenni az albumot.

A Rájátszás azért jött létre, hogy bizonyítsa, kortárs költőnek lenni nem fertőző betegség, és nem minden popzenész adja el a lelkét. A Rájátszásban ezt a két fura, magának való embertípust hoztuk össze, hogy játszani kezdjenek: szóval, zenével, verssel és slágerrel.” – foglalja össze rögtön a bevezetőben Valuska László, a Bookline gondozásában megjelent könyv szerkesztője. A kiadvány pedig az ügyes CD tárolási megoldással már első ránézésre is figyelemreméltó – nem véletlenül harangozták be a megjelenést megelőzően rövid bemutató videóval is:

A könyv szép színes, sok-sok fotóval, és szerkesztésében nagyon hasonlít a Rocklitera kötetekre. A rövid bevezető után egymást követik a dalszövegek és versek, mindig alkotópárosaik fényképével. Jó, hogy nem csak a végleges dalszövegeket kaptuk kézhez, hanem az őket inspiráló verseket, írásokat is. Így azon is lehet tűnődni, vajon mi alapján maradt ki pár sor a dalból, ami a versben még mélyebbre taszítja az olvasókat. Érdekes kettősség ez, a költészet és a dalszerzés kapcsolata.

Ezt a kettősséget a közreműködők is boncolgatják – a dalszövegeket, verseket ugyanis rövid bemutatkozók követik, amolyan adatlapok, ahol a költők/zenészek röviden bemutatkoznak, és elmondják meglátásaikat a témával kapcsolatban. Koncert- és vers élményeikről kapunk képet, és válaszolnak arra is, kivel dolgoznának szívesen a Rájátszásban a jövőben. Kemény Istvánról kiderül, hogy ha zenész lenne, gitáron vagy szitáron próbálná meg a legtöbbet kihozni verseiből – bár hozzáteszi: ha zenész lenne, valószínűleg nem írna verseket. Szálinger Balázs a vers és dalszöveg közti különbséget nem bonyolítja túl. Egyszerű válasza a különbségre: „Semmi. Amúgy meg sok pénz. Gondolom.” Háy János főleg azokon a hangszereken játszana, ha zenész lenne, amiken valamennyire már most is tud – gitáron, citerán és dorombon, és legszívesebben olyan számokat írna, amelyekben egyszerre van jelen a punk és a kortárs zene.

Az informális lapokat mindig az adott költő/zenész egy-egy írása, dalszövege követi, így kicsit megismerhetjük őket önmagukként, és jó ajánló is ez, mert kapunk egy pillanatfelvételt arról, milyen az, amit önállóan képviselnek.

Az utolsó oldalakon Weyer Balázs, a Rájátszás zenei producere foglalja össze zene és irodalom, költészet és ritmus kapcsolatát, rengeteg példát hozva arra, mennyire egymástól elválaszthatatlan fogalmak ezek.

„Mióta világ a világ, a költők zenészek, a zenészek pedig költők szeretnének lenni, miközben mindkettő egy tőről fakad. A ritmus – a metrum, illetve a gondolatok ritmusa egyaránt – a kezdetektől úgy köti össze a költészetet és a zenét (de legalábbis mindkettejük legalapvetőbb formáját, a dalt), mint törzs az ember lábait. Az évezredek során nagyjából így is mozogtak együtt: az egyik mindig kicsivel előrébb tart, de nem hagyhatja le a másikat, haladni csak együtt tudnak.”

A CD-n 17 dal kapott helyet, amelyeket 3 Szófelhő tagol kisebb csokrokra. A Szófelhők a lemezen szereplő dalok alapjául szolgáló versek egyes szavaiból készült mozaikszövegek – áll a belső borítón. Olyan hangjátékok, amik megtörik kicsit az egymást követő dalok intenzív hangulatát. Mert ezt a lemezt egyszerre meghallgatni leterhelő élmény. Főleg úgy, ha az ember igazán figyel – hozzá olvassa a könyvet, lapozgat az eredeti- és a dalszövegek között. A Kistehén előadásában népszerűvé vált Ezt is elviszem magammal jó példa a szövegek töménységére – egyértelmű, hogy a rájátszós daloknak mondanivalójuk van. Azért nem szabad túl komolyan venni őket, hiszen amellett, hogy szövegvilágában sokkal mélyebben szántó tartalmat kapunk, akad jópár mókás kép is, és a koncerteken mindig jó a hangulat. Egyik számomra kedves együttműködés például Beck Zoli és Háy János kettőse, és az Aktmodell a fősulin.

Zenei szempontból elég egyszerű a Rájátszás lemez – dominál rajta a gitár kíséret, és egyik dal sincs túlbonyolítva. Így lehet a szövegekre koncentrálni, ami jó, de felmerül miatta a kérdés: lesz-e, aki az albumot valóban az autójában hordozza magával, és rendszeresen meghallgatja? (ahogy azt az Utójátékban előrevetítik) Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy hangulatzeneként, néha-néha belehallgatunk majd egy-egy dalba. Jó lenyomat ez a vállalkozás korunk viszontagságairól, és arra is felhívja a figyelmet, mennyire eltolódott az értékrendünk. De ki-ki fejtse meg saját magának, hogy neki mit jelentenek a dalok – az értelmezésük garantáltan ember- és helyzetfüggő.

A Rájátszás őrület koránt sem ér véget ezzel a megjelenéssel – ez csupán a kezdet, folyamatosan készülnek új dalok, és a sorozatban egyre többen vesznek részt. Érdemes lehet őket élőben is elcsípni, és mindenképp érdemes nyomonkövetni a velük kapcsolatos fejleményeket. További információk a Rájátszás.hu oldalon.

 

This is Your Brain on Music: Understanding a Human Obsession

Daniel Levitin ezen a címen írt könyvet arról, hogyan működik agyunk zenehallgatás közben, és a zene miként van hatással ránk. Levitint a harmincas évei elején kezdte el igazán foglalkoztatni a dolog, és főleg az, hogy miért tűnnek el tehetséges zenekarok a süllyesztőben, miközben mások egy szempillantás alatt  látványos karriert futnak be. Ezért neurológiát tanult, és a zene ránk gyakorolt hatását pszichológiai oldalról is vizsgálni kezdte. Jelenleg a Quebec-i McGill University pszichológia tanszékének neurológus professzora, és az évek során komoly szakértelemre tett szert a zene pszichológiai, kognitív vizsgálatában, megértésében.


A This is Your Brain on Music azért lebilincselő olvasmány, mert írója, Daniel Levitin maga is végigjárta a szamárlétrát a hanggal, zenével kapcsolatos ismerkedésben, így egészen az alapoktól ad átfogó képet arról, miért, és hogyan hat ránk a zene. Pályáját a szerző gitárosként kezdte, a hangtechnika és a zene mögötti fizikai és pszichológiai tényezők pedig akkor kezdték foglalkoztatni, amikor együttesével stúdióba vonultak. A teljes felvételi folyamatot felügyelte, és kíváncsian követte a hangmérnökök munkáját, figyelve a legapróbb részletekre is. Egyre jobban beleásta magát a felvétel készítés rejtelmeibe, és hamarosan maga is elkezdett ezzel foglalkozni. Beugró hangtechnikusból zenekari producerré vált, és pályája során számos ismert együttessel dolgozott.

A sikerhez nem elegendő, ha egy felvétel szépen szól - a zenének is működnie kell, hatnia kell a hallgatókra. A zenekari imázst most hagyjuk ki a számításból. Producerként Levitint is sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy mi lehet annak az oka, hogy, míg egyes zenekarok egészen egyszerű slágerekkel pillanatok alatt világszerte felkapott sztárrá válnak, addig jónéhány tehetséges csapat elvész a süllyesztőben (pedig lehet, hogy zeneileg sokkal kifinomultabb, összetettebb vonalat képviselnek, jó minőségben). Ez az örök rejtély arra késztette Levitint, hogy a hangokat és az azokból született zenét ne csak fizikai mivoltában vizsgálja, de azok hallgatókra gyakorolt hatásmechanizmusát is feltérképezze. Közel harminc évesen ezért úgy döntött, neurológiát és pszichológiát fog tanulni, és kutatási területeként a hang és zene agyunkra gyakorolt hatását tűzte ki. Mára a terület elismert szakértője lett, és saját laboratóriumot vezet a montreal-i McGill egyetemen.

Hogy a zene iránt fogékony átlagos olvasóval is megértesse, miként vált ki bennünk érzelmi reakciókat egy-egy dallam, Levitin rövid, de annál átfogóbb összefoglalóval indítja könyvét. Leírja, hogyan működik az emberi hallás, miből áll össze a zene, milyen alapvető sajátosságai vannak a hanghullámoknak, és hogyan építkezik a hangzás szólamokból és hangszínekből. A mintegy 55 oldal elmélet koránt sem száraz - Levitin ügyesen lavírozik az egymáshoz kapcsolódó témakörök közt, és mikor a definíciók már nagyon tudományosnak hatnának, zseniálisan világít a dolgok lényegére társművészetekből hozott példákkal.

Hogy mekkora szerepe van az emberi tényezőnek, a hallgatónak a zene és a hangok szempontjából, azt például Newton színekről szóló elméletéhez hasonlítja. Eszerint a minket körülvevő dolgok önmagukban nem színesek, azáltal válnak azzá, hogy rájuk nézünk, és a fényt megtörve, szemünkön keresztül az agyunkban alakul ki a dolgok színezete, mintegy mentális képként. Ha tehát nem nézünk rá valamire, színe sincs, a fény pedig önmagában színtelen.

Ahogy Levitin összegzi:

“A bowl of pudding only has taste when I put it in my mouth – when it is in contact with my tongue. It doesn’t have taste or flavor sitting in my fridge, only the potential. Similarly, the walls in my kitchen are not “white” when I leave the room. They still have paint on them, of course, but color only occurs when they interact with my eyes.”

Az alapfogalmak tisztázását követően zeneelméleti szempontból mutat rá a slágerek hatásmechanizmusaira, majd rátér agyunk működési egységeire is. Az eddig feltérképezett funkciók bemutatásába beleszövi a kutatási folyamatokat is, és az olvasó akarva-akaratlanul önvizsgálatba kezd, hiszen minden egyes példa olyan reakció, ami velünk is számtalanszor megtörténik. Lassan felfogjuk, hogyan fejlődik agyunk a zene hatására, kiderül, egyikünk miért fogékonyabb a zene bizonyos paramétereire, mint másikunk.

Számbaveszi memóriánk működését is, és többek közt például arra is rávilágít, hogy zene hatására ugyanúgy boldogsághormonokat termelünk, mint egy szelet csokoládé elmajszolásakor, vagy bármely más, élvezetes tevékenység közben. Agyunkban új összeköttetések jönnek létre, ha egy kellemes élményhez dallamot párosítunk, és gyerekként sokkal fogékonyabbak vagyunk az újdonságokra, mint felnőtt korunkban. Ez lehet a kulcsa annak, hogy több memóriavesztéssel járó betegségben – például Alzheimer-kórban - szenvedő ember gond nélkül fel tudja idézni kedvenc gyerekkori dallamát, miközben arra sem emlékszik, hogyan került oda, ahol éppen van, vagy, hogy milyen nap van.


Fotó: Owen Egan / McGill University

A neurológiai elméletek nem válnak unalmassá, Levitin rendkívül gördülékenyen fogalmaz, és belátást enged olvasóinak abba is, hogyan működik ez a tudomány, hogy dolgoznak együtt a kutatók, és milyen véletlenszerűen születik közös munka egy tudományos konferencia vacsoraasztali beszélgetéséből. Történeteiből megismerjük őt fiatal kutatóként, és őszinte lelkesedése a téma iránt minket is magávalragad.

Számomra külön szimpatikus, hogy a szerző emberi szemszögből közelíti meg az agykutatás ezen területét. Bár leírja, milyen tudományos álláspontok vannak egy-egy kutatási eredmény mögött, ő mégis kitart amellett, hogy egy ennyire összetett dolgot, mint a zene ránk gyakorolt hatását - egyben ennek a művészeti ágnak a lényegét - nem lehet csupán racionális alapon megmagyarázni. Mint bármilyen kutatásnál, itt is az a végső konklúzió, hogy bármily sokat is fejlődött a tudomány az utóbbi évtizedekben, minél jobban megismerjük agyunk működését, annál több rejtélyre derül fény. A kérdés csak az, hogy mennyire akarjuk beleásni magunkat a témába.

Daniel Levitin könyve jó alap a gondolkodáshoz, és kár, hogy magyar fordításban még nem jelent meg. Mégis nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, mert olvasmányos nyelvezete könnyeden vezeti föl az összetettebb elméleti összefüggéseket, és rengeteget megtudhatunk belőle önmagunkról. A Classic FM Magazine azt írta a könyv kapcsán, hogy aki elolvassa, soha nem fogja úgy hallgatni a zenét, ahogy addig tette. Az első olvasatra túlzásnak tűnő dicséret szerintem megállja a helyét – ha nem is tudatosul bennünk, de a This Is Your Brain On Music nagyban hozzájárul hangzáskultúránk további pallérozásához.

Ha többet szeretnél megtudni a szerzőről, vagy érdekelnének konkrét kutatások és eredmények a témával kapcsolatban, keresd fel Daniel Levitin oldalát.

 

Vers, zene, kölcsönhatás, slam poetry

A Költészet Világnapja alkalmából azon gondolkodtam, miért olvasnak kevesen verseket mostanában. Szerintem a vers bizonyos szempontból olyan, mint egy jól megkomponált szimfónia. Lehet tetszetős első találkozásra is, de ahhoz, hogy megértsük, időt kell rá szánni, hogy elgondolkodhassunk a jelentésén, személyre szabhassuk képeit, és megemészthessük, számunkra az adott pillanatban épp mit jelent. Könnyen lehet, hogy pár óra, nap, év távlatában egészen új jelentést kap és másképp hat ránk, de ha csupán átfutunk rajta, pillanatnyi érdekességen túl nem feltétlenül lesz nagy hatással ránk. Az állandóan rohanó világban talán ezért szánunk ritkán időt rá, hogy figyelemmel olvassunk verseket, vagy lehet távolságtartásunk gyökere egy-egy iskolai rossz emlék.

Pedig a vers az egyik legihletettebb irodalmi műfaj, éppen ezért szerzői oldalról is nagyobb kihívást jelent, mint egy novella, vagy akár egy regény. A MÚOSZ havi rendszerességgel szervez Nyitott Műhely foglalkozásokat egy folyamatban lévő képzésük kapcsán, ahol minden alkalommal kortárs írókat, költőket faggatnak arról, milyen is írni, hogyan zajlik az alkotási folyamat, és mit jelent számukra az irodalom. Tegnap délután Háy János volt a vendég, akit versein, novelláin túl megzenésített művek kapcsán is ismerhetünk – Lovasi Andrással bítzenés színdarabot varázsolt novellái nyomán, és Beck Zolival is zenélt már, az irodalmat és pop zenét összemosó Rájátszás koncerten. Háy-t élmény hallgatni, mert meglepő egyszerűséggel, de komplex módon képes megragadni a dolgok velejét. Ismerkedésül ajánlom ezt a videót, amelyben Varga Líviusz a beszélgetőpartnere.

A riport végén felmerül a nyelvezet megítélése, amihez nem tudunk objektívan hozzáállni. A szavaknak ereje van, és néha elég pár szó, hogy teljes odaadásunkat fejezze ki. Gondoljunk csak Petőfi „Lantom, kardom, tied, oh szabadság!” egysorosára, amit oly’ cinkos mosollyal emleget önálló versként a gyerek, akitől nagyapja egy mű elszavalását kéri. Nem véletlen, hogy annyi vers ragadja meg az aktualitást, és oly’ gyakran vers formába bújik a nemtetszés, a tenniakarás is.

A forradalmi – vagy nevezzük inkább tenni akaró – költészet viszonylag új ága a slam poetry, amely gyakran politikai, közéleti indíttatású, tele lendülettel, indulattal, és a hétköznapi egyszerűség ritmusával. Nyers valóság, játék a szavakkal, szélsőséges kontrasztok, és garantáltan elgondolkodtató szöveg – talán így lehetne dióhéjban definiálni ezt a stílust, amelynek a gondolkodásra serkentésen túl fő funkciója, hogy közelebb hozza a költészetet az emberekhez.

De nem feltétlenül kell a politikához nyúlni, ha az ember megzenésített irodalomra vágyik – a már a blogon is bemutatott W.H. - Shakespeare's Sonnets & Songs egyenesen Shakespeare-ig nyúlik vissza alapanyagért, és a kortárs zenére ültetett szonettek jól működnek, új tartalmat kapnak ebben az új koncepcióban.

Honnan tájékozódhatunk kortárs irodalomról? Rengeteg forrás van. Az Élet és irodalom egy csepp a tengerben, de a KlubRádió is sugároz friss műveket Édes Hazám címmel minden nap, és néha elég csak nyitott szemmel járni, mert a költészet szembesétál az utcán. Március 21-én, a Költészet Világnapja alkalmából mindig koncentráltabb a nyüzsgés, érdemes követni az eseményeket. A Facebook-on például idén Posztolj verset az utcára! akciót indítottak, arra buzdítva az embereket, hogy osszák meg kedvenc költeményeiket egymással.

Este pedig igazi ínyencség vár a zene és irodalom iránt fogékonyakra: az Akváriumban sokadik alkalommal kerül megrendezésre a Rájátszás, aminek lényege, hogy a zenei- és irodalmi élet krémje közösen alkot valami újat. A megakoncerten részt vesz Erdős Virág, Karafiáth Orsolya, Háy János, Grecsó Krisztián, Szálinger Balázs, Kemény István, a zenészek oldaláról Beck Zoli, Kollár-Klemencz László, Másik János, és Szűcs Krisztián. Vers és dalszöveg közt van különbség, de az átjárhatóság biztos. A Rájátszás koncertek kapcsán született művek hamarosan könyv és CD formájában is napvilágot látnak, így aki most lemarad, ahhoz is eljuthatnak a közös dalok.

Megzenésített irodalom, szabadvers, slam poetry – a forma teljesen mindegy, ki-ki rátalálhat a számára legkedvesebbre. Egy biztos: verset olvasni érték, és nem csak évente egyszer kéne időt szakítsunk rá, mert a gondolkodás kincs.

 

Beszélgetés a Rocklitera írójával – Baksa-Soós Attila a zenéről

Pár héttel ezelőtt megjelent a Rocklitera második kötete, amiről korábban már beszámoltam. A napokban személyesen is találkozhattam a szerzővel, akit a Rockliterán túl arról is faggattam, miként tájékozódik a minket körülvevő zenei káoszban, mitől lesz valami maradandó, és milyen kitörési lehetőségei vannak az új zenekaroknak, ha ki akarnak tűnni a tömegből.


Hogyan született meg a Rocklitera ötlete? Tudtad, hogy sorozatba kezdesz vele, vagy egyszerűen csak adott volt több zenei ihletésű novella, amiket albumba szerettél volna rendezni?

A Rocklitera első kötete olyan volt, mint egy vihar - egy iszonyatos sodrás egy megállíthatatlan folyamban. Baromi gyorsan, két hónap leforgása alatt készült a kötet. Számos novellám és zenei kötődésű írásom volt korábban, olyan zenészekről, akiket kedveltem - például Frank Zappáról, vagy Lennonról. Végül párosítani kezdtem a zenét az írásaimmal. A zene és az irodalom  kapcsa nagyon korán kialakult nálam – ez a két művészeti ág mágnesként vonzotta egymást az életemben. Ez lehet genetika, egyfajta családi hozadék.

A Rocklitera története egy szombathelyi utazással kezdődött. A Heaven Street Seven-nel mentünk koncertezni, és kicsit korábban értünk a helyszínre.  Amíg a srácok összeállították a szettet, és babráltak a line-check-kel, addig leültem a színpad szélére és elkezdtem írni azt, ami éppen akkor történt velünk az úton. Egy pocsék novella született belőle, ami nem is jelent meg. Később még legalább ötöt írtam a HS7-ről, és talán a hatodik lett a nyerő a könyvhöz. Az egész így kezdődött, de a Rockliterában az volt a szép, hogy nem kellett hozzá koncepció. Olyan volt, mint egy megvadult patak, ami annyira magával ragad, hogy végül megtalálja a saját folyómedrét. Nem is kellett nagyon koncepción gondolkodni, mert szinte önműködővé vált az egész folyamat.

Attila Grétivel

Hogy alakult ki a könyv végleges formája – a képek, szövegek, zenekari bemutatók, koncert listák egyvelege? Kik segítették a munkád?

Abból indultam ki, hogy szerettem volna az általam fontosnak tartott, aktív magyar zenekarokat bemutatni, más eszközzel, mint azt megszoktuk. Hárman kezdtünk ötletelni, Grétivel (a Gréti és a Varázslókból), aki a teljes koncertbontást és a Mások írták róluk című részt szerkesztette, és Lékó Tomival, aki a fotókat készítette. Elég gyorsan rájöttünk, hogy a szövegeimhez jól mennek a fotók és aztán jöttek az ötletek, hogy mi mindent kéne még tenni, amitől formabontóvá, vagánnyá válik az egész. Egy izgalmas, újszerű kötetet szerettünk volna, ami egyedi, új irányt adhat a zenei írásnak. Zenéről sok helyen és sokféle formában olvashatunk, mégis azt vettem észre, hogy ezek az írások nagyon egysíkúak. Vannak például az életrajzok, amik gyönyörűen leírják, hogy a zenekar ekkor itt volt, aztán ott, ennyi lemezt vett föl, majd itt léptek föl, közben szétmentek, tagcserék voltak stb., stb... pont ez volt, amit mi nem akartunk.

Nagyon sok támogatást kaptam - főleg újságírók és irodalmi emberek mondták, hogy ez annyira új felfogású kombináció, hogy érdemes lenne komolyabban foglalkozni vele. Valójában igazán új dolgokat nem lehet csinálni, hiszen minden létezik már – egy dolog attól lesz egyedi, ha valaki a saját olvasatában, a saját ízesítése szerint ad hozzá valami pluszt.

Rengeteg zenekart ismersz személyesen is. Milyen úton tájékozódsz, ha szeretnél új tehetségeket megismerni? Szoktál az interneten keresgélni, vagy egyszerűen csak nyitott füllel jársz, és figyelsz a környezetedre?

Keresgélni interneten nem nagyon szoktam, általában mások ajánlanak nekem zenét. Barátok, ismerősök, vagy éppen vadidegenek keresnek meg azzal, hogy mit szólok ehhez, vagy ahhoz. Ilyen szempontból szerencsés helyzetben vagyok.

Szoktam hallgatni azonban a környékbéli madarakat, és azt vettem észre, a vörösbegyek előszeretettel 30Y számokat fütyülnek, míg a cinkék inkább a HS7 dalait.

De rengeteg zenei impulzus éri az embert nap mint nap, elég, ha nyitott füllel jár. A telefonunknak egyedi csengőhangja van, az elsuhanó autókból zene szól, a kis kocsmából kiszüremkedik valami élőzene, a trafikban szól a rádió ....- és még sorolhatnám.

Azért is vicces, hogy ez került most szóba, mert éppen az előbb jöttem el Ligeti Gyuritól, aki a kisfiamat tanítja gitározni. Az óra végén összhangzattant vettek és Gyuri, fiamhoz intézett zárszava is ez volt: „Járjál nyitott füllel!”. A kérdésre is ez a válasz. Ha nyitott füllel jársz, akkor marha sok zenébe belebotlasz.

Ligeti Gyuri és Baksa-Soós Attila

Említetted, hogy mennyi irányból érnek minket a zenei hatások. Ebben az állandó zenei káoszban mennyire van esélyük a feltörekvőknek? Mi kell szerinted ahhoz, hogy valakinek sikerüljön befutnia, bekerülnie a köztudatba?

Nem tudom, hogy én vagyok-e a megfelelő alany ennek a kérdésnek a megválaszolására. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznél egy aktív zenészt, aki minden héten kétszer-háromszor fellép, vagy egy hangmérnököt, aki folyamatosan keveri a különböző zenekaroknak az anyagait, ők jobban tudnának válaszolni.

Azt látom, hogy vannak bizonyos trendek, amikbe ha egy zenekar ügyesen nyúl bele, akkor az lendületet adhat a munkájuknak, vagy az ismertségüknek... Viszont a fogalmi kérdést is tisztázni kellene, hogy mit értünk az alatt, hogy egy zenekar befut. Az ismertséggel, a hírességgel párosítjuk-e ezt a kérdést, avagy azt nevezzük befutásnak, hogy egy olyan érett, összeszedett és profi minőségű anyagot képesek produkálni, amire még sok év múlva is büszkék lesznek.

Hiszel benne, hogy születhetnek még igazán maradandó dolgok? Szerinted kiknek sikerül majd generációkon átívelően fennmaradniuk?

Elég egyszerűen látom ezt a kérdést: egy zene vagy jó, vagy nem. Ez független a stílustól, vagy az irányzattól – ha egy hip-hop produkció minőségi és tökéletes a maga nemében, akkor az lehet éppen olyan értékes 20 év múlva, mint egy modern szimfonikus mű.

A zenei alázat felől közelíteném meg inkább a dolgot. Hogy jó zenét írjon valaki, ahhoz értenie kell a szakmáját. Ehhez hozzá tartozik, hogy tudja mit csinál, vagy zsigerből kell úgy zseniálisnak lennie, ahogy van. Nem is feltétlenül a lexikális tudásról, vagy a tanult háttérről beszélek, hanem arról, hogy érzéssel tegye, amit tesz. A zenét inkább érezni kell, mint érteni! Ha valakiben ez a tehetség megvan, és szorgalommal, kitartással párosul, szinte biztos, hogy olyat fog letenni az asztalra, ami a maga nemében egyedülálló.

Vajon mely zenekarok maradnak meg évtizedek múlva is, az megint egy más kérdés. Ott már bejátszik a tömegdinamika, meg a csapatszellem, meg a széthúzás, és mindenféle egyéb tényező... Ha a mostani zenekarok közül mindenki egyenlő eséllyel indulna, azonos alapokkal, és a mérce az lenne, hogy melyikük tud olyan válaszokat adni a rajongóinak, ami megmozgatja őket, és lelket önt beléjük, akkor az első két kötetben szereplő zenekarok java részének szerintem megvan az esélye a hosszútávú fennmaradásra. (Persze ez nem így lesz, hiszen az első kötetből már most kiesett a Hiperkarma, akik abbahagyták a zenélést. Ez nagy szívfájdalmam, mert Bérczesi Robi szerintem kimagasló tehetség, és nagyon sajnálom, hogy nem sikerül neki ezt nagyobb ívben kamatoztatnia.)

Az utóbbi években egyre több olyan zenekarral és előadóval találkozunk, akik tulajdonképp egy jól felépített márkaként működnek. Sokszor nagyobb szerepet kap a jó menedzselés, mint a mögöttes tartalom. Tényleg ennyire sokat nyom a latba a jó marketing?

A zenekarok brandingje - egyszemélyes előadók esetében a self-branding - elengedhetetlen követelmény manapság. Az pedig alapvetés, hogy a menedzsment feladatának, profizmusának és működésének egyre árnyaltabbnak, egyre cizelláltabbnak kell lennie.

Magyarországon sajnos nem nagyon van zeneipar. Ez alatt azt értem, hogy nincs meg az a zenei hálózat, ami az előadókat úgy támogatná és segítené, ahogy az Nyugat-Európában már régóta működik. Ezzel nem akarok senkit megbántani, és azt gondolom, példának okáért az Artisjus igyekszik nagyon, csak nekik is nehéz, mert a körülmények nem adottak hozzá, hogy kialakuljon egy zenei iparág, ami elengedhetetlen lenne a mai zenekarok üzembiztosságának megalapozásához. Ez egy hülye kifejezés, de jó lenne, hogy ne a létminimumért kelljen a zenekaroknak, előadóknak havi 8-10 koncertet lenyomniuk, hanem abból valóban úgy tudjanak élni, hogy kifejezetten az alkotásra összpontosíthassanak. Hozzáteszem, az irodalom sajnos ugyanebben a cipőben jár, de maradjunk most a zenei kapocsnál.

A zenekarok menedzsereire sokkal nagyobb teher hárul, sokkal nagyobb hátizsákot kell vinniük, ha érvényesülni akarnak. Úgy látom, egyre több nagyon jó menedzser van, akik tudatosan irányítják egy-egy zenekar életét: stratégiai döntéseket hoznak, nagyon megfontolják, egyik lépésüket milyen másik követi. Ehhez hozzátartozik a magyarországi turnészervezés, útvonaltervezés, a lemez megjelenés dátumának meghatározása, annak beharangozása, események szervezése, azok utózöngéje, a Facebook, médiakapcsolatok ápolása, bemutatók, koncertek szervezése, a rajongók bevonása a zenekar életébe... Számtalan lehetőség rejlik ebben, és nem kell újra kitalálni semmit, ez már mind van, mind volt – 40 évvel ezelőtt is, elég, ha Brian Epstein-re gondolunk. Nagyon jól bevált, működő rendszerek voltak, melyeket persze az adott korban teljesen újra kell értelmezni. Másrészről igazából csak a médiafelületek változtak, maga az emberi hozzáállás nem.

A Rocklitera igazi kordokumentum, benne az utóbbi évek hazai zenei felhozatalával. Formai megjelenésében és minőségében is a mainstream trendeket követi. Szándékosan szeretted volna a figyelem középpontjába emelni a benne szereplő zenekarokat?

A Rocklitera rocklexikon jellege tagadhatatlan, de nem szeretném túlértékelni a jelentőségét. Valóban egy korlenyomat, és az elmúlt mintegy 15 év legfontosabb zenekarai szerepelnek benne. Hogy lesz-e olyan, aki mondjuk 2037-ben előkapja a sorozatot és nosztalgiázva rácsodálkozik, hogy Jé, 20-25 évvel ezelőtt milyen zenekarok voltak!, és Azta, volt az is!, meg Jaj, emlékszel rá?, meg Neki milyen slágere volt?!, azt majd az idő eldönti.

Nem szeretnék karitatív jelleget adni a dolognak, elsődlegesen nem azért csinálom, hogy jót tegyek valakivel, vagy egyfajta kultúrmissziót végezzek. Egyszerűen belső indíttatás vezérelt, hogy emléket állítsak azoknak a zenekaroknak, amelyeket szeretek és fontosnak tartok - és amelyek bemutatását szerintem méltánytalanul elhanyagolják például szépirodalmi szinten. Ez nem azt jelenti, hogy ez egy egyszeri esemény. Biztos vagyok benne, nem fogom tudni megállni, hogy ne írjak még legalább egy kötetet. Hogy erre mikor kerül sor, az attól függ, hogy lesz-e elég zenekar, amelyet már érdemes egy csokorban bemutatni az eddigieken kívül. 4-5 zenekar, vagy egyszemélyes előadó már most is van, akiket szerettem volna saját tollam tintáján keresztül láttatni, de nem sikerült határidőn belül összehozni velük a dolgot.

A könyv nagy siker lett, és számos performansz és koncert is kísérte a bemutatókat. A Zenélő Egyetemmel (ZEN) együttműködésben fotós- irodalmi kiállítást is rendeztetek, és rendszeresen vendég vagy különböző rádiókban is. Ez a szekér tehát valamennyire görgeti már magát. Mennyire marad időd és energiád a spontán dolgokra? Mivel foglalkozol most?

Alapból nagyon keveset alszom, így jut idő mindenre. Soha nem szoktam panaszkodni arra, hogy valamire nincs időm. Aki állandóan nyavalyog, az egyszerűen rosszul osztja be az idejét. Mindenre van idő, ezért én ebben a nincs-időm-sztoriban nem hiszek.

A spontaneitás alappillére az életemnek, ebből nem is engedek – ha kell, egyszerűen eltűnök, csak, hogy érhessenek spontán dolgok. Egy ilyen spontán esemény hozadéka az is, hogy január 6-án Honoluluban lesz egy átfogó, összes regényemet, és egyéb kötetemet – köztük a Rockliterát is – bemutató rendezvény, az ott élő magyar közösségnek. Nem is tudtam, nagyon érdekes, hogy ott él Makkai Ádám, aki 2011-ben Kossuth-díjat kapott irodalmi munkájáért, remélem, találkozhatok vele, ha éppen nem szörföl.

Papp Szabi, Gréti és Attila

Egyébként mindig történik valami, és hosszú távra nem tervezek. Van egy izgalmas projekt, amiben most nyakig benne vagyok. Papp Szabival írtunk egy számot, aminek Loretta lett a címe. A hangmérnöki munkát Takács Zoltán Jappán végezte, és Beck Zaza dobol benne a 30Y-ból. A zenekarnak nincsen neve, még nem is biztos, hogy van zenekar, vagy, hogy lesz; ez a szám mindenesetre létezik. Olyannyira, hogy Grétivel, Miki357-tel és Papp Szabival pénteken megyünk Londonba klipet forgatni, és a Petőfi Rádió kizárólagosságot kért arra, hogy náluk lehessen január második felében a Loretta exkluzív bemutatója. Ez egy izgalmas dolog, nagyon élvezem, és azért is különleges az esemény, mert mielőtt Londonba megyünk, Egerben lép föl a 30Y és a Supernem, és ott fogjuk elénekelni a számot. Aztán, amint lejön Szabi a színpadról, pattanunk be a kocsiba és megyünk a reptérre, zúzás Londonba.

A Rocklitera második kötetének végén Lékó Tamással az „Ez volt a rock and roll, róluk, veletek” gondolattal búcsúztok.

Azt szerettem volna ezzel hangsúlyozni, hogy ha a könyv olvasása közben megmozdult benned valami, akkor sikerült elérnünk azt, amit szerettünk volna.


Szerintem a sorozattal mindenképp sikerült új színfoltot vinni a zenei írás palettájára, és bízom benne, hogy hamarosan új kötetet is lapozgathatunk majd.

 

Rocklitera Vol. 01 – korrajz, tünet, jelenség, vagy múló pillanatok gyűjteménye?

Minél többet lapozgatom Baksa-Soós Attila és Lékó Tamás közös könyvét, annál szilárdabb a meggyőződésem arról, hogy a projekt korrajz mivolta épp annyira lelombozó, mint pozitív. A napjainkban befutott „alternatív” zenekarokat felvonultató novellás kötet épít rá, hogy a rövid írások ihletőit ismerjük valamennyire, de nem célja bemutatni őket azok számára, akik még sosem hallottak róluk. Mégis van az egésznek egy „aki kimaradt, lemaradt” utóíze – a kollekció egy gyűjtemény-sorozat első felvonása. A csomagolás pedig trendi, üde, színes, mindenképp szórakoztató.

Amikor megrendeltem a Rocklitera első kötetét, elsősorban az motivált, hogy tudtam: ebben a könyvben a legtöbb jelentősnek ítélt hazai zenekar szerepel. Pórul nem járhatok vele, hiszen, ha tartalmilag esetleg mellé is nyúlok, lesz egy albumom, amit mutogathatok majd nosztalgiázva a következő generációknak, hogy „bezzeg az én időmben” ilyen dolgok voltak. Ennek a célnak pedig tökéletesen megfelel a könyv, mert sokat elárul mai világunkról – mind megjelenésében, mind a novellákban megelevenített képekkel, szituációkkal.

Kezdjük a külcsínnel. Már a borítóról is süt, hogy ez aztán most valami igazán trendi dolog. Színes, design-os betűtípus, sejtető Volume 01 sorszámozás, kis betűvel pedig a kötetben szereplő zenekarok. A könyv hátoldalán összefoglaló helyett pár reakció a benne szereplőktől – csupa kisbetűvel, smiley-val - , a borító belső oldalán QR-kód. Tömény 21. század. A kolofónt ritkán olvassa végig az ember – többnyire csak unalmában -, pedig a Rocklitera esetében már abból is kiderül, hogy szórakoztató, könnyed dologra számíthatunk; Margó néni üzenete ajánlás gyanánt pedig teljesen egyértelművé teszi, hogy komoly, mélyen szántó tartalomtól nem kell tartania az olvasónak.

Ha ezeken a dolgokon még átsiklott esetleg tekintetünk, vagy nem zavartak kellőképp össze minket, akkor megteszi ezt Ligeti Nagy Tamás bevezetője, A fehér nyúl nyoma címet viselő önálló novella, amely ezzel a képpel irányt ad a kötetnek – a popsztárság kulisszái mögé készülünk lesni, vagy legalább is üldözzük, mitől lesz a jelenség valóban jelenség. Ha erre is felkészültünk, indulhat a rock&roll, velünk, róluk.

Baksa-Soós Attila – a Felhőjáró – mindegyik együttesnek 6 oldalt szentelt a könyvből: egy autogram gyűjteményt, címlapot, 2 oldal nagy, színes képet Lékó Tamás novella-interpretációi alapján, és 1,5-2 oldalnyi rövid novellát. Ezek nem annyira a zenekarokról szólnak, inkább reakciók az általuk képviselt világra – hol hangulatok felidézése, hol elvont sci-fi történetek, de néha csupán egy-egy csendes kép a rózsaszín hétköznapokból. Van benne buli, rock&roll, nemtörődömség, trágárság, szerelem, és nosztalgia. Szépirodalmi szintre semmiképp nem emelkedik a dolog, de a cél nem is ez; egyértelmű, hogy a szerző jól érezte magát az alkotás során, és az egész könyv csak arra hivatott, hogy szórakoztasson. Ráadásul a legközvetlenebb módon.

Úgy érzem, a hangnem sokszor túllép a modern jópofaság kulturált vonalát képviselő határokon, de több kifejezetten kellemes kép is van a novellák között. A Rutkai Bori által ihletett Idill például végig mézes-mázas, végletekig leegyszerűsített boldogságával mámorítja el az olvasót, míg a Zagar zenekar űrbéli kirándulása, vagy az Amber Smith gitárriffcsempész-küldetése gyerekkori játékainkra emlékeztet minket. A gyűjtemény azáltal lesz igazán egyedi, hogy nem csak szerzője reflexióit mutatja be a ma futó zenék kapcsán, de attól függően, hogy ki forgatja a könyvet, mindenkiben más és más élményeket, emlékeket idéz fel.

A dolog ereklye jellegét pedig csak fokozza, hogy a novellák után koncertbontást is kapunk kedvenceink fellépéseiről – így munkafüzet jelleggel ki-ki beikszelheti magának, hogy melyik bulikon volt jelen személyesen is -, sőt, mások tollából is okosodhatunk egy-egy előadóval kapcsolatban.

Ha egy szóval kéne definiálni a Rocklitera – jelenséget, akkor azt hiszem, a korhű a legmegfelelőbb kifejezés. Annak minden pozitív, és negatív tartalmával. Mindenképp jó, hogy van, érdekes, szórakoztat – de, mint napjainkban annyi mindent, ezt sem szabad komolyan venni. A sorozat második kötete a napokban jelenik meg, tájékozódni róla itt lehet.

 

Irodalmi vizekre evezés, nem kis ijedtséggel

A következő cikket a Költészet Világnapja apropóján írtam. Már a vasárnapi Shakespeare nagy hatással volt rám, hétfőn viszont, mikor megláttam Sarlós Dávidék filmjét, egyértelművé vált számomra, hogy a nagy lelkesedést ki kell írjam magamból. Amikor belevágtam, szembesültem vele, hogy egyrészt koncepció nélkül túl nagy fába vágtam a fejszém, másrészt óvatosnak kell maradjak, mert mégsem vagyok irodalmár... Állandó segítőim, Zsuzsi és Bálint sokat segített végső koncepcióm kialakításában, és Kontsinak sem fogom elfelejteni, milyen türelmes volt velem. Végül megszületett ez a cikk, amire büszke vagyok. A MyMusic-on jelent meg, bár szerintem nem igazán illik oda. A lényeg, hogy rajtunk kívül más is olvasta. Álljon itt ismét emlékül a szép élményeknek.


Randevú a költészettel, 2011-ben



Írásom célja nem az, hogy megfejtsem, miért nincs nagyobb befogadókészsége a mai ifjúságnak a költészet iránt, vagy, hogy milyen módszerekkel lehetne ezen javítani. Elemezgessék ezt az irodalmárok. Én maradok a saját világomban, és egyszerűen csak ajánlani szeretnék. Két olyan művet, amely nagy hatással volt rám, és bízom benne, ez mással is így lesz. Az április 10-én a Művészetek Palotájában bemutatott WH – Shakespeare-szonettek "koncertet" és egy önszerveződő alkotócsapat kisfilmjét, a versmob 0411 nevet viselő projektet.


William Shakespeare szonettjei mindig nagy elismerésnek örvendtek, ennek ellenére szerintem kevesen vannak, akik igazán beleásták magukat ezekbe a versekbe. Április 10-én a Művészetek Palotája Fesztivál Színház termében azonban biztos vagyok benne, hogy sokan felkapták a fejüket, mert olyan produkciónak lehettek részesei, amely nem csak előadóitól volt különleges.

Márkos Albert csellista-zeneszerző 2006-ban találta ki, hogy érdemes lenne megzenésíteni Shakespeare szonettjeit. Az ötlethez csatlakozott Gryllus Samu basszusgitáron, ütőshangszereken G. Szabó Hunor, énekes előadóként pedig a hip-hop díva Sena Dagadu. 2009-ben, a szonettek első megjelenésének 400. évfordulóján lemezt adtak ki a feldolgozásból és idén is színpadra állították az anyagot, amolyan színház-költészeti köntösbe bújtatva. A koncertet kiegészítő képi megoldásokért Vajna Balázs aka VJ Lee Unflyable a felelős.

Az előadásra tizenhárom szonettet választottak, melyeket eredeti nyelven adtak elő, zenei aláfestéssel – néha elnyomással – és rengeteg improvizációval. Kivetítőn végigkísérte az estét az angol szöveg és annak magyar fordítása, így az idegennyelvű előadás nem jelenthetett senkinek gondot. A szövegek képekkel, rövidfilmekkel egészültek ki, hol alátámasztva, hol kontrasztot állítva az egyedi hangzású zene és a szavalt, dallamosan dúdolt, vagy énekelt szöveg által gerjesztett hangulatnak.

Oscar Wilde szerint "A zene lelkünkben olyan múltat kelt életre, amelyet mi nem is ismerünk, és lelkünkben a szenvedésnek oly sejtését ébreszti föl, amelyről könnyeink sem tudnak semmit." Úgy érzem, ezen az estén ez a csoda történt meg.

Más volt ez, mint amit megszokhattunk. Négy olyan zenész előadása, akik egytől-egyig mesterei hangszerüknek, ezáltal birtokában vannak annak a képességnek, aminek csak kevesen: valódi érzéseket tudnak közvetíteni. A szervező Művészetek Palotája honlapján a hivatalos bemutatóban ez áll: "Az előadásokban keveredik a kortárs improvizatív zene, a klangfarbe Musik, a free jazz, a modern jazz, az abstract hip-hop, a spoken word, és különböző zenetörténeti utalások is felfedezhetők a dallamok között." Nem próbáltak meg egyszerűen érthető sablonokat és dallamokat elénk tenni, rendkívül markáns, megrendítő és magával ragadó hullámokat zúdítottak ránk, amolyan zaj-zenét, amiben a jazz és az improvizáció is nagy szerepet kapott. Hogy közelebb kerüljünk valamivel, én hallgatás közben olyan előadókra asszociáltam, mint a Pink Floyd, a 70-es évek rock zenekarai, itt-ott a mai elektronikus zene (annak ellenére, hogy az elektromos gitárt leszámítva itt csupa akusztikus hangszer volt jelen), és talán a legerősebben a Doors. Rengeteg technikás megoldásnak lehettünk szem- és fültanúi, a csellónak olyan hangszíneit ismerhettük meg, amit nem sűrűn hallani könnyűzenei koncerteken, a dob mellett pedig a zajkeltésre használt eszközök egész tárháza felvonult ezen az estén. Itt kell megjegyezni, hogy a hangosítás is kiváló volt, a zajok kapcsán néha egészen szürreális tér-élményben lehetett részünk. Sena-ról, az "underground díváról" eddig is tudtuk, hogy remek énekes, vasárnap viszont új oldaláról ismerhettük meg - a szonetteket ugyanis főként szavalta, hangsúlyozásával és szép kiejtésével, valamint mimikájával is teljesen beleélte magát az előadásba.

A hangulat többnyire borús, néhol könnyed, szirupos, de mindenképp egész szürreális volt – szerintem szándékos arculcsapásként, hogy a hallgatóság feléledjen, és megbotránkozzon, elmerengjen vagy éppen felháborodjon – egy szóval reagáljon valamit. És az előadás zsenialitása ebben volt! Biztos vagyok benne, hogy többeknek sok volt ez, itt-ott úgy érzem, öncélú is, de az is biztos, hogy kiestünk a megszokottból és az előadás után sem hagyott nyugodni minket az élmény.
Bevallom őszintén, én nem Shakespeare miatt mentem el az előadásra, elsősorban Sena-ra voltam kíváncsi, illetve a behatárolhatatlan zenei kompozícióra, amit a MüPa oldalán beharangoztak, de nagyon örülök, hogy ott voltam, mert az előadás rengeteg gondolatot elindított bennem. A Shakespeare-szonettek szenvedélyesek és elkeserítőek, ugyanakkor úgy mutatják meg az emberi lét méltóságát és szépségét, hogy láttatják annak összes árnyoldalát, és az ember ráébred: a sok rossz ellenére éppen ezért érdemes élni! Úgy érzem, nem csupán egy előadás nézőjeként vettem részt az előadáson, hanem találkozhattam a költészettel – és ezt az alkotóknak nagyon köszönöm!

A másik dolog, amit ajánlani szeretnék egy filmes vállalkozás, a versmob 0411. A mai huszonéves generáció kalandja ez az irodalommal: az alkotócsapat lelkes fiatalokból áll, az akció non-profit, a cél pedig a film eszközével lefordítani, mit jelent a költészet 2011-ben.

Az alkotók 44 költőt kérdeztek meg arról, hogy számukra mi a költészet, hogyan működik, és mi a célja. A Sopronban, Győrben, Pécsett, Szegeden, Szajlán és Budapesten forgatott felvételek 50 órányi anyagából végül egy 44 perces dokumentum filmet készítettek. Olyan napjainkban is alkotó költők beszélnek mesterségükről, mint Kemény Lili, Karafiáth Orsolya, Varró Dániel, Tóth Krisztina, Lovasi András, Kányádi Sándor és Závada Péter – és ez csak pár név a válaszokat keresők listájából! A kérdezők Gyaraki Dávid és Sarlós Dávid voltak, a vágó Hájos Zsolt. A válaszok pedig magukért beszélnek; megint csak megerősítik: ahány ember, annyi vélemény, nincs egyetemes jó vagy rossz, nincs két egyforma individuum. A film természetesen 2011. április 11-én, a Költészet Világnapján debütált, azóta megtekinthető a www.versmob.hu oldalon, valamint a honlapra egy 10 perces rövidfilm is felkerült, A virrasztás, amelynek zenéjét DJ Bootsie írta.

Nem is kell olyan elszántnak lenni, ha az ember irodalmi élményre vágyik. Vannak még, akik nem feledkeznek meg a múlt nagyjairól, és még mindig lehet új értelmezéssel színesíteni egy-egy klasszikust. A kérdés csak az, hogy megtaláljuk-e ezeket a finomságokat. Nekem most kettőt sikerült.