Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Hello, 2014!

Ismét eltelt egy év, és összeszedegetve az idei kedvenceket, arra jutottam, hogy zenei ízlésem továbbra sem feltétlenül követi a trendeket. Viszont örömmel tapasztaltam, hogy tavalyi ajánlóm kapcsán sok maradandó kedvenc lett – vagy, mert egy-egy zenekarnak/formációnak idén jelent meg új albuma, vagy, mert egy egész év alatt sem váltak unalmassá. De még az azt megelőző évből is akadnak nagy visszatérők, állandósult kedvencek.


Az előző év forrásaiból indulva, idén jelent meg új albuma például az ANEZ-nek, amit a lemezbemutató koncertjükön be is szereztem. A Listen Closely kiforrott anyag, zeneileg és vizuálisan is, a formáció továbbra is izgalmas úton jár, és a koncerten fúvósokat és egy pár fős kórust is bevontak az élő előadásba, amiben hatalmas – egyelőre kiaknázatlan, de már bontakozó – potenciál van. Várom a folytatást.

Bár már 2010 óta létező dolog, én idén bukkantam rá a szolnoki Calm Spirit-re. Bár a YouTube-on “jött szembe”, a szerencsésebbek élőben is hallhatták őket, akár az A38-on, Manu Delago előtt. Engem magávalragad zenéjük relaxáló hullámzása, és nagyon tetszik az énekesük hangszíne is, sokat hallgattam idén.

Az év másik kellemes hangulatú megjelenése Jónás Vera új albuma. Verával volt szerencsém a Kalózadás kapcsán személyesen is találkozni, nagyon közvetlen, őszinte jelenség, és előadásmódja sem más.

A Roham Bár-ban egyik este Szederrel egymást követve léptek színpadra – 2014 egyik leghangulatosabb koncert élményével megajándékozva minket. Jónás Vera egy szál gitárral, és loop pedállal állt színpadra, Szeder és zenekara pedig igazi nyári hangulatot varázsoltak körénk, némi nosztalgiával. Bakai Marci hegedűjátékát külön szeretném kiemelni – sok zenekarban felbukkan, és sokat köszönhetünk neki, zseniálisan csempészi vissza ezt a hangszert a köztudatba. Szabó Balázzsal karöltve szerintem sokat tesznek érte, hogy a hegedűre ne csak, mint klasszikus zenei hangszerre gondoljunk, és mindketten mesteri szinten bánnak a vonóval.

Az idén talán legjobban várt megjelenés a Bin-Jip Heavy albuma volt számomra. Harcsa Veronika már tavaszvégi interjújában is izgatottan mesélt a 3 éve készülő új albumról, úgyhogy elég magas elvárásokkal érkeztem decemberi lemezbemutató koncertjükre, amit a Művészetek Palotájában tartottak a Kiégő Izzók (akiknek a Planetáriumban adott varázslatos vetített koncertjüket is köszönhették) és Eric Truffaz közreműködésével. Sajnos a bemutató alulmúlta elvárásaimat, de nagyon izgalmas zeneileg az album anyaga, és – bár minden zenekar előbb-utóbb saját körein belül fut – szerintem bőven van még kiaknázatlan terület a zenéjükben. Biztos, hogy továbbra is követem majd őket útjukon.

A hazai előadók közül Manoya zenéjét hallgattam még sokat idén, és rajta keresztül kerültem Minimyst érdekes világába is. Amikor megjelent a Birdhouse videója, jódarabig rendszeresen ment a lejátszómban.

A Manoya In My Sleep című dalára kiírt remix verseny is rengeteg érdekes élményt adott – lenyűgöző volt figyelni, hogy hányféle újraértelmezés született egyazon dalból.

A magyar előadók közül még egyet szeretnék kiemelni, akinek vers feldolgozásait rengeteget hallgattam 2014-ben: Ágnest. Bár a zenés verseket lehet szeretni vagy sem, ő szerintem sokszor eltalálja a megfelelő hangulatot, és Radnóti Miklós verseivel sokszor szerintem csodát tett. Amit épp az év végén találtam tőle, az ez a Kowalsky-val közös előadásuk, ami egyszerűen gyönyörű:

Idén sok olyan előadó került reflektorfénybe, akik meg is érdemelték azt. Egyre többen ismerik az Alt-J zenekart, akiknek idén jelent meg második albumuk, a This is All Yours. Anno a Fitzpleasure klipje miatt szerettem beléjük, de azóta is tartják a minőséget. Every Other Freckle számukhoz férfi és női videó változatot is készítettek, de az új album legbrutálisabb vizuális sokkja a Hunger of the Pine.

Szintén figyelmet kapott a Phantogram és Lorde, de az év abszolút befutója szerintem Thom Yorke és az Atoms for Peace. Nagy vihart kavart a Tomorrow’s Modern Boxes rendhagyó megjelenésével, és a jövőben sem tervez változtatni az alternatív zenei kiadványokhoz való hozzáállásán. Karácsonyra egy újabb dalt jelentetett meg online, ingyenesen, és elérhetővé tette a teljes albumát is a BitTorrent után a Bandcamp oldalán is, továbbra is a becsületkasszás elvet követve.

Idei nagy felfedezettem még Fink, Ray Lamontagne, Dhafer Youssef, és ismét beleszerettem Robert Plant zenéjébe.

Jon Gomm zenéjével kívánok nektek zenében gazdag új évet, megtisztelő volt, hogy idén is ennyien követtetek.

Köszönöm a figyelmeteket – igyekszem 2015-ben is rászolgálni!


James Blunt: Moon Landing tour 2014

James Blunt első lemezét egy időben rengeteget hallgattam. Még akkor is, mikor már a csapból is a You’re Beautiful szólt. Azóta viszont nem követtem aktívan munkásságát. Mégis, mikor megtudtam, hogy játszani fog a Sportarénában, úgy éreztem, meg kell nézni élőben. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, és eljuthattam a koncertre, mert az idei év egyik nagy meglepetése volt számomra. A Moon Landing turné produkciója leveszi az embert a lábáról.


A félhosszra zárt Arénában 8-kor még szellősen gyűlt a nézőközönség – a teljes tolongót sorbarakták székekkel, csendes ülős koncertnek ígérkezett az este. 8-kor Bogi és zenekara lépett a színpadra, akik rettentő lelkesek voltak, és az izgatottság lendületével pörögték végig a műsorukat. Próbálták a közönséget is bevonni a buliba, de az ültetett tömeg nem bizonyult túl aktívnak. Ez azonban nem vett el a lelkesedésükből, és öröm volt látni az őszinte meghatottságot, hogy ők zenélhettek James Blunt előtt.

Valamivel 9 után aztán megérkezett James Blunt, az est nagy meglepetése.

Arra számítottam, hogy nagyon szépen fog szólni majd a koncert, és a slágerek is profin hangzanak majd el szép sorban. De azt gondoltam, csendes, kissé magunkbafordulós, szomorkás este vár ránk. Ehelyett egy roppant ügyesen felépített, teljes estés utazást nyertünk, ami legalább a koncert idejére kiragadott minket a mindennapokból.

A zenekar űrhajós ruhában érkezett az egyszerű színpadra, amelyen a hangszeres zenészek állványokon álltak/ültek, a háttérben egyetlen hatalmas kivetítővel, a színpad fölött pedig óriási disco gömbbel. James Blunt folyamatosan kommunikált, viccelődött a közönséggel, és amellett, hogy magyar nyelven köszöntött minket, megragadta az alkalmat – ahányszor csak lehetett -, hogy elmondja, mennyire szeret itt játszani. Végre ez a koncert jól szólt az Arénában, és a kivetítő kisfilmjei is sokat hozzátettek az összképhez. Valóban űrhajós kilövéssel kezdtünk, majd szép felvételeken láthattuk kívülről bolygónkat, aprólékos animáción az űrhajó működését. De akadtak tengeralatti búvár videók is, a koncert második, zúzósabb felében pedig igazi disco hangulatot varázsolt a színes képeivel. Többeknek annyira tetszett az előadás, hogy székeiket elhagyva középen előre sétáltak a színpad elé. James Blunt nagyon kedves gesztust gyakorolt, amikor az első így előadott szám végén megkérte őket, hogy – bár nagyon szereti az energiájukat – álljanak ki oldalra, hogy ne zavarják azokat, akik ülve nem látnak tőlük. Lesz majd még, hogy eljön az ő idejük, majd szól....

...és valóban eljött az ő idejük, de mindenki más ideje is! Az egyik dalnál ugyanis olyannyira felhergelte a közönséget, hogy mindenki felállt, és ekkor stage divinggal végigúsztatta magát a tömeg tetején. Sok koncerten jártam már a Sportarénában – olyanokon is, ahol ez az ültetett megoldás volt -, de ilyet még sehol nem láttam. Amikor a tolongó másik végéig ért, még körbeszaladt a lelátók mentén, és csak ezután mászott vissza a színpadra. Hihetetlen hangulatos volt az egész, le a kalappal előtte!

A hangulatot csak fokozta, mikor megkérte a közönséget, hogy az egyik lassú dalra mindenki vegye elő mobilját, és világítson vele. Az utóbbi napok tüntetései közt is gyönyörű látvány volt a telefoncsillagokban úszó nézőtér!

Felemelő volt ez a koncert, amit biztos vagyok benne, még sokáig magunkban őrzünk, akik ott voltunk. Annak, aki lemaradt róla, már nyugodt szívvel ajánlom, hogy következő adandó alkalommal nézze, hallgassa meg James Blunt-ot, mert nagyon szerethető előadó, aki kellő önironiával kezeli szomorkás hírét.

„You must have thought you were going to hear miserable songs – you came here for miserable songs, right? Are you at the right place? You wonder...”

Nagyon jól éreztem magam hétfő este. Íme egy felvétel a svájci fellépésükről, ugyanerről a turnéról. A budapesti koncert szerintem sokkal lelkesebb volt.


Sorozatok filmzenéi

A leggyengébb jelenet is feldobható valamennyire jól megválasztott aláfestőzenével, de a sorozatok zenei választása a jelenetek összekötőjeként is fontos. A Dr. House óta szándékosan figyelek sorozat nézés közben, mert sok jó zenére lehet bukkanni, és igazi ínyencségekre is, ha az ember figyel. Összeválogattam pár számomra emlékezetes zenét, amit valamilyen filmből, vagy sorozatból ismertem meg.


  • Kezdjük egy olyan zenével, amit kifejezetten filmzeneként írtak, a Utopia című sorozathoz. A történet alapja egy összeesküvéselmélet: egy pusztító kór elleni védőoltásba kevert anyagról, ami sterilizálja az emberiség egy hányadát, ezzel megoldást nyújtva fajunk túlszaporodásának problémájára a bolygón. Zseniális a sorozat – bár csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert vannak benne megrázó jelenetek -, a kivitelezés pedig egészen hátborzongató, az élénk, nyugtalan színvilágtól a zaklatott, lüktető zenéig Cristobal Tapia de Veer-től.

 


  • Ha egy sorozatot kellene választanom jó zenével, biztos, hogy a Dr. House-t választanám. Nagyon széles skálán mozog, milyen zenék hangzanak el egy-egy jelenet közben, és igazi ínyencségek is vannak a kínálatban – érdemes meghallgatni a teljes unofficial soundtrack gyűjteményt. Nekem Solomon Burke None of Us Are Free című dala lopta be magát a szívembe, már első hallásra, de Fluke-tól az Atom Bomb is rendszeresen a lejátszási listámba kerül.

 


  • A következő kedvenc a Grace Klinika főcímzenéje. Meglepően jó dalokat válogatnak ebbe a sorozatba is, ha másért nem, ezért érdemes bele-belenézni.

 


  • A Perfect Lie a Nip/Tuck zenéje volt, de annyira fülbemászó, hogy ezt sem felejti el az ember egy könnyen. Nagyon jól eltalált zene, abszolút passzol a sorozathoz, az előadó a The Engine Room.

 


  • Végül a zenei szempontból egyik örök jó emlék Weeds, és az ő hol agyament, hol változatos, rengeteg Little Boxes változata. A sorozat elején mindig ugyanaz a dal szól, de valahányszor új előadásban. Némelyik átdolgozás egészen merész – amikor néztem a sorozatot, sokszor alig vártam, hogy elteljen egy hét, és megtudjam, most vajon milyen zenével készültek. Jó szórakozást hozzá!

 


Remélem, találtatok a rögtönzött válogatásban kedvetekrevalót. Ha van kedvenc sorozat zenétek, osszátok meg hozzászólásban, vagy küldjétek el Facebook-on, és frissítem vele a bejegyzést.


Thom Yorke – Tomorrow’s Modern Boxes

A legtöbbek számára a Radiohead énekeseként ismert Yorke folyamatosan a zeneipar változó világának pulzusán tartja a kezét, nem zárkózik el új megoldásoktól, sőt, éllovasként áll elő friss ötletekkel. Szeptember végén új szólóalbuma jelent meg – ám nem magánkiadásban, és nem is kiadón keresztül. A Tomorrow’s Modern Boxes BitTorrenten érhető el, és óriási siker. Mi ennek a sikernek a titka?


Az internettel a zeneipar új időszámítást kezdett, és – ahogy arról korábban írtam már – folyamatosan új igényeknek kell megfelelnie, formálódik és átalakul a fogyasztók viselkedése, elvárásaik. Thom Yorke és a Radiohead az elsők közt ismerték fel az ebben rejlő lehetőségeket, és ahelyett, hogy foggal-körömmel kapaszkodtak volna a régi rendszerre optimalizált szerzői jogaikba, és az őket ezért megillető korlátokba, 2007-ben In Rainbow című albumukat becsületkasszás modellel (fizess érte online, amennyit szeretnél) dobták piacra. A kísérlet bevált, óriási bevételre - és még nagyobb népszerűségre – tettek szert, és egyben nagy lépést tettek afelé, hogy a kiadók jutalékait megkerüljék, és direkt úton juthasson az előadókhoz a szerzői-előadói munkájukért fizetett juss.

A mostani megjelenés újabb pillér az előadók által irányított online értékesítés új lehetőségeinek kiépítésében, hiszen az egyik legismertebb kalóz programot bírták együttműködésre, a bevétel nagy része pedig az előadóművészt illeti. A Tomorrow’s Modern Boxes-t pár dollárért lehet megvenni, a BitTorrent alkalmazását letöltve. Az albumért elkért jelképes összeg (6$) 90%-a Thom Yorke-ot illeti, a BitTorrent 10%-ot kap. Tulajdonképpen itt egyfajta termék népszerűsítésről van szó (Thom Yorke népszerűsíti a BitTorrentet), amivel azt jogilag is tiszta területre tereli. A kalóz program itt nem illegális eszköz, hanem közvetítő. Az együttműködés ettől egyedülálló, és lehet, hogy ez az az új irány, ami a jövőben működőképes lehet. A döntés ugyanis mindvégig a felhasználó kezében marad – nincs kötelezve semmire, és nincs szándékosan lenyomva a torkán semmi. A nyolc számos album az analóg technika szerelmeseinek vinyl lemezen is beszerezhető, innen.

Korábban a U2 az Apple-lel együttműködve tette elérhetővé új albumát az iTunes-on, ám azzal, hogy a lemezt az összes iTunes felhasználó megkapta, átléptek egy határt, és az akció a visszájára sült el. A Songs of Innocence-t ugyanis potenciális hallgatói jóváhagyás nélkül egyből a több, mint 500 millió felhasználó zenei gyűjteményébe tették, amivel az irányítást kivették a hallgatók kezéből. Ahogy azt a The Age remekül összegzi: mind a U2, mind az Apple figyelmen kívül hagyta, hogy a felhasználóktól beengedést kérjen személyes szférájukba, így a rosszul elsült marketing eredményeként az album a valaha volt legtöbbet törölt lemez lett az iTunes-on.

Thom Yorke ezzel szemben legitimizálja a BitTorrent működési elvét, és direkt csatornaként használja azt hallgató és művész között.

A megjelenés első hetén a Tomorrow’s Modern Boxes-t több, mint egy millióan töltötték le, ami egyértelmű jele a kezdeményezés sikerének. Kérdés ugyanakkor, hogy az esetben is ilyen felkapott lenne-e az album, ha az eljárás már bevett gyakorlat lenne, és nem kísérte volna úttörőként ekkora média visszhang. Mindenesetre az vitathatatlan, hogy Thom Yorke ügyesen úszik az árral, és jó érzéke van a meglévő lehetőségek újragondolásához.

 

Sűrű menetrend

Jó ideje nem jelentkeztem – sűrűre sikerült az augusztus, és sok minden leköt még most is. A blog egy darabig hétvégi frissüléssel üzemel majd, türelmeteket előre is köszönöm.


A nagy rohanásra való tekintettel úgy döntöttem, összegyűjtök pár nagyvárosi utazós dalt – olyanokat, amelyeket a fővárosi tömegközlekedés ihletett. Induljunk el metróval, majd tegyünk egy kört a városban.

Elsőként íme örök kedvencem, az Andaxin zenekar soha meg nem jelent Blaha Lujza tér című dala:

A következő dal nemrég jelent meg, Szalóki Ági Erdős Virág versét zenésítette  meg. Éljen a Négyeshatos villamos:

Ha végigutaztunk a 4-6-os villamossal, máris elérkeztünk a Móricz Zsigmond körtérre. Ez a helyszín Petruska Andrást ihlette meg (aki tavasszal Tommy Emmanuel koncertjén is zenélt egy szám erejéig). Metropolita című lemezén a 4-es metró összes állomását megénekelte. Egyedi koncepció. A Móricz Zsigmond körtérhez stílusos lyrics videó is készült. Íme:

Metró-villamos-metró kombó után szálljunk most buszra is – már, ha begörög a megállóba. A 4-es buszról eredetileg a Kaláka zenekar énekelt, Tamkó Sirató Károly Bőrönd Ödön című versének megzenésítéseként. Nekem gyerekkori nagy kedvencem – most hallgassátok meg a Quimby előadásában:

...és, ha már úgyis időutazunk, ne maradjon ki a járgányok közül a troli sem – 50-es, 60-as évek romantikája köszön vissza Kazal László Troli-troli buszra vártam én című dalában. Hogy a videó leírását idézzem: „A trolibusz a pesti közlekedés egyik színfoltja.”

Hihetetlen, de ha az ember keres, még mulatós fogaskerekűs dalt is talál. Elszántaknak ajánlom, csupán a teljesség kedvéért: Indul a Sváb-hegyi fogaskerekű.

Azt hiszem, innen már nem igen van lejjebb. Visszatérve a metróhoz, örüljünk még egyszer annak, hogy elkészült a 4-es metró. Metrómulatós. Tovább nincs.

 


Remélem, ti is legalább olyan jól szórakoztatok, mint én, keresgélés közben. Kihagytam valamit? Küldjétek el hozzászólásban vagy Facebook-on!

 

!!!FRISSÍTÉS!!! - TI KÜLDTÉTEK:

Zoli két dalt is figyelmembe ajánlott - köszönet érte!
Éjszakai busz az Instant Groove-tól: KATT

Az EnniHol pedig a föld alatt szeli át a várost Mosoly című dalában:

Zsu találmánya: általános budapesti életérzés, a Pannonia Allstars Ska Orchestra előadásában.

Szalóki Ági ajánlásával a Libegő sem maradhat ki - a dalhoz Tóth Luca - a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) hallgatója - készített animációt.

 

 

Hugh Laurie and THE COPPER BOTTOM BAND

Steven Seagal hatására utánajártam, még mely színészek adták zenélésre a fejüket. A téma külön bejegyzést érdemel – mindenesetre Hugh Laurie esete a Copper Bottom Band-del megerősítette bennem a felismerést, hogy sikeres színészként zenekarba szállni hihetetlen nagy előny, ami lehet kölcsönösen gyümölcsöző, és teret adhat az örömzenélésnek. Majd’ két és fél óra jól megkomponált szórakoztatás – egyszerre arculcsapóan ironikusan, és mégis őszintén. Mr Laurie, elismerésem!


Hugh Laurie szenvedélye saját bevallása szerint mindig is a zene volt. Autodidakta módon tanult meg zongorázni, és mára gitározik és szájharmonikázik is, amit a tegnapi koncerten profi előadással fűszerezett. Fontosnak tartja, hogy a régebbi korok zenéi - így az akár több, mint száz éves blues, jazz és spirituális dalok -  tovább éljenek, így nem véletlen, hogy zenekarával, a Copper Bottom Band-del főleg az említett műfajok nagyjaitól válogat, de szép számmal akadnak saját dalaik is.

Mielőtt beleszaladnék a koncert tartalmi elemzésébe, le kell szögeznem: Hugh Laurie olyan karakter, akit színészi sikerei miatt a közönség valószínűleg akkor is kitörő tapsviharral fogadna, ha zenei teljesítménye gyenge lenne. A koncert elején ez az effektus egyfajta láthatatlan falat emelt a közönség és az előadás közé, de Steven Seagal-lal ellentétben (aki egy pillanatra sem firtatta színészi múltját) Hugh Laurie bátran szembement a tagadhatatlanul a koncertteremre ült Hollywood-hatással, és külön megköszönte, hogy annak ellenére telt ház fogadta, hogy voltaképp ő is jól tudja: egy ilyen koncerttel lutrizik az ember. Hiszen attól, hogy valaki tehetséges színész, nem feltétlenül lesz jó zenész előadó is. Szimpatikus volt az őszintesége, és határozottan igyekezett minden szempontból a közönség kedvében járni – kezdve a magyar üdvözléstől a folyamatos kommunikációig.

Ha dióhéjban kellene összegeznem, milyen is volt a koncert a Kongresszusi Központban, csak annyit mondanék: profi. Egy ügyes és rutinos előadó estjének lehettünk részesei, aki mellett képzett és kiemelkedő zenészekből álló együttes áll. Ezzel azonban Laurie egy pillanatra sem él vissza. Nem kényelmesedik el, és hagyja, hogy ők vigyék a hátukon az este zenei részét, aktív tagja a muzsikának, és tudja, mikor kell a háttérbe visszahúzódnia és teret adnia a többi zenésznek. A produkció mégsem száraz – az együttes tagjainak (beleértve és kiemelten Hugh Laurie-t is) őszinte lelkesedése személyessé teszi az előadást, és ez a közönségre is átterjed. Pár dalt követően minden sorban mozogni kezdtek a talpak, és többen már a zenék közti beszélgetésben is aktívan részt vettek. Az est frontembere nagy hangsúlyt fektetett az érthető kommunikációra, végig érthetően, szépen artikulálva beszélt és mesélt egy-egy dal kiválasztásának okairól, vagy azok keletkezéséről.

„Szeretném még egyszer megköszönni, hogy ennyien eljöttek. Nem csak azért, mert itt vannak, hanem azért is, mert ezáltal azok a régi, öreg dalok, amiket kiváló zenekarommal, a Copper Bottom Band-del eljátszunk önöknek új esélyt kapnak arra, hogy ne tűnjenek el a feledés homályában. Ezek a zenék a közönség által élnek túl, lélegeznek, érvényesülnek igazán. Köszönöm, hogy itt vannak!”

Lenyűgözött, amilyen odaadással beszélt Hugh Laurie az általa már-már bálványként körülrajongott előadókról – például Jelly Roll Morton-ról és W.C. Handy-ről, de különösen Bessie Smith-ről (akit a zene egyik ősanyjának tart, és ahogy ő fogalmazott: el sem tudná képzelni a világot és a zenét, ha nem lett volna Bessie Smith).

A klasszikusok megismertetésében hét tagú zenekara, a Copper Bottom Band segítette – színtiszta profizmussal. Az együttes tagjai egytől-egyig remek zenészek, de külön szeretném kiemelni a két énekesnőt – Gaby Moreno-t és Jean McClain-t -, akiknek a hangja gospel kórusokba illő; valamint a pozanon játszó Elizabeth Lea-t. Női pozanost még nem nagyon láttam-hallottam, de ő lenyűgözően játszott, és a vokálba is besegített, ha éppen nem kellett hangszerén játszania.

Sajnos a Kongresszusi Központ hangzása ez alkalommal sem volt jó. Kifejezetten zavart a szóló részeknél, hogy bár az énekesnők hangszínén hallottam, hogy dinamikusan énekelnek, mégis laposan szólt az egész, és sajnos a különböző hangszerek sem voltak egymáshoz képest kellemesen összehangolva. Sokat rontott a koncert zenei élményén, pedig igazán kitettük magukért az együttes tagjai.

Laurie nem csak zongorázott, gitározott és énekelt, valódi show man-ként táncolt, őrjöngött, tapsra és táncra buzdította a közönségét, és egy argentin tangó erejéig még Gaby Moreno-t is megtáncoltatta. A koncert közepén amolyan re-hidratáló szünetet tartottak, és a zenekarral a közönség egészségére koccintottak némi whiskey-vel (vagy pálinkával), de Laurie koncert közben is pusztította a feleseket.

Igazán jó hangulatú estét csináltak. Röpke két és fél órára kiragadtak minket Budapestből, és megidézték a füstös New Orleans-i lebujok hangulatát. A színpad kép és az öltözetük is tökéletes időkapszulaként működött, a koncert végére pedig rávették a közönséget, hogy táncra perdüljön a széksorok között.

A koncert után azon tűnődtem, a látottakat és hallottakat vajon milyen mértékben befolyásolta az, hogy Hugh Laurie történetesen ismert színész.

Egy felkapott színész bizonyára könnyebben kerül össze profi zenészekkel, akikkel biztosra mehet és nagyságrendekkel felkapottabb helyeken léphet fel, mint bárki ismeretlenül. Hugh Laurie zenészként is beleadott mindent, és vitathatatlanul jól zongorázik, előadóként pedig igazán karizmatikus. A Copper Bottom Band ugyanakkor egy kevésbé tehetséges énekessel is elvitte volna a hátán a show-t. Vajon hány tehetséges zenekart nyel el az ismertségért folytatott küzdelem, és lennének-e kellőképp kitartóak a színész-zenészek, ha nekik is meg kellene járniuk a szamárlétrát zenekaraikkal, mielőtt kongresszusi központok nagytermeiben léphetnek fel?

Hugh Laurie megérdemelte a figyelmet, és a Copper Bottom Band-del adott budapesti koncertje egyértelmű siker volt. Örülök, hogy részese lehettem, mert a zenetörténet egy remek korszakát ismerhettem meg egy szimpatikus zene rajongó szemszögéből. Dr House egy pillanatra sem kísértett.

Hugh Laurie és a Copper Bottom Band honlapjáért kattintsatok ide.

 

Steven Seagal és a blues


Fotó: Soós Lajos / MTI

Az ezerarcú akcióhős tegnap este a Kongresszusi Központban adott koncertet a Steven Seagal’s Blues Band-del, amire egészen biztos vagyok, hogy sokan csak azért mentek el, hogy élőben láthassák, kifejezőbb-e az arca, ha zenél és nem színészkedik. Én is úgy érkeztem a koncertre, hogy semmit nem tudtam a zenei múltjáról – bár rebesgették, hogy régebb óta játszik együttesben, mint hogy befutott színész lett. Kifejezetten jól szórakoztam, bár inkább érdekes élménnyel lettem gazdagabb, mint kiemelkedő zenei tapasztalattal.


A Budapesti Kongresszusi Központ idén nyáron lecsapott a zenélő színészekre – a Hollywood Music Fesztivál keretein belül tegnap este Steven Seagal, július 19-én pedig Hugh Laurie ad majd koncertet, mindkét előadó blues zenekarral. A műfaj hangulatából adódóan kíváncsian vártam, hogyan szól majd egy ilyen koncert a hely pompájában – a központ koncert terme igazán letisztult és impozáns -, és az összhatás szerintem elég kajlára sikerült. Eleve a közönség összetétele is igen eklektikus volt; pólós-papucsos idős blues harcos és kosztümös-körömcipős jómódú házaspár épp úgy ült a nézőtér foghíjasan telt soraiban, mint a színész legendáért rajongó vörös rúzsos ötvenes, és pár 30 év körüli fiatal „Make a selfie” feliratú Seagal arcképes pólóban (akik nem jártak sikerrel az este folyamán). A jegyárak igen magasak voltak, így nem volt telt ház, de a színész miatt érkezők nem is nagyon foglalták el helyeiket az előzenekar – a Modern Art Orchestra – koncertje alatt. A kortárs jazz és klasszikus zenét játszó big band pedig mindent megtett a hangulat megalapozásáért. A közreműködők közt volt Takács Noémi is, akit a BülBüls-ből ismerhettünk eddig.

Némi késéssel, negyed 9 után sétáltak be a színpadra a Steven Seagal’s Blues Band tagjai, akik rövid felvezetés után be is mutatkoztak. Két gitár, basszus gitár, dob, szintetizátor (zongora és hammond orgona), három vokalista és egy hegedűs. Egytől-egyig tapasztalt zenészek, akik a hangszeres játék mellett a közönség szórakoztatásáért is mindent megtettek. A vokalista lányok tipikus tánca rögtön megalapozta a hangulatot. Mikor már mindannyiukat megismerhettük, mint box mérkőzésekkor, külön felkonferálták Steven Seagal-t, aki nyomban a húrok közés csapott. Semmi felhajtás, póker arc, és szólt a blues. A szám végén gitárt cserélt, ami számomra elég komikusnak hatott: a pocakja fölé lógatott gitár hevederjét kicsatolta, mint egy puskát a gitár technikus kezébe nyomta, majd mozdulatlanul állt, amíg a technikus szabályosan ráadta a másik hangszert, és bekötötte a kábelt.

A hangzás sajnos nem volt tökéletes – eleinte az énekből is keveset hallottunk, de a hegedű és a vokalisták is eltűntek néha a hangzavarban, míg a lábdob az ember torkában dübörgött. Ennek ellenére a zene kellemes volt, autentikus blues, annak magávalragadó egyszerűségével. A show-t Seagal az együttes többi tagjának hagyta – a bonyolultabb énekes részeket a gitárosok vitték, de ahol kellett, ő is beleadott apait-anyait. Miután túltettem magam a filmes múltja miatt mindannyiunkban ott lappangó képzavaron, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy jól csinálja, amit csinál. Szerintem a blues számára igazi kikapcsolódás lehet, nem vágyik a frontemberi szerepre, egyszerűen csak zenélni akar. Gitárszólói a helyén voltak, amennyire hallható volt tisztán és dinamikusan énekelt, és az improvizatív részeknél őszintén el-elmosolyodott, amit öröm volt látni. A számok közt megköszönte a jelenlévőknek a lelkesedést, és elmesélte egy-egy dal történetét – hogy kitől tanulta, vagy miért fontos neki.

A rövid, alig több, mint egy órás koncert közepén az egyenlőség és szabad vallás gyakorlás fontosságát emelte ki, a My God című dal beharangozásaképp. Számomra ez a dal volt a koncert csúcspontja. A téma mellett az ének stílus is remekül megválasztott, és amit a hegedűs játszott ebben a dalban, az egészen lenyűgöző volt. Mintha egy mini hegedűverseny lett volna – a zenekar többi tagjával hol harmóniában, hol teljesen disszonánsan kerekítette a dallamot, ezzel keleties hangulatot és különös atmoszférát adva az egésznek. Sajnos felvételen nem az igazi, pedig szívesen újrahallgattam volna. A blues élő műfaj.

A közönség elég visszafogottan viselkedett a koncert alatt. Nem tudom, hogy ez a helynek köszönhető-e, vagy egyszerűen csak többségben voltak azok, akiket csupán Steven Seagal, mint színész vonzott az eseményre, és a zenére kevésbé voltak kíváncsiak. Mindenesetre a csendes-ülős alaphelyzet nem illett a blues-hoz. A rövidke koncert után visszatapsolt zenekar invitálta is a nézőket, hogy pattanjanak fel székeikből, és táncoljanak együtt a ráadásra. Ami ez után történt, számomra döbbenetes volt.

A teljes koncert alatt akadtak, akik fényképezni, videózni próbáltak telefonjaikkal, ami többnyire sikerült is, bár a biztonsági személyzet többször helyükre utasította a színpad széléhez osonókat. A szabad felállni felszólításra viszont mindenki előre nyomult, és sorban készültek a selfie-k, az emberek egymást fotózták, videózták – az egész olyan volt, mintha a zenekart, mint cirkuszi majmot próbálták volna megörökíteni. Számomra íratlan szabály, hogy koncerten, előadáson nem fényképezek (ha csak erre nincs engedélyem), és, bár nagy volt a kísértés, mert jó helyen voltunk, most is tartottam magam ehhez. De az egészben leginkább az zavart, hogy azzal, hogy mindenki korlátlan mennyiségben és a lehető legpofátlanabb módon igyekezett fényképeket készíteni, szerintem teljesen tiszteletlenek voltak az együttessel szemben. Egyszerűen elszomorít, hogy a 21. században ez a menő – a látvány mindenek felett. Annak a pár embernek, aki valóban táncolni próbált volna, minden kedvét elvette ez a jelenet. A ráadást követően elvonuló zenekar pedig még ki sem ért a színpadról, amikor mellőlünk valaki már hangosan reklamált: „Remélem, játszanak még. Nehogy már ennyi pénzért csak ennyit játsszanak!”

Ettől a kiábrándító végjátéktól eltekintve pedig szerintem kifejezetten szórakoztató volt az este. Egyszerű blues, rutinos előadásban. Igaz, ha nem kaptunk volna ajándék belépőt, nem hiszem, hogy ilyen mélyen a zsebembe nyúltam volna egy ilyen élményért cserébe, de így mindenképp érdekes volt.

Egy olyan embert ismertem meg, aki szeret zenélni, és csupán a zenélés öröméért. Én úgy láttam, a hírnév, a hisztéria és a sztárolás tökéletesen lepattan róla. Tegnap este óta úgy érzem, Steven Seagal sokkal jobb zenész, mint amennyire sokszínű színész. Kíváncsi vagyok, Hugh Laurie esetében ugyanez lesz-e az összhatás.

 

Zene és erőszak

A napokban terjedt el az interneten az Amnesty International kampánya, amelyben az erőszakkal kikényszerített vallomások ellen tiltakoznak sokkoló plakátokkal. Az egyiken Iggy Pop látható erőszakkal kicsikart vallomásával, miszerint „Justin Bieber a rock’n’roll jövője”. Hatásos reklám, és elgondolkoztatott zene és erőszak kapcsolatáról.

„Kínozz meg egy embert, és bármit be fog vallani.” – olvasható a plakáton. A kampányban Iggy Pop-on túl a Dalai Láma és Karl Lagerfeld is részt vesz, egytől-egyig összeverve, olyan kijelentések mögé állva, amelyet biztos, hogy nem gondolnak őszintén.

“Semmit sem ért el az életben az, akinek 50 éves korára nincsen Rolex karórája” – állítja a Dalai Láma, Karl Lagerfeld szerint pedig “A divat csúcsa a hawaii mintás ing és a tangapapucs”.

A kampány a kínzással kikényszerített vallomások ellen szól, és az Amnesty International nemzetközi oldalán pontos leírást kaphatunk arról, mennyi féle módon csikarnak ki vallomásokat a fogvatartottakból világszerte. Iggy Pop és Justin Bieber párosításával sikerült olyan összhatást elérni, hogy mindenki egyből felkapja a fejét a hirdetésre – a fókusz itt a fizikai erőszakon van, a zenei ismertség csupán hátszél az üzenet célbajuttatásához. Az akció PR fogásnak sem lenne utolsó, ám ez esetben jó ügyet szolgál.

A zene ugyanakkor kellemetlen is lehet, és használható katonai céllal is. A BBC pár éve arról számolt be, hogy az Egyesült Államok katonái iraki hadifoglyokat igyekeztek zenével megtörni. Gyermekdalokat – például a Szezám utca zenéjét – és Metallica dalokat játszottak nekik folyamatosan, hogy az alvás megvonásával és a konstans, számukra kulturálisan idegen zenétől megtörjenek, és könnyebben megeredjen a nyelvük. Mark Hadsell, az amerikai hadsereg lélektani műveleti osztályának őrmestere a Newsweek magazinnak így összegezte az eljárás hatásmechanizmusát:

“Ezek az emberek nem hallottak heavy metal-t. Nem tudják befogadni. Ha 24 órán keresztül játsszuk nekik, az agy és test funkciói kezdenek megcsúszni, a gondolkodás lelassul, és az akarat megtörik. Ekkor jövünk mi és kezdünk beszélni velük.”

De nem csak a Metallica az egyedüli zenekar, aki belekeveredett ilyen ügyletekbe. 1989-ben Panamában a Noriega-t körülfogó amerikai csapatok a lélektani hadviselés részeként Van Halen Panama című számát játszották non stop, megint máshol pedig az alvásmegvonáshoz alkalmaztak black metal zenét.

A módszer ellen tiltakozva nem csak az Amnesty International kongatta meg a vészharangot, a zenészek is elhatárolódtak a zene kínzó eszközként alkalmazásától. 2008-ban Zero dB néven indítottak egy kezdeményezést, amelynek célja felhívni a közvélemény figyelmét a jelenség létezésére, és arra buzdítani a kormányokat és az ENSZ tagjait, hogy tegyenek a gyakorlat visszaszorításáért. A Szezám utca zenéjének szerzője mellett olyan előadók csatlakoztak a kezdeményezhez, mint például Tom Morello, a Massive Attack, az REM, a The Roots, a Rise Against, a Pearl Jam, Trent Reznor, Jackson Browne, T-Bone Burnett, David Byrne, és a Skinny Puppy.

Amellett, hogy az eljárás személyiségi jogokat sért, a dolog nemzetközi szerzői jogi szempontból is aggályos – ugyanis, ha egy dalt nem magáncélú felhasználásra játszanak le, akkor azért jogdíjat kell fizetni. Ez pedig a Guantanamóban használt dalok kapcsán feltehetően nem történt meg, ahogy arról a The Guardian David Gray Babylon című dala kapcsán beszámolt 2008-ban.

Mindegy, hogy milyen zenéről van szó, folyamatos, hangos ismétlés mellett bármilyen hang hatás kínzó eszközzé válhat. Az emberi hallás sajátosságain és a fájdalomküszöb megléte mellett pszichikai hatása, ami igazán veszélyes. Nem véletlen, hogy a pop kultúrában is megjelent a zene, hang és fény együttes használata, mint manipuláló módszer. A Clockwork Orange-ben például a főszereplőt brutális agymosási kísérletnek vetik alá, aminek hatására bizonyos klasszikus zenei darabok hallatán fizikai fájdalmat képes érezni.

Borzalmas, hogy ilyen célra is használható a zene, de fontos, hogy tudjunk róla. Bízzunk benne, hogy a nemzetközi felháborodás célt ér, és ezt a módszert sehol nem használják többet.

Ha szeretnétek többet megtudni a témáról, a Wikipedia oldala jó kiindulási pont.

Lezárásképp szóljon Alanis Morissette Utopia című dala – a szebb jövő reményében.

 

3+1 érdekes hangszer

Zenélni szinte bármivel lehet – gondoljunk csak gyerekkori játékunkra, amikor fűszálat az ujjaink közé szorítva fújtunk egy-egy dallamot, vagy a fésűből csaltunk ki hangot zsebkendőn átfújva. Van, aki zöldségekből gyárt hangszereket, és akad, aki jégből. Most az extremitásoktól némiképp távol maradva 3+1 olyan hangszert szeretnék bemutatni, amelyeket kevésbé ismerünk, pedig igazán egyediek.

1. Kahon/cajon

A peruból származó doboz hangszer talán a legismertebb a gyűjteménybe került darabok közül – bár romkocsmás csendesülős koncerteken találkozhatunk vele, de ezt sem ismerik túl sokan. Eredetileg tisztán fából készül, és a játékos a doboz tetején ülve az első falat ujjaival, kezével szóllatatja meg. A hang a hátsó fal hangnyílásán szólal meg, és a hangszerbe húrokat vagy csögőket csempészve (ez már modernebb újítás) egészen pergőszerű hangot is képes kiadni. Attól függően, hogy az első oldalt hol és milyen erősen ütjük meg (illetve annak függvényében, hogy mivel – mert használhatunk a megszólaltatáshoz különböző eszközöket – kefét vagy dobverőt is) sokféle hangot képes kiadni magából.

A hangszer a 18. századra eredeztethető vissza, az Amerika spanyol lakta területeire - főleg Peruba - szállított afrikai rabszolgák hangszere volt.  Mivel a rabszolgáknak megtiltották a zenélést, a doboz forma tökéletes álca volt, hiszen a hangszerek szimpla ülőalkalmatosságok is voltak egyben. Hangzásviláguk tökéletes volt az afrikai zenék kíséréséhez, és később a latin zenei műfajok -mint például a flamenco - is átvették a kahon használatát. Idővel a világ több pontján is népszerűvé vált, és ma már zenei stílustól függetlenül találkozhatunk vele.

2. Hang drum

Futurisztikus megjelenésével leginkább egy UFO-ra hasonlít a második videóban a kahon-hoz társított Hang drum, amit csak 2000-ben fejlesztettek ki Svájcban. A 2001-es Frankfurti Zenei Vásárban bemutatott ütőshangszer lényegében két öblös acéledény speciális egymáshoz rögzítéséből áll, amelynek az alsó részén kör alakú kivágást helyeztek el (Gu), felső oldalán pedig hét-nyolc hanggödör és egy dudor (Ding) található. A hangszer teste rezonátorként működik, a Gu és Ding egymáshoz képest harmonikus (többnyire oktáv, de ez a hangnyílás befogásával változtatható) hangtávot ad, a felső testen található hang gödrök pedig ezekhez képest is egész hangokra helyezkednek el.

Többnyire kézzel, kézfejjel, és az ujjakkal szólaltatható meg – már egészen finom érintésre is hangot ad. Nem tekinthető dobnak, hiszen annál sokkal finomabb dinamikával rendelkezik, és attól függően, hogy a kéz melyik oldalával, hogyan érintjük meg, hangzása is más és más. Hol hárfához hasonlít, hol az udu-ra, de megnyugtató hangja a hangtálak hangzásvilágát is felidézi.

Budapesten az A38-on lehetett ilyet élőben hallani, a nemrég itt járt Björk dobos, Manu Delago előadásában, de felbukkan hangszer bemutatókon és utcai zenészek kezében is.

 

3. Mbira/Kalimba

A Hang drum-hoz egészen hasonló hangot adó hangszert, az Afrikából származó mbira-t (vagy ismertebb nevén kalimbát) egészen más módon kell megszólaltatni – ez már nem ütős, hanem pengetős hangszer, szokták hüvelykujj zongorának (thumb piano) is nevezni. A fa test a rezonátor, amelyet a hozzá erősített fém lapocskák megpengetésével szólaltathatunk meg. Az egészen kis testű, kézben tartható változattól több oktávos, „asztali” verzióig több féle kialakításban elterjedt.

A mbirát már 3000 évvel ezelőtt is ismerték és használták – a dzavadzimu mbirát Zimbabwe nemzeti hangszereként Shona vallási ceremóniák zenei aláfestéséhez használták. A zimbabweiek az „ősök hangjának” nevezték a mbira hangját. Engem a szélcsengőkre emlékeztet, szerintem nagyon megnyugtató.

 


Az eddig szerepelt hangszerek egytől-egyig az idiofon hangszerek csoportjába tartoznak. Ezek olyan hangszerek, amelyek teljes testük rezgésbe jövetelével adnak hangot, membránok és húrok nélkül. Fizikai – akusztikai kialakításuk lényege, hogy rezgésbe hozzuk a hangszer testét, és ennek a rezgésnek a frekvenciáját módosítva (a rezonancia nyílás méretének változtatásával vagy a test formai kialakításával) érhetjük el a kívánt hangmagasságot.

A lista ráadás hangszere némileg különbözik az eddigi háromtól, ugyanis annál nem zárt testről van szó, hanem egészen másról.

 

+1   Üveg harmonika (Glass armonica)

Az üveg harmonika azt a jelenséget használja ki, hogy ha egy üveg száját nedves ujjal megsimítjuk, a surlódás következtében az üveg rezgésbe jön és hangot ad. Erre az effektusra már a reneszánsz korban felfigyeltek, és Richard Pockrich ír muzsikus volt az első, aki kifejezetten üvegedényekkel zenéléséről vált híressé az 1740-es években. Az edények finom hangolása a beléjük töltött víz mennyiséggel elég macerás (bár Pesten is rendszeresen lehet találkozni utcazenészekkel, akik több tucat finoman behangolt üveggel egészen komoly zenekari műveket is képesek előadni).

Benjamin Franklin egy az üveg tulajdonságairól szóló előadáson szeretett bele az üveg zene hangjába, és az ötletet tovább fejlesztette. Különböző méretű üveg edényeket egy forgatható rúdra helyezett, amelyet nedves ujjal a zongorázáshoz hasonlóan lehet megszólaltatni. 1761-ben kifejlesztett glass armonica-ja annyira sikeres lett, hogy több zeneszerző – köztük például Mozart, Handel és Beethoven - is írt darabokat erre hangszerelve. Mesébe illő hangja van.


Remélem tetszett az összeállítás. Gyűjtöttem még jópár hangszert – ezeket egy következő részben osztom majd meg veletek. Ha ismertek más érdekes hangszert, ami kár lenne, ha kimaradna, osszátok meg velem. Várom hozzászólásaitokat itt is és Facebook-on is.

 

That’s not my name!

A zenekari brandépítés fontos alapköve az együttes nevének kiválasztása. Egy jó név könnyen megjegyezhető, hangzatos, és illik a zenekar stílusához. A következő lépések egyike a név formába öntése. Bevett dolog, hogy a kiadványokon szerepel a zenekar logója, amihez illeszkedik a komplett design. A külcsín legalább annyira fontos, mint a belbecs, és ma már egyre több zenekar építi tudatosan brand-jét jól koncepcionált megjelenéssel. Ha azonban ilyen szemmel vizsgáljuk az ismert és feledésbe merült zenekarokat, előadókat, akkor a tudatos brandépítés mellett számos furcsaságra is rábukkanhatunk.


Nirvana, Greenday, Metallica, Led Zeppelin, Guns’n’Roses – egytől-egyig olyan zenekarok, akik neve beleégett a memóriánkba, és nem csak hangzásuk miatt, hanem jellegzetes megjelenésükért is. Még rengeteg olyan együttest lehetne felsorolni, akiknek a neve hallatán nyomban beugrik lelki szemeink előtt a zenekari logó, vagy az együtteses pólók képvilága. Azt hihetnénk könnyű jó elnevezést találni, hiszen sokszor egészen véletlenszerűen egymás mellé tett szavakból születnek a legütősebb zenekarnevek. A világháló ráadásul tele van random név generátorokkal és szakmai jótanácsokkal, amik segítségével gyerekjáték az egész. A végeredmény általában valami hangzatos – ám nem mindenki tartja szem előtt ezt a szempontot.

Édesapám egyik kedvenc zenekara például minden generáció memóriáját erősen igénybe veszi. A Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Titch név ráadásul elsőre nem csak hosszú, de nehezen érthető is. Az együttes tagjainak nevéből született címben az akkoriban még angolul kevésbé tudók egy bónusz tagot is felismertek, így sokan Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick, And és Titch néven tartották számon őket.

Az egy, maximum két szavas nevek mindenképp könnyebben megjegyezhetőek, és nyomtatásban is jobban mutatnak.

Album cím választásakor is célszerű betartani a legyen egyszerűen hangzatos és tömör irányelvet, bár néhány lemez éppen azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy első olvasatra összetett címe szöget üt a fejünkbe. Ilyen szempontból szeretem a Dereng zenekar címeit – egyik albumuk például A szén-dioxid összegyűjtése és visszasajtolása földtani szerkezetekbe címet viseli, és számaik külön-külön is igen figyelemreméltó címekkel bírnak (Progresszív magyar kesergő, A félresikerült anyáknapi csokor). Maximum derengeni fog, hogy mi is volt a cím pontosan, de biztos, hogy emlékszel rá, hogy ilyet máshol nem hallottál.

Akár a könnyen megjegyezhetőségre, akár a bevett normáktól eltéréssel érdekessé válva igyekszik egy-egy csapat figyelmet nyerni magának, a név és cím választás fontos teendő. Bár a digitális zene megosztás óta ezeknek kicsit csökkent a jelentősége - hiszen az online világban minden egy-egy kattintássá egyszerűsödik, így a címeket nem feltétlenül kell egyből megjegyezni, elég, ha kattintásra ösztönöznek -, a jellegzetes zenekari design-nal még mindig lehet közönséget hódítani.

Az itthoni zenekarok közül a Mius és a Zagar használja szerintem például ügyesen ezt a fegyvert. Mindkét együttesre a letisztult vizuális megjelenés, a kifinomult vonalvezetés és modern fényesség jellemző. A limitált példányszámban megjelent Tessellation lemez önmagában is gyönyörű, a Zagar pedig főleg zenekari fotóival és borító képeivel alakított ki olyan vizuális világot (a fotós, Kóti Réka segítségével), amiről akkor is felismerhető az együttes, ha a zenekari logó nincs is belerejtve a képbe.

Az egységes megjelenés tervezése külön művészi munka. A fizikai formátum ráadásul az utóbbi időben felértékelődött, hiszen egyre kevesebb lemezt vehetünk ténylegesen a kezünkbe.

A Wannabe Records a hagyományos kiadványok vizuális értékére hívja fel a figyelmünket. Rendhagyó kiadóról van szó, ugyanis ők képzeletbeli zenekarok nem létező lemezeinek felvételével, kiadásával és forgalmazásával foglalkoznak. A kiadványok teljes artwork-je megtekinthető oldalukon, rövid, ám velős leírással. Vannak visszatérő zenekarok – mint például az Astronauts On The Beach, aminek több albuma is napvilágot látott a Wannabe Records gondozásában -, és olyan ínyencségek is, mint például az EL,LEFT - Easy EP kiadványa, amit a kiadónál a következőképp aposztrofáltak: “zene országot, zoknit vagy férjet elhagyóknak”.

Érdemes alaposan végigjárni a honlapot, mert jókat mosolyoghat az ember az olyan gyöngyszemeken, mint a Kortynyi Love, vagy a mára szintén feledésbemerülő Naspolya fanzine első lapszáma. Kazetta és bakelit design-ban is utaznak, a hozzáillő marketing szöveggel – igazi párhuzamos univerzumot teremtve.


A fiktív zenekarok kitalálása azonban nem csak a Wannabe Records sajátja – egy másik ínyencség a szónikus vinileket bemutató fiktography blog, ahol nem csupán a kitalált zenekarok nevével és albumaik, zenéik címével kerülhetünk közelebbi ismeretségbe, de egészen új zenei műfajokkal is. Rémület-funk, folkos hatású (mondhatni tájköltészeti) okkultista rock, folk-tradicionális blackmetálba oltott punk-hardcore, sátánista tájcore és folkos hatásokat előtérbe helyező reneszánsz polip-metál – csak pár példa az oldalon megjelent bandák műfaji sokszínűségére. A Hírcsárdás stílusban vezetett oldal rendkívűl szórakoztató – egyszerre mutat görbe tükröt a rock újságírók mindent beskatulyázó modorosságának és repít vissza a tinikorba, amikor még mindenkinek mindenről megvan a véleménye, és amikor még mérvadó volt egy-egy magazin vagy haver ajánlása, véleménye. A nyelvi trágárságon túllépve elég addiktív az oldal – nekem rögtön beugrott a Metal Hammer egyik Opeth cikke, amiben a zenét a következőképp definiálták: “pszichedelikus death metal epikus elemekkel tarkítva”.

Mi ebből az egészből a tanulság? Talán, hogy egy jó csapatnév messze túlmutathat csupán a zenekarok beazonosíthatóságán. Ha pedig mégsem, úgy is lehet megnyerő.

Nektek volt kedvenc különc zenekarotok? Esetleg rendhagyó zenei stílusmeghatározásotok? Osszátok meg hozzászólásban, vagy a blog Facebook-oldalán.