Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Merengés időről, emberről, zenéről

"Az idő nagy csibész. Kiszámíthatatlan. Fürge, mint a macska, és harapós, mint a kutya." - definiálja Dean Ray Koontz amerikai író. Bizony nagy csibész, most például rajtam is kifogott, így az ígért frissítés megcsúszott kicsit. De megérkezett.

Szerintem elég szürreális elképzelés, ha egy több évszázadon átnyúló zenemű sorsát az emberekre bízzuk - persze inkább ne legyen igazam. Hogy miről is van szó, és miért gondolkodom annyira az idő jelentőségén, kiderül a cikkből. Következzen.


„Az idő minden véges szemlélő számára lejár egyszer” – azért tervezhetünk vele?


A napokban rábukkantam egy olyan kísérletre, ami új síkra helyezi az ember időről alkotott képét. Jem Finer Longplayer installációja egy küldetés - olyan zenei kompozíció, amely 1999 óta folyamatosan szól, és a tervek szerint 2999 végéig teszi majd ezt, ismétlődések nélkül. Megvalósítható az ezer éves mű elgondolása? Mi, emberek, képesek vagyunk ekkora távlatokban gondolkodni?


Ma mindig mindenben a leggyorsabbak akarunk lenni. Nem elég, ha gyors internetünk van, legyen a miénk a leggyorsabb. Nem utazgatunk a nagy világban kedvünkre, mert mindenhova időben kell odaérni. Az ideális slágerhossz 3 perc 40 másodperc, mert ennél hosszabb időre nem szívesen figyelünk egyféle dologra. A klasszikus zenei koncerteken a legtöbben alig várják a tételek közti szüneteket, mert ki kell pihenni egy-egy hosszabb művet, amire valóban koncentrálni kell. Hogy van-e értelme ennek a nagy rohanásnak, régóta vitatott kérdés. Írásomban mégsem erre akarok kitérni. A jelenségről úgyis mindenkinek megvan a saját véleménye. Nick Hornby-nak például ez:

Persze felnézünk az olyan teljesítményekre is, amelyek elszántságot, kitartást, sok belefektetett időt igényelnek. Kezdve az apró rekordoktól – mint például, hogy valaki több, mint 10 percig képes egy levegővétellel a víz alatt maradni (Stephane Mifsud a rekordtartó 11 perc 35 másodperccel) – a nagyobb idő intervallumot felölelő dolgokig. Egy emberöltő sem olyan hosszú idő – a valaha élt legidősebb ember, Thomas Parr 152 éves korában hunyt el. Örök poén, hogy ha valaki eléri a 100 éves kort, már jó eséllyel pályázik az örök életre, hiszen ennyi idős kor fölött már kevesen halnak meg.

A halhatatlanság pedig nagy csáberő és erős inspiráció. Mindenki szeretné, ha emlékeznének rá, ha valami olyat tehetne, ami miatt neve halála után is fennmarad. A művészet mozgatórugója is ez. Ahogy azt Sylvie Matton megfogalmazta: “Egy művész nem csak azoknak dolgozik, akik vele egy időben élnek; a hatása sokkal tovább tart, mint kis élete a nagy Földön, és munkája sokkal többet ér, mint amennyit egy pénzeszsák valaha is összeharácsolhat.”

Jem Finer, a Pogues együttes egyik alapítója érdekes kísérlettel próbálja megtenni lépését a halhatatlanságba. Finer informatikai tanulmányokat folytatott. Játszik bendzsón, mandolinon, szaxofonon, gitáron és más húros hangszereken is. Az angol művész zenészként, előadóként és komponistaként is tevékenykedik. Lenyűgözi a folytonosság és szeret nagy távlatokban gondolkodni. A 90-es évek közepén elkezdte az a gondolat foglalkoztatni, hogy vajon lehet-e olyan darabot komponálni, amelynek hossza meghaladja egy emberi élet időtartamát. Kivitelezhető-e ilyen megoldás, és fenntartható-e az évek múlásával, a külső tényezők és az emberi igények változásával? Hogyan követi majd mindez a technikai fejlődést?

Az ötletelésből született meg a Longplayer elnevezésű installláció, amely 1999 december 31-én kezdte meg ezer évig tartó működését. Az építmény hangtálak és gongok segítségével hoz létre zenét, amely az indítást követő ezer évben nem ismétli önmagát. A hangkeltők koncentrikus körök mentén kerültek elhelyezésre, vezérlésük főként számítógéppel történik, de - hogy legyen a folytonos zenének emberi tényezője is, - időről-időre meghirdetnek élő koncerteket is. A furcsa hangszer eredetije Londonban, a Trinity Buoy Wharf világítótoronyban található, de listening postok formájában ma már Egyiptomban, Ausztráliában, és San Francisco-ban is találkozhatunk vele. Az egész természetesen online is követkető - ha az ezer év bármelyik pillanatában bele szeretnénk hallgatni a Longplayer furcsa zenéjébe, csak kattintanunk kell.

A következő videón maga Jem Finer beszél kísérlete születéséről, a mögötte álló gondolatokról, a folytonosság buktatóiról.

Ha minden jól megy, hangjátéka 2999 december 31-én ér majd véget, ezer évnyi zenélés után, befejezetlenül. Túlélési stratégiáit amíg tudja, fejleszti – eddigi ötleteit nyomonkövethetjük a honlapon, de a több évszázadon átívelő kísérlet sikerességéhez mindenképp elengedhetetlen az emberi támogatás, kitartás, továbbadás. A cél érdekében hozta létre a Longplayer Trust-ot, amit ha szeretnénk, akár mi is támogathatunk.

Vajon sikerül megvalósítani ezt az álmot? Egy biztos: ehhez fogható kísérlet még nem volt a világon, így a maga nemében a kezdeményezés biztos belépő a halhatatlanságba. Az ezer éves kompozíció élvezhetősége persze kérdéses – hiszen egyikünk sem fogja megélni, hogy a teljes művet végighallgathassa. Azért az ötlet díjazandó. Én drukkolok.

Első lemezkritikám - remélhetőleg nem lesz belőlem "megmondó ember"

Március közepén a MyMusic-nál eljött a nagy pillanat, amikor is rám bíztak egy frissen megjelent lemezt, hogy írjak róla lemezkritikát. Őszintén szólva igencsak óckodtam a dologtól, mert sosem szerettem a Fleur de Lille óta csak megmondó embereknek nevezett okoskodókat, akik néhány hallgatás után megmondják a tutit valakinek a több hónapos, sokszor sok éves munkájáról. Ugyanakkor fúrta az oldalamat, hogy hogyan fogom majd megoldani, ha egyszer ilyen feladatom lesz, így elvállaltam a dolgot és nagy megkönnyebbülés volt, hogy egy olyan előadó lemezét kaptam elsőnek, akiket szeretek. Ez pedig a Whitesnake.

Alapos akartam lenni, úgyhogy - mivel, bár szeretem őket, eddig nem igazán hallgattam rendszeresen a Whitesnake-et - beszereztem gyorsan az eddigi összes lemezüket, hogy ha a sok évtizedes (!) lemaradást nem is tudom már behozni, legalább egyszer végighallgassak mindent, amit korábban csináltak, nehogy hiányozzon egy-egy jellegzetes hatás az előítéletekből, és, hogy mégis csak tudjam, mire számíthatok. Aztán április elején leadtam a véleményem.

Megjelenni csak jóval később jelent meg, ami miatt volt is némi utólagos korrigálandó, de végülis csak bekerültem a megmondó emberek közé. Vagy nem. Remélem nem. Én csak a véleményemet igyekeztem megfogalmazni. Hogy ez mennyire sikerült, azt döntse el az olvasó. S ha eldöntötte, nyugodtan ossza is meg velem, nyitott vagyok a vitára. Következzék a cikk.


Whitesnake –Forevermore: lemez és koncert Budapesten


Márciusban megjelent az egykori Deep Purple-torok, David Coverdale bandájának új albuma, és ez a fehér kígyó most tényleg harap! Igazi Whitesnake őserő, modern kiadásban, lehúzva a bőröket, ahogyan azt manapság kell – júliusban kiderül, mekkorát szól mindez élőben. Zengő pergő rajongóknak kihagyhatatlan!


 

Három évet kellett várnia a Whitesnake rajongóknak, hogy új albummal rukkoljon elő a csapat, de megérte várakozni – a márciusban megjelent album, a Forevermore határozottan hozza a 80-as évek feelinget, persze modern köntösbe bújtatva. Hogy garantálja-e a csapatnak a hírnevet az örökkévalóságba, az már egy másik kérdés, de ezt mindenki döntse el maga.

A lemez az eddig is legendás nevekkel együttműködő Frontiers Records gondozásában látott napvilágot, a megjelenés körüli hajcihőt pedig nem aprózták el – március 9-én Japánban debütált az új album, 25-én Európa-szerte, 29-én az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyság és Írország pedig majd április 18-án kerül sorra. A gyűjtők várhatnak a vinyl változatra is, a fanatikusoknak pedig Snake Pack néven egyedi borítós CD-vel kedveskednek majd, ami csak Angliában lesz beszerezhető, a lemezen két bonus track-kel és egy 132 oldalas magazinnal kiegészítve. Természetesen az album elérhető az iTunes-on és az Amazon-on is, a 2 bónusz dal pedig már  a nyárra ígért koncert albumot kívánja beharangozni.

Jó hír, hogy a felhajtáshoz hozzá tartozik a lemezbemutató világkörüli turné is, és a Whitesnake Budapestre is ellátogat, 2011. július 13-án, a Petőfi Csarnokban láthatjuk majd őket élőben. Addig bőven van még idő felkészülni az új lemezből, lássuk hát, miről is van szó.

Az alapjáraton 13 dalt tartalmazó Forevermore nem hoz igazán új színt ahhoz képest, amit a Whitesnake-től már megszokhattunk, ugyanakkor annyira erős album, hogy ez nem ejt csorbát a csapatra jellemző színvonalon. David Coverdale, Doug Aldrich, Reb Beach, Michael Devin és Brian Tichy – ezek a nevek garantálják a dalokból áradó profizmust. Olyan zene ez, ami nem a virtuóz megoldásoktól, precíz gitár szólóktól, vagy a jellegzetes, 80-as évekbeli dob hangzástól válik magával ragadóvá, hanem a profi kivitelezéstől.

Amint belecsapnak a húrokba az első számban, a Steal Your Heart Away-ben, máris hatalmába kerít minket a varázslat – mintha a 80-as évek elején repesztene az ember egy igazi nagy dög sportkocsival, bele az éjszakába, bőrdzsekiben, mindenre készen... „I want it all and I want it now!”-énekli Coverdale, és a jellegzetes glam/hard rock muzsika máris megbabonáz minket; így kell egy lemezt indítani! A tempó pedig majdnem a teljes albumon kitart – a címadó Forevermore-on kívül, ami tökéletes rock ballada (ezért taktikusan belőle lett a záró dal), még három szám (Easier Said Than Done, One of these Days és Fare Thee Well) mondható lassabb tempójúnak, de ezekből sem hiányzik a lendület és a lelkesedés.

Az első single a Love Will Set You Free lett, amihez videó is készült – az összhatás itt sem más, mint a zenét hallgatva: ilyen az, mikor az idős rockerek megmutatják, milyen az igazi rock’n’roll! Kaszinó, fények, rúdtáncos hölgy és zúzás a színpadon – az összhatás valamiért mégsem annyira ütős, de a zene mindent visz. Kíváncsi vagyok, hogy szólnak majd élőben. Ha sikerül hozniuk azt az energiát, ami az albumból árad, akkor fergeteges bulinak nézünk elébe.

Az új albummal engem meggyőzött a Whitesnake, annak ellenére, hogy nincs benne szinte semmi új, mégis olyan lemez a Forevermore, amit bármikor szívesen meghallgatok. Nálam a 10 pontból 8. Most már csak július 13-ig kell várni, a Petőfi Csarnokba jegyeket 9 900 Ft-os áron már lehet venni a koncertre.

Az album adatai:
Whitesnake – Forevermore (2011):

01. Steal Your Heart Away - 5:19
02. All Out of Luck - 5:28
03. Love Will Set You Free - 3:52
04. Easier Said Than Done - 5:13
05. Tell Me How - 4:40
06. I Need You (Shine a Light) - 3:49
07. One of These Days - 4:53
08. Love and Treat Me Right - 4:14
09. Dogs in the Street - 3:52
10. Fare Thee Well - 5:18
11. Whipping Boy Blues - 5:01
12. My Evil Ways - 4:33
13. Forevermore - 7:27

Közreműködő zenészek:

David Coverdale - ének, vokál
Doug Aldrich - gitár
Reb Beach (Winger) - gitár, vokál
Michael Devin - basszusgitár, vokál
Brian Tichy - dob, ütős hangszerek

közreműködik:
Timothy Drury - billentyűs hangszerek

Irodalmi vizekre evezés, nem kis ijedtséggel

A következő cikket a Költészet Világnapja apropóján írtam. Már a vasárnapi Shakespeare nagy hatással volt rám, hétfőn viszont, mikor megláttam Sarlós Dávidék filmjét, egyértelművé vált számomra, hogy a nagy lelkesedést ki kell írjam magamból. Amikor belevágtam, szembesültem vele, hogy egyrészt koncepció nélkül túl nagy fába vágtam a fejszém, másrészt óvatosnak kell maradjak, mert mégsem vagyok irodalmár... Állandó segítőim, Zsuzsi és Bálint sokat segített végső koncepcióm kialakításában, és Kontsinak sem fogom elfelejteni, milyen türelmes volt velem. Végül megszületett ez a cikk, amire büszke vagyok. A MyMusic-on jelent meg, bár szerintem nem igazán illik oda. A lényeg, hogy rajtunk kívül más is olvasta. Álljon itt ismét emlékül a szép élményeknek.


Randevú a költészettel, 2011-ben



Írásom célja nem az, hogy megfejtsem, miért nincs nagyobb befogadókészsége a mai ifjúságnak a költészet iránt, vagy, hogy milyen módszerekkel lehetne ezen javítani. Elemezgessék ezt az irodalmárok. Én maradok a saját világomban, és egyszerűen csak ajánlani szeretnék. Két olyan művet, amely nagy hatással volt rám, és bízom benne, ez mással is így lesz. Az április 10-én a Művészetek Palotájában bemutatott WH – Shakespeare-szonettek "koncertet" és egy önszerveződő alkotócsapat kisfilmjét, a versmob 0411 nevet viselő projektet.


William Shakespeare szonettjei mindig nagy elismerésnek örvendtek, ennek ellenére szerintem kevesen vannak, akik igazán beleásták magukat ezekbe a versekbe. Április 10-én a Művészetek Palotája Fesztivál Színház termében azonban biztos vagyok benne, hogy sokan felkapták a fejüket, mert olyan produkciónak lehettek részesei, amely nem csak előadóitól volt különleges.

Márkos Albert csellista-zeneszerző 2006-ban találta ki, hogy érdemes lenne megzenésíteni Shakespeare szonettjeit. Az ötlethez csatlakozott Gryllus Samu basszusgitáron, ütőshangszereken G. Szabó Hunor, énekes előadóként pedig a hip-hop díva Sena Dagadu. 2009-ben, a szonettek első megjelenésének 400. évfordulóján lemezt adtak ki a feldolgozásból és idén is színpadra állították az anyagot, amolyan színház-költészeti köntösbe bújtatva. A koncertet kiegészítő képi megoldásokért Vajna Balázs aka VJ Lee Unflyable a felelős.

Az előadásra tizenhárom szonettet választottak, melyeket eredeti nyelven adtak elő, zenei aláfestéssel – néha elnyomással – és rengeteg improvizációval. Kivetítőn végigkísérte az estét az angol szöveg és annak magyar fordítása, így az idegennyelvű előadás nem jelenthetett senkinek gondot. A szövegek képekkel, rövidfilmekkel egészültek ki, hol alátámasztva, hol kontrasztot állítva az egyedi hangzású zene és a szavalt, dallamosan dúdolt, vagy énekelt szöveg által gerjesztett hangulatnak.

Oscar Wilde szerint "A zene lelkünkben olyan múltat kelt életre, amelyet mi nem is ismerünk, és lelkünkben a szenvedésnek oly sejtését ébreszti föl, amelyről könnyeink sem tudnak semmit." Úgy érzem, ezen az estén ez a csoda történt meg.

Más volt ez, mint amit megszokhattunk. Négy olyan zenész előadása, akik egytől-egyig mesterei hangszerüknek, ezáltal birtokában vannak annak a képességnek, aminek csak kevesen: valódi érzéseket tudnak közvetíteni. A szervező Művészetek Palotája honlapján a hivatalos bemutatóban ez áll: "Az előadásokban keveredik a kortárs improvizatív zene, a klangfarbe Musik, a free jazz, a modern jazz, az abstract hip-hop, a spoken word, és különböző zenetörténeti utalások is felfedezhetők a dallamok között." Nem próbáltak meg egyszerűen érthető sablonokat és dallamokat elénk tenni, rendkívül markáns, megrendítő és magával ragadó hullámokat zúdítottak ránk, amolyan zaj-zenét, amiben a jazz és az improvizáció is nagy szerepet kapott. Hogy közelebb kerüljünk valamivel, én hallgatás közben olyan előadókra asszociáltam, mint a Pink Floyd, a 70-es évek rock zenekarai, itt-ott a mai elektronikus zene (annak ellenére, hogy az elektromos gitárt leszámítva itt csupa akusztikus hangszer volt jelen), és talán a legerősebben a Doors. Rengeteg technikás megoldásnak lehettünk szem- és fültanúi, a csellónak olyan hangszíneit ismerhettük meg, amit nem sűrűn hallani könnyűzenei koncerteken, a dob mellett pedig a zajkeltésre használt eszközök egész tárháza felvonult ezen az estén. Itt kell megjegyezni, hogy a hangosítás is kiváló volt, a zajok kapcsán néha egészen szürreális tér-élményben lehetett részünk. Sena-ról, az "underground díváról" eddig is tudtuk, hogy remek énekes, vasárnap viszont új oldaláról ismerhettük meg - a szonetteket ugyanis főként szavalta, hangsúlyozásával és szép kiejtésével, valamint mimikájával is teljesen beleélte magát az előadásba.

A hangulat többnyire borús, néhol könnyed, szirupos, de mindenképp egész szürreális volt – szerintem szándékos arculcsapásként, hogy a hallgatóság feléledjen, és megbotránkozzon, elmerengjen vagy éppen felháborodjon – egy szóval reagáljon valamit. És az előadás zsenialitása ebben volt! Biztos vagyok benne, hogy többeknek sok volt ez, itt-ott úgy érzem, öncélú is, de az is biztos, hogy kiestünk a megszokottból és az előadás után sem hagyott nyugodni minket az élmény.
Bevallom őszintén, én nem Shakespeare miatt mentem el az előadásra, elsősorban Sena-ra voltam kíváncsi, illetve a behatárolhatatlan zenei kompozícióra, amit a MüPa oldalán beharangoztak, de nagyon örülök, hogy ott voltam, mert az előadás rengeteg gondolatot elindított bennem. A Shakespeare-szonettek szenvedélyesek és elkeserítőek, ugyanakkor úgy mutatják meg az emberi lét méltóságát és szépségét, hogy láttatják annak összes árnyoldalát, és az ember ráébred: a sok rossz ellenére éppen ezért érdemes élni! Úgy érzem, nem csupán egy előadás nézőjeként vettem részt az előadáson, hanem találkozhattam a költészettel – és ezt az alkotóknak nagyon köszönöm!

A másik dolog, amit ajánlani szeretnék egy filmes vállalkozás, a versmob 0411. A mai huszonéves generáció kalandja ez az irodalommal: az alkotócsapat lelkes fiatalokból áll, az akció non-profit, a cél pedig a film eszközével lefordítani, mit jelent a költészet 2011-ben.

Az alkotók 44 költőt kérdeztek meg arról, hogy számukra mi a költészet, hogyan működik, és mi a célja. A Sopronban, Győrben, Pécsett, Szegeden, Szajlán és Budapesten forgatott felvételek 50 órányi anyagából végül egy 44 perces dokumentum filmet készítettek. Olyan napjainkban is alkotó költők beszélnek mesterségükről, mint Kemény Lili, Karafiáth Orsolya, Varró Dániel, Tóth Krisztina, Lovasi András, Kányádi Sándor és Závada Péter – és ez csak pár név a válaszokat keresők listájából! A kérdezők Gyaraki Dávid és Sarlós Dávid voltak, a vágó Hájos Zsolt. A válaszok pedig magukért beszélnek; megint csak megerősítik: ahány ember, annyi vélemény, nincs egyetemes jó vagy rossz, nincs két egyforma individuum. A film természetesen 2011. április 11-én, a Költészet Világnapján debütált, azóta megtekinthető a www.versmob.hu oldalon, valamint a honlapra egy 10 perces rövidfilm is felkerült, A virrasztás, amelynek zenéjét DJ Bootsie írta.

Nem is kell olyan elszántnak lenni, ha az ember irodalmi élményre vágyik. Vannak még, akik nem feledkeznek meg a múlt nagyjairól, és még mindig lehet új értelmezéssel színesíteni egy-egy klasszikust. A kérdés csak az, hogy megtaláljuk-e ezeket a finomságokat. Nekem most kettőt sikerült.

Próba írás

Amikor jelentkeztem a MyMusic-hoz, próbára tettem magam még pár helyen. Az egyik ilyen hely egy nyelviskola, ahol havonta frissülő online magazint indítanak. Küldtem az önéletrajzom mellé pár cikket, de szóba került, hogy jó lenne, ha nem csak zenei témájú írásokat mutatnék nekik. Akkor írtam ezt az öszvért, ami olyan, mint a  mesében a királylány jelölt - van is rajta ruha, meg nincs is, hozott is ajándékot, meg nem is -, ez zenei is, meg nem is.


A nyelvtanulás és a zene összefüggései – tanuljunk szórakozva


A konzervatív család beül az autóba, bekapcsolják a rádiót és mindannyian egyszerre élvezik az onnan ordító zenét. Pedig a szövege korántsem szalonképes. – Ismerős a reklám? Bár az alapokkal a legtöbben tisztában vagyunk, tényleg értjük a mai slágereket? Lehet, hogy érdemes utánajárni egy-egy dalszövegnek? Kíváncsiságunk hasznunkra válhat!


A zenehallgatás amellett, hogy ellazít bennünket a mindennapi hajtásban, akár egy-egy új nyelv elsajátításában is segíthet. 2008-ban brit tudósok kutatásaikkal igazolták, hogy sokkal gyorsabban megjegyzünk egy-egy új kifejezést, ha ahhoz dallam kapcsolódik – agyunk így érzelmeket társít a szavakhoz, amelyekkel párosítva sokkal könnyebben emlékszünk vissza a frissen tanult kifejezésre.

Ezt az amúgy nem teljesen újkeletű módszert már régóta előszeretettel használják a gyermekek nyelvoktatásában – gondoljunk csak a könnyed mondókákra, dalokra, amit a gyerkőcök már az oviban megtanulnak.

A zene önmagában is jótékony hatással van a nyelvek iránti fogékonyságra, amit a Northwestern University kutatásai is igazolnak. Zenetanulás közben olyan összeköttetések alakulnak ki az agyban az idegsejtek között, amik az emberi kommunikáció más területein is fontosak. Ha pedig kedvenc slágereinket vesszük górcső alá, akkor amellett, hogy a dalszöveget lefordítva miénk a sikerélmény, hogy végre értjük, miről is szól a dal, a vizsgálódás során a sokszor újrahallgatott sorok már be is ülnek tudatunkba. Újabb bizonyíték, hogy nyelveket tanulni nem szükségszerűen unalmas feladat, nyugodtan tehetjük ezt úgy, hogy közben szórakozunk.

Az interneten már több oldal “szakosodott” erre a módszerre, találhatunk feliratozott videóklippeket a YouTube-on, de a www.lyricsmode.com is a legújabb slágerek feliratozott vidóival kecsegtet, sőt, nyelvoktató honlap is nyitott már külön fejezetet a témának (http://www.helping-you-learn-english.com/learn-english-with-music.html).

" Music does not exist in isolation. It's dynamic, like language. It's self-referential and always changing. "

A BBC műsorvezetőjétől, Andy Kershaw-tól származó idézetet már egy rádióműsor honlapján olvashatjuk, amely szintén a zenén és dalszövegeken keresztül segít a nyelvtanulásban. A Rádió Q 99.5 műsorán minden héten jelentkezik Harlan Cockburn és Ashley Green, két Magyarországon élő angol tanár, zenész. Műsoruk címe Talking Music with the English Guys. Angol nyelven beszélgetnek dalokról, dalszövegekről, korszakokról – amit az aktuális téma éppen magával hoz. A műsorban felbukkannak angolul tanuló diákok, és a budapesti zenei élet tagjaival készült interjúk is hallhatók.

Kis utánajárással tehát bőven van miből válogatni, hogy kipróbáljuk a nyelvtanulás ezen alternatíváját, és ha tájékozódunk a dalszövegekből, elkerülhetünk néhány kínos szituációt.