Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

4DSOUND : A tér, mint hangszer

A zene hatással van a térre, és a tér hatással van a zenére, ami elhangzik benne. Mindennapi zenehallgatóként ahhoz szoktunk, hogy egy-egy előadáson a színpadon vannak a zenészek, a nézőtéren pedig egy adott helyről hallgatjuk, ami előttünk zajlik, vagy amit előlünk hangosítanak. De mi lenne, ha a tér nem csupán átviteli közeg lenne, hanem befolyásolható, tervezhető hangkeltő eszközzé válna, kizökkentve a hallgatóságot a passzív zenehallgatásból? Az Ableton 4DSOUND rendszerének ez az alapgondolata: egy hangzó tér megteremtése, amely hangszerként megszólaltatható.


A tér mindig is komoly szerepet játszott a zenében. Nem minden zene szól jól minden térben, és a zenehallgatási szokások a tér által a zene műfaját, stílusát is számtalanszor befolyásolták a történelem során. Elég, ha a templomi orgona koncertek és a mai könnyűzene közti különbségre gondolunk – templomi akusztika mellett a legtöbb pop sláger szörnyű zajnak hatna a zengő tér miatt. A koncertek hangosításában is jelentős fejlődés ment végbe – és a mai technológia már remek hangzásra ad lehetőséget egyes helyeken -, ám közkeletű, hogy a színpad két oldaláról sugározzák a hallgatóság felé a hangot (esetleg elölről és oldalról még kap némi erősítést a dolog). Ez, ha alaposabban belegondolunk távol áll attól, amit a mindennapokban tapasztalunk, hiszen a világban minden irányból körülvesznek minket a hangok. Halljuk, ahogy kopog a cipőnk a járólapon, ahogy elsuhan mellettünk egy autó, vagy ahogy a madarak csiripelnek a fejünk fölött. Az Ableton létrehozott egy olyan hangrendszert, amely ezekre a hatásokra épít, és a teret nem passzívan, 3 dimenzióban kezeli, hanem új dimenzió hozzáadásával magát a teret használja hangszerként.

Mit értek az alatt, hogy “passzív 3 dimenzió”? Azt a törekvést, hogy a színpadon megszólaló zenét a tér minden pontjára úgy juttassunk el, hogy az a leghűebben adja vissza a ténylegesen felcsengő hangokat. Persze az elektronikus hangszerekkel ez kissé más, mivel panorámázással és térbeli effektekkel már egy képzeletbeli hangzás a végeredmény, mégis, ez esetben sem változik a cél: a színpad előtt állók úgy hallhassák a zenét, ahogyan azt az előadó a színpadon megteremti.

Térhatású keveréssel – például a mozikban is hallható 5.1 vagy 7.1 megoldással –létrehozható olyan hatás, mintha a hang mozogna a térben (jellemzően körbe-körbe vagy átlósan kicsengve a hallgatóság fölött), ám a 4DSOUND rendszere még ennél is többre képes.

A 4DSOUND egy olyan mesterséges tér, amelyben 16 oszlopon összesen 48 hangszórót helyeztek el, mell magasság alatt, a fej magasságában, és a fej fölött, valamint 9 mélysugárzót a 16x16 méter területű tér aljzatában. A hangrendszer minden egyes hangszórója irányítható, így ebben a térben új értelmet nyer a hangok mozgása, iránya. Az Ableton speciálisan e tér kezelésére kifejlesztett szoftverével a terület további, virtuális terekre bontható, létrehozhatóak benne láthatatlan hanggátló falak, és a rendszert mozgásérzékelőkkel kiegészítve még az is megoldható, hogy a térben mozgó hallgató körül szólaljanak csak meg bizonyos hangok (mintha csak személyesen az ő fülébe súgna valaki, vagy mintha a dallam kifejezetten ő körülötte táncolna). Nem csak mélységében, de magasságában is tervezhetővé válik a térhatás, a hangeffektek már nem csak körbe-körbe, vagy átlósan terjedhetnek, hanem egyedi pályán. A sound design egészen új értelmet nyer.

Az Ableton következő videójában a rendszer megálmodója, és egy előadó beszélnek arról, milyen filozófia és technológia áll a 4DSOUND mögött, hogyan programozható a tér, és mennyi lehetőség rejlik benne.

A rendszer kitalálója, Paul Ootmen eredetileg klasszikus zenét tanult, és zeneszerzőként több operát is írt már. A tér hatása a hangra és a hang hatása a térre már jó ideje foglalkoztatta, majd 2008-ban kezdett dolgozni egy olyan tér megalkotásán, amely hangszerként irányítható. Hosszas tervezés és fejlesztés eredményeként tavaly ősszel mutatták be a 4DSOUND hangrendszert, az Amsterdam Dance Event-en. Az új technológia hatalmas siker, ám egyelőre nagyon költséges, ezért rövid távon nem várható, hogy berobbanna a mindennapjainkba.

Mégis, rettentő izgalmas belegondolni, hogy egy ilyen rendszert mi mindenre lehetne használni, és hova fejleszthető még! Alapvetően egyelőre főként elektronikus zenével tesztelték a 4DSOUND-ot, de kortárs operát is bemutattak már a segítségével, minek során a közönség sorai közt jártak-keltek-táncoltak az előadók, a mozgásukat követő szenzorok segítségével a hangjukat pedig úgy tudták hangosítani, hogy úgy hangozzon, mintha belőlük jönne a hatalmas hangerő, ami felülkerekedett a zenén. Ez a megoldás hihetetlen távlatokat nyithat, hiszen ez áll a legközelebb ahhoz, ahogy a természetes környezetünkben hallanánk az éneket. De abba is érdemes belegondolni, hogy ha a tér kisebb alterekre bontható, akkor létrehozható olyan zenemű is, amely a hallgató aktív részvételét igényeli, mert be kell járja, fel kell derítse a teret ahhoz, hogy a zene minden apró finomságát meghallhassa. Ráadásul ily módon mindenki számára tökéletesen egyedi hangélmény biztosítható.

Ahogy azt a fenti videóban a 4DSOUND egyik fejlesztője, Salvador Breed is felvázolja, ez a rendszer egyelőre prototípusa a jövőben várható további fejlesztéseknek. A mai modellben a tér 2 dimenziós eszközökkel irányítható – de Breed már  most vázolja annak lehetőségét, hogy 3 dimenzióban, akár az előadó sajét mozdulataival még kifejezőbbé válhat az egész. Ha ez megvalósulna, az hasonló lenne Imogen Heap zenélő kesztyűjéhez, csak ebben az esetben nem csupán a hangszereket irányíthatnánk testünkkel, de a hallgatóságot körülölelő térben is urai lennénk annak, hogy mikor, hol, pontosan mi szóljon.

Remélem, előbb-utóbb nálunk is elérhetővé válik ez a megoldás – szerintem új mederbe terelné zenehallgatási szokásainkat, miközben a zenészek gondolkodását is új dimenzióba emelhetné.

Ha többet szeretnétek megtudni a 4DSOUND-ról, látogassatok el a 4DSOUND hivatalos honlapjára.

 

Digitális zenei intelligencia – a jövő a programozásé?

Régóta nem készítettem videós bejegyzést a blogra, viszont a technika fejlődése és a digitális zeneszerkesztés világa már régóta lenyűgöz. Mivel az utóbbi időben több érdekességre is bukkantam, úgy éreztem, itt az ideje megosztani ezt veletek is. Azt hiszem, a mai gyűjtemény tökéletes felvezetője Beck Hell Yes című dala, a hozzá készült klippel. Please enjoy!

 


 

Azzal, hogy már teljes mértékben digitálisan is lehet zenét írni, a szerzői élmény új dimenziói nyíltak meg előttünk. Már nem akadályozhat minket a hangszerek korlátozott felhasználhatósága, kellő kreativitással bármilyen hangszínt, hatást elérhetünk, sőt, akár olyan hangszert is megszólaltathatunk, ami a valóságban nem is létezik. Vagy azért, mert még nem találták fel, vagy, mert fizikailag megvalósíthatatlan. Hogy érthetőbb legyen, mire gondolok, nézzétek meg az Animusic egyik videóját:

A számítógépes animáció zene által vezérelt ágára szakosodott Wayne Lytle és számítógépes művész társa David Crognale a 90-es évek közepén kezdte szokatlan videóik gyártását, megteremtve az Animusic klipek sajátos világát. Ebben az elvarázsolt térben bármi lehetséges, tökéletes a szinkron és a legextrémebb felületek megszólaltatásával is harmonikus zenei kompozíciót kapunk. Persze az animációk nagyban alapoznak a hagyományos hangszerek megszólaltatási módjainak jól belénk rögzült képére, de rengeteg látványos ötlettel teszik egyedivé filmjeiket. Eddig 2 DVD és Blu-Ray kiadvánnyal jelentkeztek – sztereóról 5.1-es hangzásra átállva -, de folyamatban van az Animusic 3 is.

Mi lehetne nagyobb elismerés egy ilyen videókat készítő vállalkozásnak, mint az, hogy egyik klipjük kapcsán az Intel vállalta a kihívást, és hosszú fejlesztési és programozási időszakot követően megépítette egyik mindaddig csak képzeletbeli hangszerüket? A Pipe Dream című Animusic dal 2001-ben jelent meg, 10 évvel később, 2011-ben pedig az Intel életrekeltette azt. Mintegy 90 napra volt szükségük, hogy sikerrel járjanak, majd konferencián mutatták be az Intel Atom processzor által vezérelt szerkezetet. Részletek a videóban, az egész előadás pedig itt nézhető meg.

Az Animusic és az Intel kapcsolatában az a lenyűgöző szerintem, hogy a digitális vezérlést analóg eszközökre alkalmazták. Amikor zenélő robotok hagyományos hangszereket szólaltatnak meg, abban szerintem mindig van valami különleges, hiszen, hogy jól játsszon valaki egy hangszeren, ahhoz rengeteg gyakorlás és érzés kell. Az előadás dinamikáját finom érzékeléssel befolyásolja az előadó, és ez az, amit igazán nagy kihívás leprogramozni. Törekvések vannak, és a Toyota már hegedűn játszó robotot is bemutatott még 2007-ben, de a folyamaton még van finomítanivaló.

Ha azonban a digitális vezérlést olyan hangkeltő eszközökkel kötjük össze, amelyeknél a dinamika nem annyira fontos, a koncepció működőképes.

A következő szerkezet biztos, hogy a képernyőhöz bilincsel minden technika és LEGO iránt érdeklődőt. Alex Allmont Play House elnevezésű LEGO Technic gépe egy Roland TB303 szintetizátorral van összekötve, működés közben szokatlan elektronikus zenét generálva.

Play House from Alex Allmont on Vimeo.

A szerkezetet az AudioGraft számára építette, amely egy kísérleti zenei fesztivál Oxfordban. Eredetileg olyan LEGO gépeket tervezett, amelyek valódi hangszereken játszanak, de végül ennek megvalósítása bonyolultnak bizonyult, így maradt a szintetizátoros megoldásnál. Ha kíváncsi vagy, pontosan hogy is működik a Play House, olvasd el a részletes összefoglalót róla a makezine.com oldalán, vagy nézd végig a videót, amiben maga a fejlesztő mesél arról, mi mit csinál.

Lezárásképp ismét az Intel-től mutatok egy videót, ami előrevetíti annak a lehetőségét is, hogy a jövőben olyan koncerten vehessünk részt, ahol minden automatizálva történik. Én szívesen csodálkoznék rá erre is.

Ha ti is ismertek hasonló érdekességeket, várom a linkeket hozzászólásban vagy Facebook-on.

 

A zenélő nyomtatott világ kapujában

Olyan fejlesztésről olvastam a Kreatív Online-on, ami teljesen lenyűgözött. Egy nyomtatott reklám kampányról számolt be a magazin, ami érintőképernyőként hang generálására képes. A hirdetés egy ételeket forgalmazó cég megbízásából készült, és a termékeik által előidézett íz kavalkádra volt hivatott felhívni a figyelmet. A jól sikerült kampány engem mégis a technikai megvalósításával nyűgözött le – aminek kicsit jobban utánajártam.


Tulajdonképp miről is van szó?

Egy zenélő plakátról, amihez, ha hozzáérünk, mobiltelefonunk segítségével zenét generálunk. Ehhez technológiailag szükség van egy Bluetooth-kapcsolatot létesíteni képes mobileszközre, és a plakát felületére, mint érintőképernyőkre. A Grey London által megálmodott, konduktív tintával készített plakát a Novalia szoftvercég papíralapú alkalmazását veszi alapul. A tintának köszönhetően az egész felület úgy működik, mint egy hatalmas érintőképernyő – arról, hogy hol értünk hozzá, Bluetooth-kapcsolaton keresztül ad jelet telefonunknak, ami a hozzá kapcsolt alkalmazásban megszólaltatja az előre beprogramozott hangot. Egyfajta mesterséges szinesztézia ez – a Flavour Shots előre bekevert olajos fűszerpác reklámjában nekem külön tetszik az ízek sokszínűségének és a hangoknak a párhuzamba állítása.

The Sound of Taste - Feel Flavour from Grey London on Vimeo.

Aztán, ahogy a videót nézegettem, egyre kiváncsibb lettem magára az anyagra, amivel ez megvalósítható. Konduktív tintáról eddig nem nagyon hallottam, de kíváncsi voltam, mióta létezik, és honnan ered.

A konduktív tinta megalkotásához az vezetett, hogy négy egyetemi jóbarát szerette volna, hogy az emberi test és az elektronika közt közvetlen kapcsolatot tudjanak létesíteni. Ezért olyan anyagot kerestek, ami közvetlenül az emberi bőrön képes kapcsolatot teremteni szövet és elektronika közt. Mivel ilyen anyag még nem létezett, 6 hónap fejlesztői munka után előálltak a konduktív tintával – egy olyan folyadékkal, ami képes elektromos áram közvetítésére. Kezdetben fogalmuk sem volt róla, hogy ez az egész mire lesz jó, de amint fény derült ennek az anyagnak a létezésére, a világ minden szegletéből bombázni kezdték őket ötletekkel, hogy mi mindenre lehetne ezt használni.

Ahogy azt a tintát forgalmazó londoni start-up, a Bare Conductive egyik alapítója, Matt Johnson meséli a TEDxGateway előadásában, ők semmilyen irányban nem akartak korlátokat szabni az ötletelésnek, és minden felhasználási javaslatot örömmel fogadtak. Voltak, akik nyomtatott áramköröket és azok által kezelő felületeket terveztek a tintával, akár hagyományos eszközöket helyettesítve ezzel új anyagokkal (ilyen végsősoron a zenélő plakát is); mások egyszerű áramvezetőként használták papír dekorációk lámpává alakításához vagy zenélő, interaktív képeslapok gyártásához; megint mások pedig az elektronikai alapok oktatásának új, interaktív módját látták meg az anyagban. Hogy a végső felhasználási kör mi lesz, azt csak az idő dönti el – mindenesetre elgondolkodtató, hogy ezzel a módszerrel mennyi új lehetőség tárult elénk. Ha pedig a kezdetektől ilyen innovatív módon ismerjük meg az elektronikában rejlő potenciált, akkor azzal nézőpontunk is megújulhat – fókuszálhatunk az új ötletek funkcionális sokszínűségére anélkül, hogy fizikai korlátok kötnének.

Bár a fűszerpác reklám nem az első plakát, ami zenélni tud, biztos, hogy nem is az utolsó. Izgatottan várom, mi mindenben jelenik majd meg még ez a módszer – könnyen elképzelhető, hogy a jövőben csupa olyan dolog vesz majd körül minket, ami egy érintésre új feladatot lát el. Mennyivel egyszerűbb lenne a zenélő lépcsők megvalósítása például, ha ez a technológia könnyen elérhetővé válna. Arról nem is beszélve, micsoda új promóciós lehetőségek rejlenek ebben. Zenélő névjegykártya, képeslap formátumú album... A jövő zenéje?

További információt a konduktív tintáról a Bare Conductive oldalán találtok.

 

A zenei producerré válás első lépcsőfokai

Moby nemrég bárki számára elérhetővé tette új albumát, mi több, tálcán kínálja átdolgozásra, újraértelmezésre, és jogdíjat sem kér utána. Mindehhez egy nemrég indult – egyelőre beta üzemmódban működő – start-up segítségét használja, a Blend.io –t. A kezdeményezés hír értéke számomra mégsem Moby úttörésében rejlik, hanem ott, hogy olyan szolgáltatást népszerűsít, ami hatalmas lépés annak irányába, hogy bárki aktív részesévé válhasson a zeneszerzői folyamatoknak.

A zeneipar folyamatosan változó, egyre nehezebben követhetető világában az előadók megélhetését már nem alapozzák meg a lemezeladásból származó bevételek. Aki talpon akar maradni, annak új stratégiával kell előállnia. A legáltalánosabb és legkézenfekvőbb megoldás a koncertek újra előtérbe helyezése, és a merchandise-bevételek növelése. Ezzel azonban jobb okosan bánni – ahogy azt Mark Knopfler koncertfelvételeinek promotálásával kapcsolatban írtam korábban. Mivel a streaming-szolgáltatók és a file-cserélő programok is rohamos iramban elterjedtek, a hagyományos értelemben vett megjelenés lassan értelmét veszti, a CD-korszak leáldozóban van. Nem szabad azonban negatívan szemlélni ezt a változást, hiszen a technika fejlődése és a digitális megjelenési formák folyamatos átalakulása új lehetőségeket kínál azoknak, akik bele merik vetni magukat a mélyvízbe.

Moby egy azon előadók közül, akik folyamatosan nyomonkövetik a változásokat, és szívesen osztja meg zenéjét másokkal, akár ingyen is. Úgy véli, a mai korban az lehet sikeres előadó, aki az elszigetelődés helyett megosztja tudását és ötleteit másokkal is. Mobygratis oldaláról már korábban beszámoltam, most azonban egy szinttel még tovább merészkedik. Nem csak közzéteszi új albumának számait, de egyenesen tálcán kínálja, hogy bárki kedvére alakítsa őket. A Blend.io az az új platform, ahol ezt megteheti – egy nemrég útjára indított új szolgáltatás, ami nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy egyesítse a zenekészítők és hallgatóik csoportját, a közös munkát előmozdítva, a lehető legfelhasználóbarátabb módon.

Az egyelőre tesztelési fázisban műküdő oldal igyekszik felszámolni a távolságból, és a zeneszerzéshez használt programok kompatibilitásából adódó nehézségeket. Aki használt már hangszerkesztő szoftvereket, az tudja, hogy ahány gyártó, annyi formátum, és a legtöbb esetben a különböző DAW-ok (Digital Audio Workstation – zeneszerzéshez használható komplex szerkesztő programok) más-más specifikációt preferálnak. Így ha egy számon egyszerre többen akarnak dolgozni, az összes közreműködőnek ugyanolyan rendszerre van szüksége, és meg kell oldaniuk az egymás közti adatátvitelt is. Erre vannak olyan eszközök, amik segítségként szolgálhatnak – sokan használják a Dropbox-ot például, vagy a Soundcloud-ot az ötletek megosztására -, viszont olyan szolgáltatás, ami mindezeket a feladatokat összefogja, és a kommunikációt is elősegíti, mindeddig nem volt.

Az egyelőre meghívásos alapon működő oldal használata egyszerű. Aki sikeresen regisztrált, megoszthatja zenéit a többi taggal, és felkínálhatja azokat a közös munkára. A kompatibilitás szempontjából még limitáltak a lehetőségek – a rendszer egyelőre Ableton és Maschine file-okat fogad -, de a fejlesztő csapat folyamatosan dolgozik azon, hogy mihamarabb a lehető legtöbb elterjedt rendszert egyesíthessék. Mindezt azért, hogy minél több zenei kollaboráció jöjjön létre.

Az oldal könnyen áttekinthető, és egyértelműen látszik mind a feltöltött zenék, mind készítőik teljesítménye. A folyamatba bárki besegíthet véleményével hozzászólás formájában, de ha saját maga valósítaná meg egy-egy elképzelését, akkor a projektet letöltve rögtön belenyúlhat a zenébe (ami később tetszés szerint módosítható, mivel az eredeti állapot is tárolva marad). A tagok népszerűségét a Cred Board felületen követhetjük nyomon – jelenleg az oldal egyik készítője vezet, de Moby is ott van az elsők közt.

A Blend.io tulajdonosai maguk is zenélnek, így hozzáértőként keresik a megoldásokat, és büszkék rá, hogy az egyelőre limitált létszám ellenére kifejezetten építő tagság verbuválódott az oldalon. A fő csapásirány egyelőre az elektronikus zene, de később várható nyitás más műfajok felé is. Amellett, hogy a közös munkát akarják elősegíteni, nem titkolt szándékuk, hogy a Blend.io bemutatkozási felületként is megállja a helyét a zenei producerek világában – szeretnék, hogy a jövőben az oldalon keresztül, a megtalálható referenciák alapján közvetlen munkakapcsolatok is kialakulhassanak a felhasználók és a szakma képviselői között. A szerzői jogok szempontjából a fejlesztők szem előtt tartják, hogy egy-egy elkészült dal kapcsán az összes résztvevő szerepeljen a készítők listáján, mindemellett támogatni szeretnék az egyéni munkát is, és egy valahai kiadó is tervben van.

Nagy lépés ez az interaktív zeneszerzés irányába, ami felé itthon is vannak nyitások. Nem ritka, hogy a zenekarok remix-albummal jelentkeznek egy-egy single kapcsán. A Zagar szinte az összes maxit megjelenteti remix album formájában, és jelenleg Manoya is remix versenyt hirdetett In My Sleep című dalához.

Izgalmas új irány ez, remélem sokan gondolnak majd ezáltal másképp a zenére. Daniel Levitin This is your brain on music című könyvében megemlíti, hogy régen a zene mindenki számára természetes dolog volt – a jelenlegi hallgatókra és előadókra osztottság csak pár száz éve alakult ki. Jó lenne, ha fordíthatnánk újra ezen a jelenségen.

A Blend.io oldalát itt éritek el: http://blend.io/

 

A lejátszó, ami választ helyetted

Érdekes kutatásra lettem figyelmes Paul Lamere, az Echo Nest egyik kutatójának blogján. A Music Machinery egy olyan zene szolgáltatást körvonalaz, ami az elérhető hallgatóság egészére összpontosít – nem csak azokra, akik önállóan is lelkesednek a zenéért, de a tervek szerint a potenciális fogyasztók azon rétegeit is megcélozza, akiknek a zene háttérbe szorul a mindennapok egyéb elfoglaltságaival szemben. Mindezt pedig úgy teszi, hogy a lejátszandó zenéket a hallgatók hétköznapi tevékenységeihez igazítja. Besúgóként a felhasználók telefonjára, okos készülékeire, és interneten hagyott lábnyomaira alapoz.


Lamere Zero Button Music Player (Gomb nélküli zene lejátszó) néven definiálja a kutatása célját jelentő szolgáltatást, magának a kutatásnak pedig a Zero UI (Zero User Interaction) elnevezést adta. Olyan szolgáltatást szeretne tervezni, ami a hallgató interaktivitását egyáltalán nem igényli, ennek ellenére annyira ügyesen becsüli meg, hogy a zenei listát miként állítsa össze, hogy azok is rászoknak majd, akiket eddig hidegen hagyott az ilyesmi.

Az ötlet a már piacra lépett zenei szolgáltatások mérhető eredményeiből, és ezen statisztikák fogyasztókra kivetíthető sikerességéből fakad. Egy brit kutatás szerint - amelyet az Emap végzett 2003-ban, majd ezt megismételte 2006-ban is – a zenét hallgatók négy nagy csoportba oszthatók.

  • Savants/Különösen érdeklődők –akik számára az életben minden kapcsolódik a zenéhez
  • Enthusiasts/Rajongók – akik számára a zene fontos, de egyensúlyban van más érdeklődési köreikkel is
  • Casuals/Hétköznapi zenehallgatók – akik kedvelik a zenét, de sok más dolgot sokkal fontosabbnak gondolnak
  • Indifferents/Közömbösek – akiket az sem zavarná, ha a zene eltűnne a világból

Az emberek zene fogyasztási szokásait vizsgálva ez a kép a valóságban természetesen sokkal árnyaltabb, de tény, hogy a zenehallgatók nagy része jobb esetben is hétköznapi zenehallgatónak minősül. Bár a minőségi zenéért sokan képesek egészen extrém erőfeszítéseket is tenni, tény, hogy mióta az akár ingyenes streaming szolgáltatások elterjedőben vannak, a bőség zavara többeket megkavarhat.

Pár évtizede még csak kazettán cserélgettek zenét az emberek, mára azonban több millió szám elérhető akár egy kattintással, így a szelektálás folyamata is nehezebb lett. Bár a legtöbb szolgáltató kínál automatikus zenei összeállítást az alapján, milyen előadókat kedvelünk, ezek mind beállításra szorulnak, és csak optimalizált esetben működnek pontosan. Aktuális hangulatunkat és környezetünket – például, hogy éppen milyen napszakban vagyunk, vagy éppen mivel foglalkozunk – nem veszik figyelembe. A közömbösek - akik még arra sem veszik a fáradságot, hogy eltekerjenek egy-egy csatornáról, ha ott éppen olyan dal szól, amit nem szeretnek - ráadásul biztos, hogy nem tartoznak az ilyen lehetőségek felhasználói közé. Ez óriási kihasználatlan potenciál, tekintve, hogy az összfogyasztók eloszlása zenehallgatási szokásaik függvényében a következőképp alakul:

Ha a piac figyelmen kívül hagyja a közömbösöket, akkor elveszíti potenciális fogyasztóinak 40%-át.

A kutatásokból az is egyértelmű, hogy minél inkább érdeklődik valaki a zene iránt, annál több erőfeszítést tesz, hogy optimalizálja azon számok listáját, amiket meghallgat. Van, aki órákat tölt napi szinten azzal, hogy zenei blogokat olvasgat, ajánlókat keres, elolvassa egy-egy előadó biográfiáját, belehallgat az elérhető album előzetesekbe – a másik oldalon pedig ott vannak azok, akiket az sem érdekel, milyen zenét hallanak a kávézóban, vagy mi szól a rádiójukból. Áttörés azzal érhető el, ha a szolgáltatásért szabott árat, valamint a használhatóság érdekében elvárt aktivitást egyaránt zérusra csökkentjük.

Paul Lamere ennek megvalósítása érdekében a Zero UI projektben úgy próbál értékelhető információt nyerni a leendő hallgatóról, hogy azzal semmilyen interakcióba nem lép. Ebben feltételezései szerint a mai technológia nagy segítségére lehet. A zene választás feladatát a lejátszóra bízza, a fogyasztónak csak be kell kapcsolnia az alkalmazást. Hogyan lehetséges ez?

Valahányszor lejátszunk egy dalt, akarva akaratlanul nyomokat hagyunk arról, hogy az adott dal mennyire nyerte el a tetszésünket. Ha átugrunk egy dalt, egyértelmű, hogy éppen nem volt megfelelő választás, míg, ha feltekerjük a hangerőt, akkor nagy valószínűséggel szeretjük, amit hallunk. Ugyanez a helyzet az interneten kutakodással is – ha rákeresünk egy előadóra, az jó jel, ha pedig nemtetszésünket fejezzük ki, az is rögzíthető adat. A másik fontos segédeszköz nem más, mint a telefonunk.

A mai telefonok többet tudnak rólunk, mint sejtenénk. Minden cselekedetünk pontos időhöz kötött, napszakonkénti bontásban elemezhetők szokásaink, nyomon követhető, hogy éppen merre járunk, mit csinálunk, mikor vagyunk úton, mikor van megbeszélésünk, tudja, ha elkésünk valahonnan, és azt is, mikor pihenünk. Mivel már minden összeköttetésben áll mindennel – és a jövőben ez csak erősödni fog -, könnyen lehet, hogy a velünk kapcsolatban állók zenei szokásairól is értesül, legalább is ezek egytől-egyig kinyerhető adatok.

Ha ezeket az információkat ügyesen osztályozzuk, összegezzük és adagoljuk, segítségünkre lehetnek, hogy a jövő lejátszója minden pillanatban olyan zenét válasszon nekünk, ami az adott kontextusban tökéletesen illik a hangulatunkhoz. Persze ez a fejlesztői oldalon komoly mérlegelést igényel, és a következő dolgokon is érdemes elgondolkodni:

  • Kinyerhető-e elegendő mennyiségű információ az ilyen közvetett jelekből?
  • Milyen kontextusra vonatkozó adat (a felhasználó aktivitása, lokalizáció, napszak, stb.) lesz valóban hasznos a zenék időzítésének szempontjából? Nem szenvedünk-e majd a túl sok információból adódó káosztól?
  • A felhasználóra vonatkozó adatokból melyik lesz az, ami valóban számít majd (kor, nem, irányítószám)?
  • Miként használhatjuk fel a már meglévő közösségi adatokat (Facebook like, Twitter követés, social tag-ek, lejátszási listák) a zenehallgatási élmény javítására?
  • Hol van a határa annak az adatmennyiségnek, amit még úgy használhatunk a felhasználó zenehallgatási élményének javítására, hogy az alkalmazás ne legyen tolakodó?

Ezeket a kérdésköröket vizsgálja meg alaposan Paul Lamere, és fejlesztéséről folyamatosan beszámol majd a Music Machinery-n. Kiváncsi vagyok, mire jut vele. Az biztos, hogy hatalmas nyitás lenne ez a zenei szolgáltatások terén, de számomra kérdéses, hogy hányan lesznek, akik beleegyeznek majd személyes adataik ilyen mértékű megosztásába, hiszen amellett, hogy erre a célra kockázat nélkül használhatók, idegen kézbe jutva veszélyesen sok adatnak tűnik az elvárt mennyiség.

Nektek mi a véleményeteg a dologról? Használnátok egy ilyen alkalmazást, vagy a biztonság kedvéért inkább maradtok a saját optimalizálásnál? Várom véleményeteket itt, vagy a blog Facebook-oldalán.

 

Halló! Hallod, amit hallasz?

„A látás többnyire uralja a hallást” – állítja többek közt John Pierce is, és ha belegondolunk, ez az állítás nagyon igaz. Annyira látványorientáltak a mindennapjaink, hogy sokszor észre sem vesszük, mennyi hang vesz körül minket, sőt, néhány ügyes trükkel hallásunk teljesen átverhető. Pedig érdemes nyitott füllel járni, mert olyan jelenségekre is felfigyelhetünk, amelyek világunkban egyedülállóak. Ilyen hangélményekre szeretné felhívni a figyelmünket különleges hang-túra oldalával Trevor Cox, a Sound Tourism - A Travel Guide to Sonic Wonders oldal létrehozója.

Mielőtt rátérnénk a hangturizmusra, kicsit gondolkodjunk el azon, mennyire rá vagyunk utalva érzékelésünk komplexitására. A látvány, a hangok, illatok, ízek, érzetek egymást kiegészítve és erősítve adják tudtunkra, hogy éppen mi is történik körülöttünk. A kölcsönhatás annyira jól működik, hogy érzékszerveink sokszor automatikusan építenek egymásra, így észre sem vesszük, ha a folyamatba valami turpisság került. A látás hallásra gyakorolt hatását pszichoakusztikai kísérletek igazolják.

A McGurk effektus jó példa erre. Ha figyeljük a szájmozgást, akkor aszerint támad elvárásunk a hallottakat illetően. Ha azonban a képet anélkül cseréljük ki, hogy a hang változna, érdekes dolog történik. A vizuális inger felülírja a hallottakat, és mintha másik mássalhangzót hallanánk. Íme:

Az ok-okozati összefüggés érzete abban az esetben is létrejön bennünk, ha a képekhez időben tökéletesen szinkronizált hangokat hallunk. Bár ezesetben könnyen észrevesszük, hogy csalás történt, pár pillanatra mégis elhihetjük, hogy egy képzelt világban más hangja van a dolgoknak, mint ahogy azt megszoktuk.

Persze, hogy a varázslat működjön, ahhoz az is kell, hogy már rendelkezzünk kellő mennyiségű hangzásélménnyel és látvány tapasztalattal. Az egyre hangosabb, és zajjal telített világban éppen ezzel kapcsolatos figyelmünk tompulhat el.

Az 1960-as évek óta pedig külön tudomány ág foglalkozik a minket körülvevő, illetve általunk keltett zajok kölcsönhatásaival, harmóniájával – ez pedig az akusztikai ökológia. Az első kutatásokat R. Murray Schafer folytatta, a Vancouver környéki zajokat vizsgálva. Az irányzat azóta nem csupán a környezeti zajok milyenségét vizsgálja, de kitér azok változásaira, az élőlényekre gyakorolt hatásaira, és a növekvő zajszennyezés elviselhetőségének határaira is. Mivel a hangokhoz előszeretettel tapasztunk emlékeket, könnyen előfordulhat, hogy egy gyerekkori harangszó meghatározó lehet felnőtt korunkban is. Vagy éppen ennek a hiánya. Sok zajt nem is feltétlenül tudatosítunk magunkban, mindaddig, amíg meg nem szűnik – csak akkor kapcsolunk, hogy valami hiányzik. Így járt ezzel Dr John Levack Drever, a Londoni Egyetem egyik kutatója is, aki 13 éven keresztül járt olyan iskolába, ahol délután egykor tisztán hallatszott az edinbourgh-is kastélyban feldördülő lövés hangja. Amikor 2001-ben ezt a hangot egy szolidabb, kisebb körzetben érzékelhető, halkabb effektusra cserélték, először csak az tűnt föl neki, hogy valami más, mint egykor. Már saját memóriáját is megkérdőjelezte, mire kiderítette, hogy nem csak képzelte az egykori puska hangot. Akusztikai környezetünk tehát egész személyiségünkre hatással lehet.

Mégsem hallgatózunk tudatosan a nap minden percében, pedig, ha figyelünk, egészen rendkívüli hanghatásokra kaphatjuk fel a fejünket. Trevor Cox, a Salford University akusztikus professzora éppen az ilyen különlegességekre szeretné felhívni az emberek figyelmét. Létrehozott ezért egy interaktív hang térképet, amelyre olyan úticélokat jelölhet be bárki, ahol valamilyen különleges hangélményben lehet része az arrajárónak. Nem is gondolnánk, mennyi természetes, és ember által épített csoda van a világban. A BBC például nemrég egy olyan víztartályról tudósított, amelyet rendkívüli akusztikai adottságai miatt ma már stúdióként használnak.

Érdekes természeti jelenség az ausztráliában, de Nagy-Britannia több pontján is tapasztalható nyikorgó homok. Vagy a sivatagokban hallható dűnék búgása. A gyűjteményben természetesen építészeti különlegességek is helyet kaptak. Ilyen például a Pisa-i Keresztelőkápolna, amelynek belső kialakítása 12 másodperces utózengési időt tesz lehetővé – így lehetőségünk van akár egymagunk több szólamban énekelni -, vagy a szélorgona  Horvátországban.

A különös hangszert Nikola Bašić tervezte, és az orgona sípokat úgy hangolták be, hogy bármilyen szél is fújjon, a természet által megszólaltatott dallam csak kellemes, harmonikus hangokból álljon.

A hangturizmus ötlete nem újdonság, több honlap és interaktív térkép is készült már ilyen témában – az eddig összegyűlt ajánlásokból azonban Trevor Cox könyvet is készít, ami jövő év elején jelenik majd meg. A Sonic Wonderland minden bizonnyal felhívja majd arra a figyelmet, hogy járjunk nyitott füllel a világban, sőt, Londonban már vezetett hangsétát is tartottak a könyv beharangozásaképp.

Szerintem nagyon jó elképzelés, és érdekes terület ez. Várom a januári megjelenést (s ha sikerül majd beszereznem a könyvet, biztos, hogy arról is beszámolok majd). Addig is: járjunk nyitott füllel, és vegyük észre, amit hallunk!

Ha van kedvenc helyszínetek, aminek szeretitek a hangját, vagy lenne javaslatotok, hogy Magyarországról milyen helyet érdemes meglátogatni hangturistaként, osszátok meg ötleteiteket mással is. Ajánlásaitokat várom itt, és Facebook-on is.

 

A pillanat elszáll – a hang megmarad?

A Kapture egy olyan hangrögzítő eszköz, amely a csuklónkra erősítve a nap 24 órájában felveszi a minket körülvevő hangokat. Egy-egy jó pillanatot (pontosabban percet) akár meg is őrizhetünk vele, csak jeleznünk kell a karperecnek, közvetlenül a feledhetetlen élmény után. Mike Sarow és Matthew Dooley, a termék két cincinatti-i kitalálója a Kickstarteren indított kampányt a megvalósítás finanszírozásához. A termékötlet fogadtatása bíztató, de az elképzelés felveti a hangfelvétel készítés és kezelés jogi problémakörét is.

Az alap elképzelés Mike Sarow és Matthew Dooley baráti körében született meg, és az ötlet pofonegyszerű: hogy egy-egy spontán poén, baráti ugratás, aranyköpés ne merüljön feledésbe, kéne egy kütyü, amivel visszamenőlegesen rögzíthetnénk az elhangzottakat. Így született meg a Kapture, ami olyan, mint egy karperec, ám a beleépített mikrofonnal folyamatosan hangfelvételt készít, de a felvetteket csak akkor őrzi meg, ha jelzünk neki. Egy finom érintésre a készülék visszamenőlegesen tárolja az elmúlt egy percet, így a pillanat megmarad az örökkévalóságnak. Vagy éppen az internetnek, mivel az okostelefonnal szinkronizálva nyomban feltölthetővé válik a hanganyag közösségi oldalainkra is.

A másik tudta nélküli hangfelvétel készítés jogi háttere pedig itt jön a képbe. Amerikában államonként változó a szabályozás, de a legtöbb helyen a résztvevőket értesíteni kell róla, hogy hangfelvételt készítünk, és a rögzített hangot csak azesetben használhatjuk fel, ha erre minden résztvevő felhatalmazást ad. A spontaneitás így látszólagos, hiszen elvileg enélkül nem is tölthetjük fel az internetre, vagy használhatjuk később bármire a kész felvételt.

Magyarországon az érintettek tudta nélküli hangfelvétel készítés jogi megítélése ellentmondásos, mert mind a jogalkotásban, mind a jogalkalmazásban tisztázatlan ez a cselekmény.  Adatvédelmi, polgári jogi és büntetőjogi szempontból is vizsgálandó egy-egy felvétel jogszerűsége, és ezeken belül is vannak ellentmondások.

A Polgári törvénykönyv  szerint „a személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés”, és a bírói gyakorlat azt mutatja, hogy a „hangfelvétel engedély nélküli elkészítése önmagában visszaélésnek minősül”. Ugyanakkor, mivel a büntetőeljárásról szóló törvény szerint: „a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni.”, és „a büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás”, így bizonyos esetekben az érintett tudta nélkül készült hangfelvétel felhasználhatóvá válik a büntető eljárásban. Az ellentmondásos szabályzásról részletes összefoglalót a securinfo.hu oldalán olvashattok.

A Kapture-t azonban elsősorban nem ilyen felhasználási célra fejlesztették. Ahogy azt a legtöbb támogató is írja, tökéletes megoldás lehet ez egy-egy előadás bonyolultabb részleteinek megörökítésére, saját ötleteink instant megőrzésére, vagy egy-egy vicc elmentéséhez. Bár ugyanerre a célre létezik már más megoldás is, és akár egy diktafont is magunkkal hordhatunk, ha tudjuk, hogy hirtelen szokott ránk törni az ihlet, a Kapture a külcsín kialakításával szeretne tarolni. Ha pedig rendelhető különböző színű, vízálló, akár arany vagy króm kivitel is, kit érdekel, hogy egyébként hányszor fogja ténylegesen hasznát venni az eszköznek?

A kampányt nagyon profin kivitelezték az alkotók, és ténylegesen figyelembeveszik a potenciális megrendelők visszajelzéseit – így született meg például az óraszíj helyett az övre akasztható Kapture változat. Kickstarter kampányukkal annyit mindenképp elértek, hogy termékük bekerült a köztudatba.

Hogy az emberi testen hordható különböző kütyük egyre fejlődő világában (gondoljunk csak a Google-Glass-ra, vagy annak vetélytársaira) a Kapture mennyire állja majd meg a helyét, az idővel kiderül, most mindenesetre még két napja maradt a fejlesztőknek, hogy összegyűjtsék a célul kitűzött 150 000 dollárt a Kickstarteren. Az első darabok jövő márciusban kerülhetnek a támogatókhoz – addig még senkinek nem kell aggódnia, hogy éppen lehallgatja-e a Nagy Testvér.

 

Látható hangok nyomában

Hangokról, hangzásról beszélni nem könnyű feladat, mert megfoghatatlan, hogy mitől lesz egy hang kellemes vagy kellemetlen, és pontos leírásához is limitáltak lehetőségeink. A kotta hagyományos ábrázolási forma, de a hang milyenségére csak korlátozott leírást ad, így megszólaltatásában mindig közrejátszik a művészi szabadság, interpretáció. Az interneten számos érdekes animációt találhatunk a hangok láthatóvátételére, és a hangokat formába öntve érdekes jelenségekre figyelhetünk fel. A kimatika tudománya ezzel foglalkozik: különböző módszerekkel láthatóvá varázsolni a láthatatlant.


A minket körülvevő világ rezgéseiből egy bizonyos tartományt fülünk segítségével érzékelünk, és értelmezünk, így alakul ki bennünk a hallás érzete. Az agykutatók rámutattak, hogy nem csupán fizikailag értelmezünk egy-egy hangot, a dobhártyánkról az agyunkba érkező impulzusok érzelmi reakciót is váltanak ki belőlünk – így válik egy-egy hang vagy dallam kellemessé, vagy éppen sértővé. Már tudjuk, hogy az agy mely területe felelős a hallásért, és azt is, hogy ez a terület igen közel esik más érzékszervi központokhoz – így például az ízlelésért és színekért felelős részekhez. Ha egy erős impulzus hatására több központ is aktiválódik, érdekes jelenséget, szinesztéziát tapasztalhatunk.

A szinesztézia olyan mentális jelenség, amelyben egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet. A legáltalánosabb példa erre, ha egy hirtelen hangos zajra becsukjuk a szemünket. Ugyanakkor van, aki a betűket, vagy éppen a zenét társítja színekhez. Hogyan kapcsolódik ez a kimatikához? Úgy, hogy a hangokat színes metszetekkel ábrázolni nem is annyira újkeletű dolog. A következő előadás a tudományág kialakulásáról és mibenlétéről szól:

Láthatóvá tenni a láthatatlant. A hang leképezésére a legegyszerűbb valamilyen átviteli közeget mozgásba hozni – egy hangszóró és víz, vagy homok segítségével a különböző frekvenciák új és új alakzatokat formálnak, és szembetűnő a szimmetria. A természetben számos olyan szimmetrikus, vagy periodikus felépítésű dolgot láthatunk, amit matematikai definíciókkal már képesek vagyunk rekonstruálni. A fraktál kutatás sokban hasonlít a kimatikához – a szimmetria szemetgyönyörködtető.

Ha a hangot hullámokra bontjuk, és ezen hullámok előfordulási irányát és sűrűségét vizsgáljuk, hasonlóan szép ábrákat kapunk. Mark Fischer, az Aguasonic Acoustics szoftver fejlesztő művésze a hullámforma transzformációt alkalmazva hozza létre színes fotóit többek közt bálnák, és más tengeri élőlények hangját vizsgálva.

Fischer a bálnák hangját tanulmányozta, és nem elégedett meg az egyszerű, elnagyolt spektogram és grafikon ábrázolásokkal – véleménye szerint ezek nem adják vissza a cet erőteljes, de egyben dallamos hangjának varázsát. Ezért saját módszert fejlesztett ki – egyfajta új fényképészeti eljárást, ahogy ő hívja. A hangokat hullámokra bontja, egy adott pillanatban vizsgálja, és a különböző frekvenciákat más és más színnel jeleníti meg képein, annak függvényében, milyen sűrűn fordulnak elő a térben. Az eredmény a mandalákhoz hasonló kép, ami egyrészt látványos, másrészt elgondolkodtat, hogy érdemes még alaposabban tanulmányozni az állatok hangját, mert ennyire szabályosnak tűnő mintázat nem lehet véletlen.

A kimatika fiatal tudománynak számít, de napról-napra új felhasználási területekre tör be. Lehet, hogy a kutatók hamarosan arra is képesek lesznek, hogy megfordítsák a dolgot, és megfejtik, milyen hangja lenne egy virágnak, vagy bármely tárgynak, formának.

Végül pedig egy kis érdekesség. Ha egy átlagos folyadékot használunk átviteli közegként, a hang különböző hullámokat kelt, amelyek jól látható mintázatot mutatnak. Kísérletünk viszont érdekesebbé válik, ha víz helyett nem newtoni folyadékot használunk. A nem newtoni folyadék bizonyos tulajdonságaiban úgy viselkedik, mint a newtoni folyadékok – például a víz -, nyomás hatására viszont szilárd tulajdonságokat vesz fel. Legegyszerűbben víz és kukoricakeményítő összekeverésével kaphatunk ilyen masszát. Ha ezt vizsgáljuk a hangszórós módszerrel, látványos jelenséget kapunk.

Ha hallottál hasonló kisérletekről, oszd meg itt a hozzászólásokban, vagy Facebook-on.

 

OnBeat Solar Headphones – fejhallgató napenergiával

Andrew Anderson egy fiatal hangmérnök Skóciából. A napelemmel töltő fülhallgatót azért találta ki, hogy környezetbarát megoldást nyújtson az állandóan lemerülő okostelefonok, tabletek és más, USB-n keresztül is tölthető kütyük problémájára. Mivel szeret zenét hallgatni, megálmodta azt a fülest, ami zenehallgatás közben is tölti a telefont, elég csak Napra menni vele. Az ötletből prototípus lett, és most a Kickstarteren kampányol az első széria legyártásának finanszírozásához.

A Kickstarterről Amanda Palmer kapcsán már beszámoltam itt a blogon. Az OnBeat Solar Headphones kitalálói (családi vállalkozás) komoly üzleti tervvel álltak elő. 200 000 font támogatásra van szükségük, hogy a speciális fülhallgatókat legyártathassák. A projekt mögött már most is hatalmas munka van – az elképzeléstől, az első prototípusokon át a formatervezett végeredményig rengeteg ötletelésen és fejlesztésen vannak már túl.

Az össze is hajtható fülhallgatók pántja végig napelemmel van borítva, a felület töltési kapacitása 0,55W. A Napból nyert energiát lítiumionos akkumulátorokban tárolja, melyeket a fülhallgatókba szereltek. Ezt köthetjük egy USB kábel segítségével az okostelefonunkhoz, vagy bármilyen más digitális eszközünkhöz. Mivel a fejhallgató akár egész délután rajtunk lehet, nem kell attól tartanunk, hogy a folyamatos zenehallgatástól vagy játéktól menet közben merül le eszközünk. Természetesen a borús napokra is gondoltak – a fülhallgató USB-n keresztül csatlakoztatható számítógéphez, vagy akár hálózati áramforrásra is, ha sokáig nem sütne a Nap – az így feltöltött akkumulátorok aztán menet közben energiát biztosítanak a telefonnak.

A fejlesztés tavaly indult, és Anderson-ék törekedtek rá, hogy a napelemes fülhallgató megjelenésében, és hangzásában is kitűnő minőségű legyen. Terveik szerint, ha összejön a gyártáshoz szükséges alaptőke, jövő év elején postázhatják az első fülhallgatókat megrendelőiknek. Kereskedelmi áruk 119 font lesz, de aki támogatja a Kickstarter pályázatot, az early-bird kedvezményt kap, így akár 69 fontért magáénak tudhat egy példányt.

Az akcióból még 25 nap van hátra, és még messze járnak a kitűzött kerettől. Az ötlet azonban már most is nagy szelet kavart a médiában, így, ha ezúttal nem járnak sikerrel, már akkor is megérte a próbát. Rengeteg visszajelzést kaptak, és folyamatosan merülnek fel további ötletek a fejlesztéshez.

Kíváncsi vagyok, hogy alakul a napelemes fejhallgató sorsa, érdekes kezdeményezésnek tartom. Az OnBeat Solar Headphones-ról további információt itt találtok.

 

This is Your Brain on Music: Understanding a Human Obsession

Daniel Levitin ezen a címen írt könyvet arról, hogyan működik agyunk zenehallgatás közben, és a zene miként van hatással ránk. Levitint a harmincas évei elején kezdte el igazán foglalkoztatni a dolog, és főleg az, hogy miért tűnnek el tehetséges zenekarok a süllyesztőben, miközben mások egy szempillantás alatt  látványos karriert futnak be. Ezért neurológiát tanult, és a zene ránk gyakorolt hatását pszichológiai oldalról is vizsgálni kezdte. Jelenleg a Quebec-i McGill University pszichológia tanszékének neurológus professzora, és az évek során komoly szakértelemre tett szert a zene pszichológiai, kognitív vizsgálatában, megértésében.


A This is Your Brain on Music azért lebilincselő olvasmány, mert írója, Daniel Levitin maga is végigjárta a szamárlétrát a hanggal, zenével kapcsolatos ismerkedésben, így egészen az alapoktól ad átfogó képet arról, miért, és hogyan hat ránk a zene. Pályáját a szerző gitárosként kezdte, a hangtechnika és a zene mögötti fizikai és pszichológiai tényezők pedig akkor kezdték foglalkoztatni, amikor együttesével stúdióba vonultak. A teljes felvételi folyamatot felügyelte, és kíváncsian követte a hangmérnökök munkáját, figyelve a legapróbb részletekre is. Egyre jobban beleásta magát a felvétel készítés rejtelmeibe, és hamarosan maga is elkezdett ezzel foglalkozni. Beugró hangtechnikusból zenekari producerré vált, és pályája során számos ismert együttessel dolgozott.

A sikerhez nem elegendő, ha egy felvétel szépen szól - a zenének is működnie kell, hatnia kell a hallgatókra. A zenekari imázst most hagyjuk ki a számításból. Producerként Levitint is sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy mi lehet annak az oka, hogy, míg egyes zenekarok egészen egyszerű slágerekkel pillanatok alatt világszerte felkapott sztárrá válnak, addig jónéhány tehetséges csapat elvész a süllyesztőben (pedig lehet, hogy zeneileg sokkal kifinomultabb, összetettebb vonalat képviselnek, jó minőségben). Ez az örök rejtély arra késztette Levitint, hogy a hangokat és az azokból született zenét ne csak fizikai mivoltában vizsgálja, de azok hallgatókra gyakorolt hatásmechanizmusát is feltérképezze. Közel harminc évesen ezért úgy döntött, neurológiát és pszichológiát fog tanulni, és kutatási területeként a hang és zene agyunkra gyakorolt hatását tűzte ki. Mára a terület elismert szakértője lett, és saját laboratóriumot vezet a montreal-i McGill egyetemen.

Hogy a zene iránt fogékony átlagos olvasóval is megértesse, miként vált ki bennünk érzelmi reakciókat egy-egy dallam, Levitin rövid, de annál átfogóbb összefoglalóval indítja könyvét. Leírja, hogyan működik az emberi hallás, miből áll össze a zene, milyen alapvető sajátosságai vannak a hanghullámoknak, és hogyan építkezik a hangzás szólamokból és hangszínekből. A mintegy 55 oldal elmélet koránt sem száraz - Levitin ügyesen lavírozik az egymáshoz kapcsolódó témakörök közt, és mikor a definíciók már nagyon tudományosnak hatnának, zseniálisan világít a dolgok lényegére társművészetekből hozott példákkal.

Hogy mekkora szerepe van az emberi tényezőnek, a hallgatónak a zene és a hangok szempontjából, azt például Newton színekről szóló elméletéhez hasonlítja. Eszerint a minket körülvevő dolgok önmagukban nem színesek, azáltal válnak azzá, hogy rájuk nézünk, és a fényt megtörve, szemünkön keresztül az agyunkban alakul ki a dolgok színezete, mintegy mentális képként. Ha tehát nem nézünk rá valamire, színe sincs, a fény pedig önmagában színtelen.

Ahogy Levitin összegzi:

“A bowl of pudding only has taste when I put it in my mouth – when it is in contact with my tongue. It doesn’t have taste or flavor sitting in my fridge, only the potential. Similarly, the walls in my kitchen are not “white” when I leave the room. They still have paint on them, of course, but color only occurs when they interact with my eyes.”

Az alapfogalmak tisztázását követően zeneelméleti szempontból mutat rá a slágerek hatásmechanizmusaira, majd rátér agyunk működési egységeire is. Az eddig feltérképezett funkciók bemutatásába beleszövi a kutatási folyamatokat is, és az olvasó akarva-akaratlanul önvizsgálatba kezd, hiszen minden egyes példa olyan reakció, ami velünk is számtalanszor megtörténik. Lassan felfogjuk, hogyan fejlődik agyunk a zene hatására, kiderül, egyikünk miért fogékonyabb a zene bizonyos paramétereire, mint másikunk.

Számbaveszi memóriánk működését is, és többek közt például arra is rávilágít, hogy zene hatására ugyanúgy boldogsághormonokat termelünk, mint egy szelet csokoládé elmajszolásakor, vagy bármely más, élvezetes tevékenység közben. Agyunkban új összeköttetések jönnek létre, ha egy kellemes élményhez dallamot párosítunk, és gyerekként sokkal fogékonyabbak vagyunk az újdonságokra, mint felnőtt korunkban. Ez lehet a kulcsa annak, hogy több memóriavesztéssel járó betegségben – például Alzheimer-kórban - szenvedő ember gond nélkül fel tudja idézni kedvenc gyerekkori dallamát, miközben arra sem emlékszik, hogyan került oda, ahol éppen van, vagy, hogy milyen nap van.


Fotó: Owen Egan / McGill University

A neurológiai elméletek nem válnak unalmassá, Levitin rendkívül gördülékenyen fogalmaz, és belátást enged olvasóinak abba is, hogyan működik ez a tudomány, hogy dolgoznak együtt a kutatók, és milyen véletlenszerűen születik közös munka egy tudományos konferencia vacsoraasztali beszélgetéséből. Történeteiből megismerjük őt fiatal kutatóként, és őszinte lelkesedése a téma iránt minket is magávalragad.

Számomra külön szimpatikus, hogy a szerző emberi szemszögből közelíti meg az agykutatás ezen területét. Bár leírja, milyen tudományos álláspontok vannak egy-egy kutatási eredmény mögött, ő mégis kitart amellett, hogy egy ennyire összetett dolgot, mint a zene ránk gyakorolt hatását - egyben ennek a művészeti ágnak a lényegét - nem lehet csupán racionális alapon megmagyarázni. Mint bármilyen kutatásnál, itt is az a végső konklúzió, hogy bármily sokat is fejlődött a tudomány az utóbbi évtizedekben, minél jobban megismerjük agyunk működését, annál több rejtélyre derül fény. A kérdés csak az, hogy mennyire akarjuk beleásni magunkat a témába.

Daniel Levitin könyve jó alap a gondolkodáshoz, és kár, hogy magyar fordításban még nem jelent meg. Mégis nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, mert olvasmányos nyelvezete könnyeden vezeti föl az összetettebb elméleti összefüggéseket, és rengeteget megtudhatunk belőle önmagunkról. A Classic FM Magazine azt írta a könyv kapcsán, hogy aki elolvassa, soha nem fogja úgy hallgatni a zenét, ahogy addig tette. Az első olvasatra túlzásnak tűnő dicséret szerintem megállja a helyét – ha nem is tudatosul bennünk, de a This Is Your Brain On Music nagyban hozzájárul hangzáskultúránk további pallérozásához.

Ha többet szeretnél megtudni a szerzőről, vagy érdekelnének konkrét kutatások és eredmények a témával kapcsolatban, keresd fel Daniel Levitin oldalát.