Régóta kerülgetem a televíziós tehetségkutatók létjogosultságának, hatásmechanizmusának témakörét, mint macska a forró kását. Többször kezdtem cikkírásba róla, ám mindeddig valahányszor úgy ítéltem meg, hogy – mivel véleményem nem feltétlenül pozitív róluk – nem hoznám gondolataimat összefüggésbe a bloggal. A hétvégén viszont személyesen is részt vehettem nézőként egy ilyen műsorban, és a látottak-hallottak egy számomra riasztó trendről árulkodnak, ezért úgy érzem, nem maradhatok néma. Nem akarok beleesni a nagy általánosítás csapdájába, és annyival elintézni a dolgot, hogy az egész úgy rossz, ahogy van – ezt egyébként nem is tartom ilyen formában igaznak -, számomra azonban úgy tűnik, hogy egyre több fórumon találkozhatunk a zeneipari szakma szakmaiságának aláásásával.


Alapvéleményemet rögtön az elején tisztázandó szerintem már jópár éve nem találkozunk valódi tehetségkutatóval. A televíziós vetélkedőket egyértelműen showműsornak tartom, amelyekben egy-egy produkció sikere alig függ annak zenei értékétől, a mérő sokkal inkább az, valami mennyire eladható. Ez eleve ellen megy a tehetségkutatás fogalmának. Egy tehetséges előadó műsora szerintem megragadja a befogadót, egyedi. Mivel a nézettséggel arányosak a reklám és egyéb bevételek, ezért érthető, hogy a tehetségkutatókat szervezők olyan jelenségeket keresnek, amelyek könnyen passzolnak a mai trendekbe. Ennek azonban nem feltétlenül kellene azt is jelentenie, hogy bármi, ami eladható, egyben jó is. Itt lép képbe a minőség megítélése. Ezt persze ahányan vagyunk, annyiféle módon osztályozzuk, mindenképp szubjektív fogalom, de én hiszek benne, hogy szakmai szempontból vizsgálva a zenének igen is vannak objektíven értékelhető paraméterei. Ezek az objektív paraméterek határozzák meg a műsor által képviselt színvonalat, és ebben van hatalmas felelőssége a szerkesztők mellett a mindenkori szakmai zsűrinek.

Amikor egy licencszerződésen alapuló zenei tehetségkutatón a szakmai zsűri véleménye egy be nem válogatott produkció után az, hogy „ha láttuk volna a fizimiskádat...”, akkor nem szabadna azon csodálkozni, hogy mennyire leamortizálódott az utóbbi években az énektudásról alkotott képünk. Még csak nem is az a fő gond, hogy a mai tehetségektől alap elvárás, hogy képernyő kompatibilisek legyenek, hanem, hogy az évek során hasonlóan elhangzó szakmai bírálatok torz képet és értékrendet tettek általánosan mérvadóvá. Egy széles réteg elhitte, hogy aki TV-ben énekel, az tehetség, és, hogy minden egyes produkció értékelhető. Szuperlatívuszokban zengenek ódákat egy-egy látványos, ám hamiskás sláger után, és csábos szempárok miatt hullanak ki a kevésbé vizuálisan szofisztikáltak. Rövidtávon az egyéniség érdekes, ám hosszabb távon veszélyes – amennyiben a versenyző tervezi, hogy minél tovább marad a cirkusz része.

Lehet azon is vitatkozni, mennyire kreatív egy-egy tehetségkutató zenei kínálata, de ha elfogadjuk a játékszabályokat, a karaoke stílusú mímelésnek gyanúsnak kellene tűnnie – ehelyett futószalagon kapjuk belőle az újabb kiadásokat. Az értékelésben alig hangzik el szakmailag alátámasztott érv és ellenérv, ellenben egy-egy frappánsan felkavaró, olykor profán reakcióról még hetekig lehet tartalmat generálni a bulvár sajtónak. A kivételeket leszámítva (mert szerencsére azok is akadnak) valós teljesítmény a képernyőre optimalizált koreográfián és az előre felvett élő előadáson felül pedig ritkán adatik meg.

Ijesztően hasonló ez ahhoz a képhez, amit a Nirvana a 90-es években vetített elénk a Top Of The Pops színpadán – látványalapú szórakoztatóipar, ahol a vizualitás mindent visz, és a tartalom szinte lényegtelen.

A szenzáció érdekében a rendezők már azon sem fáradoznak, hogy a látvány legalább megpróbáljon becsapni minket. Sorban közvetítenek kábel nélküli gitárszólókat, póker arccal fitness videóba illő koreográfiával tökéletesen elénekelt slágereket, és az sem annyira felkavaró, ha itt-ott elcsúszik a tátika a playback-hez képest.

Pedig szerintem itt van valahol az a határ, ahol a szakmának egyöntetűleg kellene kiállnia magáért, és tüntetőlegesen nemet mondani az egészre. A Dal legutóbbi elődöntőjében a Mystery Gang volt az egyetlen, aki a játékot nem volt hajlandó komolyan venni –nem próbálták meg valódinak beállítani a hamist, jól érezték magukat, és show műsort csináltak a bábszínházból. A zsűri azonban erről a produkcióról is komoly véleményt igyekezett formálni, és közszolgálati küldetésükként az egekbe magasztalták a rockabilly műfaját. Ami szép üzenet, csak kissé megkésett.

Ami talán ennél is aggasztóbb jelenség, az a zeneiparban résztvevő szakmák lassú, ám folyamatos semmibe tiprása, ami gyakran egy-egy elejtett félmondat formájában, de sajnos folyamatosan, több helyen előforduló dolog. Gondoljunk csak a TV műsoroknál maradva a megjegyzésre, hogy hiszen itt a stúdióban teljesen mást hallunk, mint amit a nézők a képernyő előtt (Gundel Takács Gábor ehhez legutóbb azt is hozzáfűzte, hogy “a képet manapság már 3D-ben nézzük, de a hangtechnika még nem tart itt”...), a szakmai kerekasztal beszélgetések egy-egy megjegyzésére, ami a hangtechnikusokra keni a be nem kapcsolt mikrofon problémáját, vagy egyszerűen a gépezetbe sorba álló újságírói szakvéleményekre.

Remélem, hogy ez a folyamat még visszafordítható. Bízom benne, hogy sokan vannak még, akik gondolkodnak is, miközben a tévét nézik, és saját elvárásokkal rendelkeznek a minőség iránt. Ehhez elengedhetetlen a megfelelő viszonyítási alap. Ha nem vigyázunk, felnőhet egy generáció, akik már csak a mai produkciókhoz tudják mérni, amit tapasztalnak, s így könnyen áldozatául eshetnek a média felkészületlenségének.

Elrettentő példaként íme egy felvétel egy olasz televíziós műsorból. Az előadó a Muse. Miután csak playback szerepelhettek az adásban, gondoltak egyet, és csavartak a dolgokon. Valóban lehetséges, hogy ez a rendezők közül senkinek nem tűnt fel?

Ne felejtsetek el szelektálni.