Hova kerültem?

Ezen az oldalon Török Kati írásai gyűlnek.

Gondolatok zenéről, kultúráról, médiáról. Érdekességek és érthetetlenségek - hangzáskultúrán innen és túl.

Ha olvasod, annak örülök.
A visszajelzéseknek még inkább.

Hozzászólhatsz akár itt, akár a
gizellakatalin@gmail.com e-mail címen.

Jó szórakozást!

Feedek
Megosztás
"A zene azé, aki megműveli."

Ismerjétek meg a zenés műsort, aminek az asszisztense vagyok:

Vámos Miklós minden csütörtökön egy-egy közismert személyiséggel beszélget, és zenél. Néha slágereket, néha klasszikusokat megénekelve. A Kalózadásban nincsenek szabályok - a Rabindranath Tagore kalózhajó fedélzetén bármi megtörténhet.
További információ a képre kattintva.

Támogatás


Angol nyelvű tematikus oldal Budapestről:

Discover Budapest, learn English and discover Dan's piano music world. Meet native Hungarians, ask questions and share your photos and experiences.


Zene határok nélkül

Friss információk a zenei világból, érdekességek, újdonságok.

Steven Seagal és a blues


Fotó: Soós Lajos / MTI

Az ezerarcú akcióhős tegnap este a Kongresszusi Központban adott koncertet a Steven Seagal’s Blues Band-del, amire egészen biztos vagyok, hogy sokan csak azért mentek el, hogy élőben láthassák, kifejezőbb-e az arca, ha zenél és nem színészkedik. Én is úgy érkeztem a koncertre, hogy semmit nem tudtam a zenei múltjáról – bár rebesgették, hogy régebb óta játszik együttesben, mint hogy befutott színész lett. Kifejezetten jól szórakoztam, bár inkább érdekes élménnyel lettem gazdagabb, mint kiemelkedő zenei tapasztalattal.


A Budapesti Kongresszusi Központ idén nyáron lecsapott a zenélő színészekre – a Hollywood Music Fesztivál keretein belül tegnap este Steven Seagal, július 19-én pedig Hugh Laurie ad majd koncertet, mindkét előadó blues zenekarral. A műfaj hangulatából adódóan kíváncsian vártam, hogyan szól majd egy ilyen koncert a hely pompájában – a központ koncert terme igazán letisztult és impozáns -, és az összhatás szerintem elég kajlára sikerült. Eleve a közönség összetétele is igen eklektikus volt; pólós-papucsos idős blues harcos és kosztümös-körömcipős jómódú házaspár épp úgy ült a nézőtér foghíjasan telt soraiban, mint a színész legendáért rajongó vörös rúzsos ötvenes, és pár 30 év körüli fiatal „Make a selfie” feliratú Seagal arcképes pólóban (akik nem jártak sikerrel az este folyamán). A jegyárak igen magasak voltak, így nem volt telt ház, de a színész miatt érkezők nem is nagyon foglalták el helyeiket az előzenekar – a Modern Art Orchestra – koncertje alatt. A kortárs jazz és klasszikus zenét játszó big band pedig mindent megtett a hangulat megalapozásáért. A közreműködők közt volt Takács Noémi is, akit a BülBüls-ből ismerhettünk eddig.

Némi késéssel, negyed 9 után sétáltak be a színpadra a Steven Seagal’s Blues Band tagjai, akik rövid felvezetés után be is mutatkoztak. Két gitár, basszus gitár, dob, szintetizátor (zongora és hammond orgona), három vokalista és egy hegedűs. Egytől-egyig tapasztalt zenészek, akik a hangszeres játék mellett a közönség szórakoztatásáért is mindent megtettek. A vokalista lányok tipikus tánca rögtön megalapozta a hangulatot. Mikor már mindannyiukat megismerhettük, mint box mérkőzésekkor, külön felkonferálták Steven Seagal-t, aki nyomban a húrok közés csapott. Semmi felhajtás, póker arc, és szólt a blues. A szám végén gitárt cserélt, ami számomra elég komikusnak hatott: a pocakja fölé lógatott gitár hevederjét kicsatolta, mint egy puskát a gitár technikus kezébe nyomta, majd mozdulatlanul állt, amíg a technikus szabályosan ráadta a másik hangszert, és bekötötte a kábelt.

A hangzás sajnos nem volt tökéletes – eleinte az énekből is keveset hallottunk, de a hegedű és a vokalisták is eltűntek néha a hangzavarban, míg a lábdob az ember torkában dübörgött. Ennek ellenére a zene kellemes volt, autentikus blues, annak magávalragadó egyszerűségével. A show-t Seagal az együttes többi tagjának hagyta – a bonyolultabb énekes részeket a gitárosok vitték, de ahol kellett, ő is beleadott apait-anyait. Miután túltettem magam a filmes múltja miatt mindannyiunkban ott lappangó képzavaron, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy jól csinálja, amit csinál. Szerintem a blues számára igazi kikapcsolódás lehet, nem vágyik a frontemberi szerepre, egyszerűen csak zenélni akar. Gitárszólói a helyén voltak, amennyire hallható volt tisztán és dinamikusan énekelt, és az improvizatív részeknél őszintén el-elmosolyodott, amit öröm volt látni. A számok közt megköszönte a jelenlévőknek a lelkesedést, és elmesélte egy-egy dal történetét – hogy kitől tanulta, vagy miért fontos neki.

A rövid, alig több, mint egy órás koncert közepén az egyenlőség és szabad vallás gyakorlás fontosságát emelte ki, a My God című dal beharangozásaképp. Számomra ez a dal volt a koncert csúcspontja. A téma mellett az ének stílus is remekül megválasztott, és amit a hegedűs játszott ebben a dalban, az egészen lenyűgöző volt. Mintha egy mini hegedűverseny lett volna – a zenekar többi tagjával hol harmóniában, hol teljesen disszonánsan kerekítette a dallamot, ezzel keleties hangulatot és különös atmoszférát adva az egésznek. Sajnos felvételen nem az igazi, pedig szívesen újrahallgattam volna. A blues élő műfaj.

A közönség elég visszafogottan viselkedett a koncert alatt. Nem tudom, hogy ez a helynek köszönhető-e, vagy egyszerűen csak többségben voltak azok, akiket csupán Steven Seagal, mint színész vonzott az eseményre, és a zenére kevésbé voltak kíváncsiak. Mindenesetre a csendes-ülős alaphelyzet nem illett a blues-hoz. A rövidke koncert után visszatapsolt zenekar invitálta is a nézőket, hogy pattanjanak fel székeikből, és táncoljanak együtt a ráadásra. Ami ez után történt, számomra döbbenetes volt.

A teljes koncert alatt akadtak, akik fényképezni, videózni próbáltak telefonjaikkal, ami többnyire sikerült is, bár a biztonsági személyzet többször helyükre utasította a színpad széléhez osonókat. A szabad felállni felszólításra viszont mindenki előre nyomult, és sorban készültek a selfie-k, az emberek egymást fotózták, videózták – az egész olyan volt, mintha a zenekart, mint cirkuszi majmot próbálták volna megörökíteni. Számomra íratlan szabály, hogy koncerten, előadáson nem fényképezek (ha csak erre nincs engedélyem), és, bár nagy volt a kísértés, mert jó helyen voltunk, most is tartottam magam ehhez. De az egészben leginkább az zavart, hogy azzal, hogy mindenki korlátlan mennyiségben és a lehető legpofátlanabb módon igyekezett fényképeket készíteni, szerintem teljesen tiszteletlenek voltak az együttessel szemben. Egyszerűen elszomorít, hogy a 21. században ez a menő – a látvány mindenek felett. Annak a pár embernek, aki valóban táncolni próbált volna, minden kedvét elvette ez a jelenet. A ráadást követően elvonuló zenekar pedig még ki sem ért a színpadról, amikor mellőlünk valaki már hangosan reklamált: „Remélem, játszanak még. Nehogy már ennyi pénzért csak ennyit játsszanak!”

Ettől a kiábrándító végjátéktól eltekintve pedig szerintem kifejezetten szórakoztató volt az este. Egyszerű blues, rutinos előadásban. Igaz, ha nem kaptunk volna ajándék belépőt, nem hiszem, hogy ilyen mélyen a zsebembe nyúltam volna egy ilyen élményért cserébe, de így mindenképp érdekes volt.

Egy olyan embert ismertem meg, aki szeret zenélni, és csupán a zenélés öröméért. Én úgy láttam, a hírnév, a hisztéria és a sztárolás tökéletesen lepattan róla. Tegnap este óta úgy érzem, Steven Seagal sokkal jobb zenész, mint amennyire sokszínű színész. Kíváncsi vagyok, Hugh Laurie esetében ugyanez lesz-e az összhatás.

 

Zene és erőszak

A napokban terjedt el az interneten az Amnesty International kampánya, amelyben az erőszakkal kikényszerített vallomások ellen tiltakoznak sokkoló plakátokkal. Az egyiken Iggy Pop látható erőszakkal kicsikart vallomásával, miszerint „Justin Bieber a rock’n’roll jövője”. Hatásos reklám, és elgondolkoztatott zene és erőszak kapcsolatáról.

„Kínozz meg egy embert, és bármit be fog vallani.” – olvasható a plakáton. A kampányban Iggy Pop-on túl a Dalai Láma és Karl Lagerfeld is részt vesz, egytől-egyig összeverve, olyan kijelentések mögé állva, amelyet biztos, hogy nem gondolnak őszintén.

“Semmit sem ért el az életben az, akinek 50 éves korára nincsen Rolex karórája” – állítja a Dalai Láma, Karl Lagerfeld szerint pedig “A divat csúcsa a hawaii mintás ing és a tangapapucs”.

A kampány a kínzással kikényszerített vallomások ellen szól, és az Amnesty International nemzetközi oldalán pontos leírást kaphatunk arról, mennyi féle módon csikarnak ki vallomásokat a fogvatartottakból világszerte. Iggy Pop és Justin Bieber párosításával sikerült olyan összhatást elérni, hogy mindenki egyből felkapja a fejét a hirdetésre – a fókusz itt a fizikai erőszakon van, a zenei ismertség csupán hátszél az üzenet célbajuttatásához. Az akció PR fogásnak sem lenne utolsó, ám ez esetben jó ügyet szolgál.

A zene ugyanakkor kellemetlen is lehet, és használható katonai céllal is. A BBC pár éve arról számolt be, hogy az Egyesült Államok katonái iraki hadifoglyokat igyekeztek zenével megtörni. Gyermekdalokat – például a Szezám utca zenéjét – és Metallica dalokat játszottak nekik folyamatosan, hogy az alvás megvonásával és a konstans, számukra kulturálisan idegen zenétől megtörjenek, és könnyebben megeredjen a nyelvük. Mark Hadsell, az amerikai hadsereg lélektani műveleti osztályának őrmestere a Newsweek magazinnak így összegezte az eljárás hatásmechanizmusát:

“Ezek az emberek nem hallottak heavy metal-t. Nem tudják befogadni. Ha 24 órán keresztül játsszuk nekik, az agy és test funkciói kezdenek megcsúszni, a gondolkodás lelassul, és az akarat megtörik. Ekkor jövünk mi és kezdünk beszélni velük.”

De nem csak a Metallica az egyedüli zenekar, aki belekeveredett ilyen ügyletekbe. 1989-ben Panamában a Noriega-t körülfogó amerikai csapatok a lélektani hadviselés részeként Van Halen Panama című számát játszották non stop, megint máshol pedig az alvásmegvonáshoz alkalmaztak black metal zenét.

A módszer ellen tiltakozva nem csak az Amnesty International kongatta meg a vészharangot, a zenészek is elhatárolódtak a zene kínzó eszközként alkalmazásától. 2008-ban Zero dB néven indítottak egy kezdeményezést, amelynek célja felhívni a közvélemény figyelmét a jelenség létezésére, és arra buzdítani a kormányokat és az ENSZ tagjait, hogy tegyenek a gyakorlat visszaszorításáért. A Szezám utca zenéjének szerzője mellett olyan előadók csatlakoztak a kezdeményezhez, mint például Tom Morello, a Massive Attack, az REM, a The Roots, a Rise Against, a Pearl Jam, Trent Reznor, Jackson Browne, T-Bone Burnett, David Byrne, és a Skinny Puppy.

Amellett, hogy az eljárás személyiségi jogokat sért, a dolog nemzetközi szerzői jogi szempontból is aggályos – ugyanis, ha egy dalt nem magáncélú felhasználásra játszanak le, akkor azért jogdíjat kell fizetni. Ez pedig a Guantanamóban használt dalok kapcsán feltehetően nem történt meg, ahogy arról a The Guardian David Gray Babylon című dala kapcsán beszámolt 2008-ban.

Mindegy, hogy milyen zenéről van szó, folyamatos, hangos ismétlés mellett bármilyen hang hatás kínzó eszközzé válhat. Az emberi hallás sajátosságain és a fájdalomküszöb megléte mellett pszichikai hatása, ami igazán veszélyes. Nem véletlen, hogy a pop kultúrában is megjelent a zene, hang és fény együttes használata, mint manipuláló módszer. A Clockwork Orange-ben például a főszereplőt brutális agymosási kísérletnek vetik alá, aminek hatására bizonyos klasszikus zenei darabok hallatán fizikai fájdalmat képes érezni.

Borzalmas, hogy ilyen célra is használható a zene, de fontos, hogy tudjunk róla. Bízzunk benne, hogy a nemzetközi felháborodás célt ér, és ezt a módszert sehol nem használják többet.

Ha szeretnétek többet megtudni a témáról, a Wikipedia oldala jó kiindulási pont.

Lezárásképp szóljon Alanis Morissette Utopia című dala – a szebb jövő reményében.

 

3+1 érdekes hangszer

Zenélni szinte bármivel lehet – gondoljunk csak gyerekkori játékunkra, amikor fűszálat az ujjaink közé szorítva fújtunk egy-egy dallamot, vagy a fésűből csaltunk ki hangot zsebkendőn átfújva. Van, aki zöldségekből gyárt hangszereket, és akad, aki jégből. Most az extremitásoktól némiképp távol maradva 3+1 olyan hangszert szeretnék bemutatni, amelyeket kevésbé ismerünk, pedig igazán egyediek.

1. Kahon/cajon

A peruból származó doboz hangszer talán a legismertebb a gyűjteménybe került darabok közül – bár romkocsmás csendesülős koncerteken találkozhatunk vele, de ezt sem ismerik túl sokan. Eredetileg tisztán fából készül, és a játékos a doboz tetején ülve az első falat ujjaival, kezével szóllatatja meg. A hang a hátsó fal hangnyílásán szólal meg, és a hangszerbe húrokat vagy csögőket csempészve (ez már modernebb újítás) egészen pergőszerű hangot is képes kiadni. Attól függően, hogy az első oldalt hol és milyen erősen ütjük meg (illetve annak függvényében, hogy mivel – mert használhatunk a megszólaltatáshoz különböző eszközöket – kefét vagy dobverőt is) sokféle hangot képes kiadni magából.

A hangszer a 18. századra eredeztethető vissza, az Amerika spanyol lakta területeire - főleg Peruba - szállított afrikai rabszolgák hangszere volt.  Mivel a rabszolgáknak megtiltották a zenélést, a doboz forma tökéletes álca volt, hiszen a hangszerek szimpla ülőalkalmatosságok is voltak egyben. Hangzásviláguk tökéletes volt az afrikai zenék kíséréséhez, és később a latin zenei műfajok -mint például a flamenco - is átvették a kahon használatát. Idővel a világ több pontján is népszerűvé vált, és ma már zenei stílustól függetlenül találkozhatunk vele.

2. Hang drum

Futurisztikus megjelenésével leginkább egy UFO-ra hasonlít a második videóban a kahon-hoz társított Hang drum, amit csak 2000-ben fejlesztettek ki Svájcban. A 2001-es Frankfurti Zenei Vásárban bemutatott ütőshangszer lényegében két öblös acéledény speciális egymáshoz rögzítéséből áll, amelynek az alsó részén kör alakú kivágást helyeztek el (Gu), felső oldalán pedig hét-nyolc hanggödör és egy dudor (Ding) található. A hangszer teste rezonátorként működik, a Gu és Ding egymáshoz képest harmonikus (többnyire oktáv, de ez a hangnyílás befogásával változtatható) hangtávot ad, a felső testen található hang gödrök pedig ezekhez képest is egész hangokra helyezkednek el.

Többnyire kézzel, kézfejjel, és az ujjakkal szólaltatható meg – már egészen finom érintésre is hangot ad. Nem tekinthető dobnak, hiszen annál sokkal finomabb dinamikával rendelkezik, és attól függően, hogy a kéz melyik oldalával, hogyan érintjük meg, hangzása is más és más. Hol hárfához hasonlít, hol az udu-ra, de megnyugtató hangja a hangtálak hangzásvilágát is felidézi.

Budapesten az A38-on lehetett ilyet élőben hallani, a nemrég itt járt Björk dobos, Manu Delago előadásában, de felbukkan hangszer bemutatókon és utcai zenészek kezében is.

 

3. Mbira/Kalimba

A Hang drum-hoz egészen hasonló hangot adó hangszert, az Afrikából származó mbira-t (vagy ismertebb nevén kalimbát) egészen más módon kell megszólaltatni – ez már nem ütős, hanem pengetős hangszer, szokták hüvelykujj zongorának (thumb piano) is nevezni. A fa test a rezonátor, amelyet a hozzá erősített fém lapocskák megpengetésével szólaltathatunk meg. Az egészen kis testű, kézben tartható változattól több oktávos, „asztali” verzióig több féle kialakításban elterjedt.

A mbirát már 3000 évvel ezelőtt is ismerték és használták – a dzavadzimu mbirát Zimbabwe nemzeti hangszereként Shona vallási ceremóniák zenei aláfestéséhez használták. A zimbabweiek az „ősök hangjának” nevezték a mbira hangját. Engem a szélcsengőkre emlékeztet, szerintem nagyon megnyugtató.

 


Az eddig szerepelt hangszerek egytől-egyig az idiofon hangszerek csoportjába tartoznak. Ezek olyan hangszerek, amelyek teljes testük rezgésbe jövetelével adnak hangot, membránok és húrok nélkül. Fizikai – akusztikai kialakításuk lényege, hogy rezgésbe hozzuk a hangszer testét, és ennek a rezgésnek a frekvenciáját módosítva (a rezonancia nyílás méretének változtatásával vagy a test formai kialakításával) érhetjük el a kívánt hangmagasságot.

A lista ráadás hangszere némileg különbözik az eddigi háromtól, ugyanis annál nem zárt testről van szó, hanem egészen másról.

 

+1   Üveg harmonika (Glass armonica)

Az üveg harmonika azt a jelenséget használja ki, hogy ha egy üveg száját nedves ujjal megsimítjuk, a surlódás következtében az üveg rezgésbe jön és hangot ad. Erre az effektusra már a reneszánsz korban felfigyeltek, és Richard Pockrich ír muzsikus volt az első, aki kifejezetten üvegedényekkel zenéléséről vált híressé az 1740-es években. Az edények finom hangolása a beléjük töltött víz mennyiséggel elég macerás (bár Pesten is rendszeresen lehet találkozni utcazenészekkel, akik több tucat finoman behangolt üveggel egészen komoly zenekari műveket is képesek előadni).

Benjamin Franklin egy az üveg tulajdonságairól szóló előadáson szeretett bele az üveg zene hangjába, és az ötletet tovább fejlesztette. Különböző méretű üveg edényeket egy forgatható rúdra helyezett, amelyet nedves ujjal a zongorázáshoz hasonlóan lehet megszólaltatni. 1761-ben kifejlesztett glass armonica-ja annyira sikeres lett, hogy több zeneszerző – köztük például Mozart, Handel és Beethoven - is írt darabokat erre hangszerelve. Mesébe illő hangja van.


Remélem tetszett az összeállítás. Gyűjtöttem még jópár hangszert – ezeket egy következő részben osztom majd meg veletek. Ha ismertek más érdekes hangszert, ami kár lenne, ha kimaradna, osszátok meg velem. Várom hozzászólásaitokat itt is és Facebook-on is.

 

That’s not my name!

A zenekari brandépítés fontos alapköve az együttes nevének kiválasztása. Egy jó név könnyen megjegyezhető, hangzatos, és illik a zenekar stílusához. A következő lépések egyike a név formába öntése. Bevett dolog, hogy a kiadványokon szerepel a zenekar logója, amihez illeszkedik a komplett design. A külcsín legalább annyira fontos, mint a belbecs, és ma már egyre több zenekar építi tudatosan brand-jét jól koncepcionált megjelenéssel. Ha azonban ilyen szemmel vizsgáljuk az ismert és feledésbe merült zenekarokat, előadókat, akkor a tudatos brandépítés mellett számos furcsaságra is rábukkanhatunk.


Nirvana, Greenday, Metallica, Led Zeppelin, Guns’n’Roses – egytől-egyig olyan zenekarok, akik neve beleégett a memóriánkba, és nem csak hangzásuk miatt, hanem jellegzetes megjelenésükért is. Még rengeteg olyan együttest lehetne felsorolni, akiknek a neve hallatán nyomban beugrik lelki szemeink előtt a zenekari logó, vagy az együtteses pólók képvilága. Azt hihetnénk könnyű jó elnevezést találni, hiszen sokszor egészen véletlenszerűen egymás mellé tett szavakból születnek a legütősebb zenekarnevek. A világháló ráadásul tele van random név generátorokkal és szakmai jótanácsokkal, amik segítségével gyerekjáték az egész. A végeredmény általában valami hangzatos – ám nem mindenki tartja szem előtt ezt a szempontot.

Édesapám egyik kedvenc zenekara például minden generáció memóriáját erősen igénybe veszi. A Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick & Titch név ráadásul elsőre nem csak hosszú, de nehezen érthető is. Az együttes tagjainak nevéből született címben az akkoriban még angolul kevésbé tudók egy bónusz tagot is felismertek, így sokan Dave Dee, Dozy, Beaky, Mick, And és Titch néven tartották számon őket.

Az egy, maximum két szavas nevek mindenképp könnyebben megjegyezhetőek, és nyomtatásban is jobban mutatnak.

Album cím választásakor is célszerű betartani a legyen egyszerűen hangzatos és tömör irányelvet, bár néhány lemez éppen azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy első olvasatra összetett címe szöget üt a fejünkbe. Ilyen szempontból szeretem a Dereng zenekar címeit – egyik albumuk például A szén-dioxid összegyűjtése és visszasajtolása földtani szerkezetekbe címet viseli, és számaik külön-külön is igen figyelemreméltó címekkel bírnak (Progresszív magyar kesergő, A félresikerült anyáknapi csokor). Maximum derengeni fog, hogy mi is volt a cím pontosan, de biztos, hogy emlékszel rá, hogy ilyet máshol nem hallottál.

Akár a könnyen megjegyezhetőségre, akár a bevett normáktól eltéréssel érdekessé válva igyekszik egy-egy csapat figyelmet nyerni magának, a név és cím választás fontos teendő. Bár a digitális zene megosztás óta ezeknek kicsit csökkent a jelentősége - hiszen az online világban minden egy-egy kattintássá egyszerűsödik, így a címeket nem feltétlenül kell egyből megjegyezni, elég, ha kattintásra ösztönöznek -, a jellegzetes zenekari design-nal még mindig lehet közönséget hódítani.

Az itthoni zenekarok közül a Mius és a Zagar használja szerintem például ügyesen ezt a fegyvert. Mindkét együttesre a letisztult vizuális megjelenés, a kifinomult vonalvezetés és modern fényesség jellemző. A limitált példányszámban megjelent Tessellation lemez önmagában is gyönyörű, a Zagar pedig főleg zenekari fotóival és borító képeivel alakított ki olyan vizuális világot (a fotós, Kóti Réka segítségével), amiről akkor is felismerhető az együttes, ha a zenekari logó nincs is belerejtve a képbe.

Az egységes megjelenés tervezése külön művészi munka. A fizikai formátum ráadásul az utóbbi időben felértékelődött, hiszen egyre kevesebb lemezt vehetünk ténylegesen a kezünkbe.

A Wannabe Records a hagyományos kiadványok vizuális értékére hívja fel a figyelmünket. Rendhagyó kiadóról van szó, ugyanis ők képzeletbeli zenekarok nem létező lemezeinek felvételével, kiadásával és forgalmazásával foglalkoznak. A kiadványok teljes artwork-je megtekinthető oldalukon, rövid, ám velős leírással. Vannak visszatérő zenekarok – mint például az Astronauts On The Beach, aminek több albuma is napvilágot látott a Wannabe Records gondozásában -, és olyan ínyencségek is, mint például az EL,LEFT - Easy EP kiadványa, amit a kiadónál a következőképp aposztrofáltak: “zene országot, zoknit vagy férjet elhagyóknak”.

Érdemes alaposan végigjárni a honlapot, mert jókat mosolyoghat az ember az olyan gyöngyszemeken, mint a Kortynyi Love, vagy a mára szintén feledésbemerülő Naspolya fanzine első lapszáma. Kazetta és bakelit design-ban is utaznak, a hozzáillő marketing szöveggel – igazi párhuzamos univerzumot teremtve.


A fiktív zenekarok kitalálása azonban nem csak a Wannabe Records sajátja – egy másik ínyencség a szónikus vinileket bemutató fiktography blog, ahol nem csupán a kitalált zenekarok nevével és albumaik, zenéik címével kerülhetünk közelebbi ismeretségbe, de egészen új zenei műfajokkal is. Rémület-funk, folkos hatású (mondhatni tájköltészeti) okkultista rock, folk-tradicionális blackmetálba oltott punk-hardcore, sátánista tájcore és folkos hatásokat előtérbe helyező reneszánsz polip-metál – csak pár példa az oldalon megjelent bandák műfaji sokszínűségére. A Hírcsárdás stílusban vezetett oldal rendkívűl szórakoztató – egyszerre mutat görbe tükröt a rock újságírók mindent beskatulyázó modorosságának és repít vissza a tinikorba, amikor még mindenkinek mindenről megvan a véleménye, és amikor még mérvadó volt egy-egy magazin vagy haver ajánlása, véleménye. A nyelvi trágárságon túllépve elég addiktív az oldal – nekem rögtön beugrott a Metal Hammer egyik Opeth cikke, amiben a zenét a következőképp definiálták: “pszichedelikus death metal epikus elemekkel tarkítva”.

Mi ebből az egészből a tanulság? Talán, hogy egy jó csapatnév messze túlmutathat csupán a zenekarok beazonosíthatóságán. Ha pedig mégsem, úgy is lehet megnyerő.

Nektek volt kedvenc különc zenekarotok? Esetleg rendhagyó zenei stílusmeghatározásotok? Osszátok meg hozzászólásban, vagy a blog Facebook-oldalán.

 

 

Teret a hangnak! – az együtt éneklés öröme


Fotó: http://www.theblazingcenter.com

Szombaton a józsefvárosi Palotanegyedben kerül megrendezésre a Kórusok Éjszakája, egy önszerveződő rendezvény, ami azt tűzte ki céljául, hogy változtasson a kórusokhoz való hozzáállásunkon. Kórusban énekelni ugyanis sokak szerint ciki, pedig az együtt éneklés örömét bárki megtapasztalhatja, aki nem szívbajos kipróbálni magát. Ráadásul ma már nem feltétlenül csak a klasszikus énekeket gyakorolhatjuk csoportostul – bár a kórusban éneklés még mindig szubkultúrának számít, az utóbbi években látványos fejlődésen ment keresztül a műfaj.

Ez annak is köszönhető, hogy az internettel kinyílt a világ – elavult megállapításnak hangzik, de azzal, hogy a különböző megosztó oldalakon tájékozódni lehetett arról, hol tart a dolog a világ különböző részein, új távlatok nyíltak meg. Annak idején én is énekeltem az iskolai kórusban, ami tanítás előtti próbákból állt, amiért felcseperedvén egyre kevésbé lelkesedtünk, mert ugyan mi fejlődtünk, de mindig ugyanazokat a hagyományos kórusműket kellett énekeljük. Az iskolai kórus lét csúcsa az volt, hogy az ember elénekelhette az Ave Maria szólóját a karácsonyi hangversenyen. Félreértés ne essék, ettől még szerettem a kórus létet, mert jó kis csapat verbúválódott össze, és sok mókás élményben volt együtt részünk – viszont mindig irigykedve vártuk a szomszéd iskola kórusát, akik a hagyományos dalok mellett gospeleket és modern slágereket is átdolgoztak.

Amerikában a gospel kórusok megítélése teljesen más, mint az itthoni kórusoké – gospel kórusban énekelni menő dolognak számít (ami nyilván a műfaj zenei sajátosságának is köszönhető), és, mivel annyi világsztárról derült már ki, hogy fiatal korában gospelt énekelve tűnt ki a tömegből, ez az elfoglaltság a tinik szemében is más megítélést nyert. Karácsony környékén rendszeresen látni gospel koncertek plakátjait, és aki részese volt már ilyennek, az tudja, hogy mennyivel vidámabb az egész, mint a hagyományos karácsonyi hangversenyek. A Harlem Gospel Choir talán a legismertebb ilyen kórus idehaza, akikre elég ránézni, hogy az ember elmosolyodjon – a felemelő dalok mellett megjelenésükre is sokat adnak: a színes fellépő ruhák és a szolid, de egységes koreográfia sokat dob az összhatáson.

Hogy a kórus kultúra életben maradhasson, és mind több ember szeresse meg az együtt éneklést, jópáran szakítottak a hagyományos kórus irodalommal, és aktuális slágereket gyúrtak át kórusművekké. A Pitch Perfect című film eltúlzott, nagyon amerikai világában is a nyerő kombináció a mash-up jelleggel összegyúrt ének, trendi koreográfiával. Ugyan ezt én már túlzásnak tartom, de vannak kreatív csapatok, akik ízléses határok közt valósítanak meg hasonló elképzelést.

Ilyen például a UC Men’s Octett, akik mindig aktuális slágereket, vagy örökzöldeket dolgoznak át többszólamú művé.

A dolog azonban meg is fordítható. Imogen Heap Just For Now című, eredetileg loop technikával előadható, egyszemélyes dalát például számos kórus előadta már, és a Hide and Seek is igen népszerű tőle. Ezen a felvételen a Washingtoni Egyetem kórusával közösen énekli ezt a dalt:

Az acappella a tehetségkutatókban is időről-időre feltűnik – legutóbb például a Fool Moon-ra kapta fel mindenki a fejét A Dal válogatásain. Persze őket is igyekeznek beszorítani a fiú csapat kategóriába, hiszen a látvány az igazán eladható, de nem vitatható el tőlük, hogy sokat tettek azért, hogy felhívják az emberek figyelmét az emberi hangban rejlő lehetőségekre.

Acappella téren nekem az egyik kedvencem a dán Local Vocal best of 90-es évek összeállítása. Biztos vagyok benne, hogy mosolyt csalnak videójukkal bárki arcára, aki ebben az időszakban volt fiatal.

Amellett, hogy profin adják elő az ügyesen összefésült sláger csokrot, a minimalista, mégis szórakoztató klippel arra is rámutatnak, hogy bárki énekelhet kórusban – fiataltól az idősekig, férfiak és nők vegyesen, nincs semmilyen korlát, csak az elszántság szükséges. Maga a gyakorlás pedig kifejezetten jó móka.

Kórusban énekelni kikapcsolja az embert, hiszen muszáj odafigyelnie nem csak saját magára, de a többiekre is – igazi csapatmunkát igényel, növeli az empátiás készséget, és állítólag még a szervekre is jó hatással van az éneklés, mint tevékenység.

A szombati programok a Kórusok Éjszakáján a Palotanegyedben erre szeretnék felhívni a figyelmet, és remélhetőleg közelebb hozzák a kórusokat – de főleg az éneklést - az átlag emberekhez. Flashmobok, interaktív produkciók, hagyományos és utca koncertek, éneklő utca – változatos programot ígérnek.

Én mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, milyen másokkal együtt énekelni, mert veszíteni valónk nincs, viszont új élménnyel gazdagodhatunk. Legrosszabb esetben a végeredmény hamiskás lesz – de attól lesz igazán emberi.

 

Digitális zenei intelligencia – a jövő a programozásé?

Régóta nem készítettem videós bejegyzést a blogra, viszont a technika fejlődése és a digitális zeneszerkesztés világa már régóta lenyűgöz. Mivel az utóbbi időben több érdekességre is bukkantam, úgy éreztem, itt az ideje megosztani ezt veletek is. Azt hiszem, a mai gyűjtemény tökéletes felvezetője Beck Hell Yes című dala, a hozzá készült klippel. Please enjoy!

 


 

Azzal, hogy már teljes mértékben digitálisan is lehet zenét írni, a szerzői élmény új dimenziói nyíltak meg előttünk. Már nem akadályozhat minket a hangszerek korlátozott felhasználhatósága, kellő kreativitással bármilyen hangszínt, hatást elérhetünk, sőt, akár olyan hangszert is megszólaltathatunk, ami a valóságban nem is létezik. Vagy azért, mert még nem találták fel, vagy, mert fizikailag megvalósíthatatlan. Hogy érthetőbb legyen, mire gondolok, nézzétek meg az Animusic egyik videóját:

A számítógépes animáció zene által vezérelt ágára szakosodott Wayne Lytle és számítógépes művész társa David Crognale a 90-es évek közepén kezdte szokatlan videóik gyártását, megteremtve az Animusic klipek sajátos világát. Ebben az elvarázsolt térben bármi lehetséges, tökéletes a szinkron és a legextrémebb felületek megszólaltatásával is harmonikus zenei kompozíciót kapunk. Persze az animációk nagyban alapoznak a hagyományos hangszerek megszólaltatási módjainak jól belénk rögzült képére, de rengeteg látványos ötlettel teszik egyedivé filmjeiket. Eddig 2 DVD és Blu-Ray kiadvánnyal jelentkeztek – sztereóról 5.1-es hangzásra átállva -, de folyamatban van az Animusic 3 is.

Mi lehetne nagyobb elismerés egy ilyen videókat készítő vállalkozásnak, mint az, hogy egyik klipjük kapcsán az Intel vállalta a kihívást, és hosszú fejlesztési és programozási időszakot követően megépítette egyik mindaddig csak képzeletbeli hangszerüket? A Pipe Dream című Animusic dal 2001-ben jelent meg, 10 évvel később, 2011-ben pedig az Intel életrekeltette azt. Mintegy 90 napra volt szükségük, hogy sikerrel járjanak, majd konferencián mutatták be az Intel Atom processzor által vezérelt szerkezetet. Részletek a videóban, az egész előadás pedig itt nézhető meg.

Az Animusic és az Intel kapcsolatában az a lenyűgöző szerintem, hogy a digitális vezérlést analóg eszközökre alkalmazták. Amikor zenélő robotok hagyományos hangszereket szólaltatnak meg, abban szerintem mindig van valami különleges, hiszen, hogy jól játsszon valaki egy hangszeren, ahhoz rengeteg gyakorlás és érzés kell. Az előadás dinamikáját finom érzékeléssel befolyásolja az előadó, és ez az, amit igazán nagy kihívás leprogramozni. Törekvések vannak, és a Toyota már hegedűn játszó robotot is bemutatott még 2007-ben, de a folyamaton még van finomítanivaló.

Ha azonban a digitális vezérlést olyan hangkeltő eszközökkel kötjük össze, amelyeknél a dinamika nem annyira fontos, a koncepció működőképes.

A következő szerkezet biztos, hogy a képernyőhöz bilincsel minden technika és LEGO iránt érdeklődőt. Alex Allmont Play House elnevezésű LEGO Technic gépe egy Roland TB303 szintetizátorral van összekötve, működés közben szokatlan elektronikus zenét generálva.

Play House from Alex Allmont on Vimeo.

A szerkezetet az AudioGraft számára építette, amely egy kísérleti zenei fesztivál Oxfordban. Eredetileg olyan LEGO gépeket tervezett, amelyek valódi hangszereken játszanak, de végül ennek megvalósítása bonyolultnak bizonyult, így maradt a szintetizátoros megoldásnál. Ha kíváncsi vagy, pontosan hogy is működik a Play House, olvasd el a részletes összefoglalót róla a makezine.com oldalán, vagy nézd végig a videót, amiben maga a fejlesztő mesél arról, mi mit csinál.

Lezárásképp ismét az Intel-től mutatok egy videót, ami előrevetíti annak a lehetőségét is, hogy a jövőben olyan koncerten vehessünk részt, ahol minden automatizálva történik. Én szívesen csodálkoznék rá erre is.

Ha ti is ismertek hasonló érdekességeket, várom a linkeket hozzászólásban vagy Facebook-on.

 

Zenei érettség, rutin és siker kapcsolata

Fotó: Sági Kata

Múlt szerdán a Gödör klubban jártam ANEZ és Black Nail Cabaret koncerten. Két olyan csapat, akiket kezdeti zsengéik óta követek, és akik mást próbálnak csinálni, mint ami a megszokott. De mitől lesz egy produkció sikeres, és lehet-e igazán az, ha olyan műfajban játszik, ami erősen megosztja a hallgatóságot?

A tehetségkutatóknak hála egyfajta könnyűzenei tömegsport alakult ki a médiában az utóbbi években, ahol úgy tűnik, bárkiből lehet sztár, és az underground-mainstream határvonal elmosódni látszik. Ez azonban a gyakorlatban nem egészen így működik, a hazai underground pedig inkább jelent ideológiai műhelyt, mintsem valós zenei progressziót. Ezt Csigó Tamás, a Beat Dis frontembere fogalmazta így meg a HVG-nek adott interjújában pár nappal ezelőtt. Szerinte a magyar underground sohasem a zenéről, sokkal inkább a szövegekről szólt. - “A nyolcvanas évek maga volt a lázadás, így képes volt olyan – egyébként ebből fakadóan erős előadókat szülni –, mint az Európa Kiadó, az URH vagy a Kontrol Csoport. Náluk verséneklők álltak a színpadra és találtak bele a new wave kellős közepébe. Az ember elénekelte a számokat úgy ahogy tudta és mivel jó volt a szöveg, az emberek őrjöngtek.”

Pedig bőven vannak még olyan zenei irányzatok, amikben itthon lemaradásban vagyunk – például az elektronikus zenei alapokra építkező műfajok. A Black Nail Cabaret ezen belül is a táncolható vonalat képviseli, védjegyük pedig az erős és jellegzetes vizuális megjelenésük dacára sokkal inkább énekesnőjük egyedi, határozott hangja. Persze nem figyelmen kívül hagyható, hogy csinos fiatal nőkből álló csapatról van szó, akik nőiességüket látványos fellépő ruhákkal erősen ki is hangsúlyozzák. Koncertjeikre eleinte színpadi táncos előadásokkal is készültek – ebből mára a vetítés és a ruhák maradtak, de a zene így is magával ragad, és aki szereti ezt a stílust, jót bulizhat rájuk.

Bár a Black Nail Cabaret zenéje a könnyen emészthető kategóriába esik, és a csapat indulását követően az X-Faktor dalszerzői versenyének(2010), valamint annak köszönhetően, hogy a De/Vision és a Covenant előtt léphettek fel (2011) némi média visszhangot is kaptak, a műfaj iránt érdeklődő szűk rétegen túl nem sikerült nagyobb közönségre szert tenniük. Pedig az sem vette el a kedvüket koncepciójuk kiteljesítésében, hogy időközben a duó egyik fele külföldre került. Lassan, de biztosan készültek az új dalok, és a vizuális megvalósítás videóikban egyre kiforrottabb lett. Eleinte Lana del Rey mintájára házi készítésű videókból vágtak ügyes klipeket, aztán elkészült a Let Me In szépen kidolgozott klipje, a fellépésen pedig kifejezetten a dalokhoz igazított vetítéssel álltak elő. A szerdai koncerten megbízhatóan hozták a klipek alapján várható minőséget – örülök neki, hogy végre alkalmam volt élőben is hallani őket.

Bár eredetileg miattuk érkeztem, engem ezúttal mégis az ANEZ vett le a lábamról. Őket azért szeretem, mert valóban a határokat feszegetik új zenei koncepcióikkal, ami rendkívül izgalmas – bár az is igaz, hogy ez a kezdetekben erősen megnehezítette befogadhatóságukat. Hogy mi a céljuk ezzel az egésszel, azt már ők is megfogalmazták a következő interjúban, ezért ismerkedésül nézzétek végig a ZenemajomTV felvételét:

Az anez.hu-ról ingyenesen letölthető magyar nyelvű lemez után angolul énekelt dalaik Dust címmel a Chi-Recordings-nál jelentek meg, és a kisfilmben elhangzott tervek részben már teljesültek, mivel nemrég lehetőségük volt Japánban is játszani több klubban a Whereabouts Records szervezésében. Itt elmondásuk szerint rengeteget tapasztaltak, és biztos, hogy ezek a hatások sem tűnnek el nyomtalanul a zenéjükből.

A Gödörben adott koncertjük azért volt számomra hatalmas élmény, mert az eddigi fellépéseikhez képest sokkal kiforrottabb, komplex, és nagyon hatásos előadást láthattam. Míg a kezdetekkor sokan rájuk süthették, hogy Björk-öt utánozzák, mostanra kialakult saját hangzásuk, és számaik sokkal letisztultabbak lettek – ráadásul úgy, hogy mindeközben nem vesztettek kísérletező jellegükből. Sok szokatlan, érdekes, nem várt hangeffektet használnak, de összességében mégis könnyebb azonosulni egy-egy dallal, mert a korai szerzemények kiszámíthatatlan kísérletezéseihez képest most már érthető minták épülnek egymásra. Ez biztos, hogy rutin kérdése is, de díjazandó, hogy nem adták fel önmagukat.

Fotó: Sági Kata

A másik dolog, amiért ez az ANEZ koncert magávalragadó volt, az a produkció vizuális megtámogatottsága. Az extrém színpadi fellépőruhákat már megszokhattuk tőlük, azonban most külön erre az estére épített színpadi installáció is volt, ami a dupla kivetítő közepén helyezkedett el, így a vetítés térbeli hatást is kapott. De nem csak a színpadon, a nézőtéren is voltak elszórtan dekorációs kiegészítők – már kezdés előtt tudni lehetett, hogy itt valami rendhagyó dolog fog történni.

A profi előadás ellenére nem voltunk túl sokan a Gödörben. Bár a népszerűség mércéje sem feltétlenül mennyiségi, elgondolkodtató, hogy mi kellene ahhoz, hogy a hasonló produkciók szélesebb körben is ismertté válhassanak. A Gödör klub egy azon kevesek közül, akik nyitottak a kezdő, vagy kevésbé felkapott előadók felé. Az új helyre költözés után nem sokkal, május elején végleg bezár, így még egy lehetőséggel kevesebb marad a bemutatkozni vágyóknak. Bár mindig lesznek kezdeményezések kisebb klubokban is – legutóbb például a Hátsó Kapu okozott kellemes meglepetést fiatal előadókat tömörítő estjével -, koránt sem biztos, hogy a fellépési lehetőségek biztosítása önmagában megoldást nyújt a köztudatba kerülésre.

Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan projektek is, amelyek sosem lesznek színpad képesek akár zenei adottságaik, akár amiatt, mert készítőik nem terveznek élő műsort belőlük. Ilyen például a Yornkék is – egyszemélyes produkció, ami koncert körülmények mellett elvesztené meghittségét.

Jó látni, hogy vannak, akik kitartóan dacolnak az árral, és az évek során, ahogy egyre tapasztaltabbak lesznek, stílusuk is kiforr. A veszély a túl rutinossá válásban rejlik – vékony a határ rutinosság és fásultság között. Újítók pedig csak az igazán bátrak lehetnek, akik vagy elvesznek az ismeretlenségben, vagy hosszú évek kitartó munkájával megélik, hogy megítélésük kedvező irányt vegyen.

 

Hagyd kint a valóságot! – nyit a Budapest Park

Holnap este kezdetét veszi a nyár leghosszabb szabadtéri fesztiválja, újra nyílik a Park, a ZP híján Budapesten konkurencia nélküli szabadtéri szórakoztató komplexum. A Rákóczi híd pesti lábánál már javában épül a birodalom – idén a Park új látványtervvel nyit, és azt ígérik a szervezők, hogy az egész évad tele lesz meglepetésekkel.


„A Budapest Park idén nyeri el először azt a formáját, ahogyan azt elképzeltük.” – előlegezte meg lelkesen az új formatervek sikerét Rimóczi Imre, a Park művészeti vezetője a ma délutáni sajtóbejáráson. A cél az, hogy olyan szabadtéri szórakozóhelyet hozzanak létre, ami nem csak este kínál bulizási lehetőséget a koncertre látogatóknak, hanem már nap közben is lefoglalja az embereket. Hagyd kint a valóságot! – hangzik az új szlogen: az új látványosságokkal kibővített terület teljes kikapcsolódást kíván biztosítani a betérőknek – érkezzenek a látogatók egy-egy koncertre, meccset nézni a sörteraszon, kipihenni a nap fáradalmait a függőágyakban, vagy kortárs képzőművészeti kiállításra a Bunker Galériába.

Sokat dolgoztak a tér kihasználásán, és rengeteg egyedi látványtervvel készültek. Új főbejáratot kap a Park, hangsúlyozva a természetbe tartozást – hatalmas sövény kapun léphetünk majd be holnap este, és a kerítést is végigültették vadszőlővel, így nyárra remélhetőleg igazi zöld területté válik a hely. A középső részen található domb hajószerű fa feljárót kapott, a magaslatról minden jól látszik, és minden sarokban lesz valami felfedezni való. Betérvén a Szigetről már ismerős óriási kutya fa szobra fogad minket, de az elvarázsolt kert hangulatát erősítve lesz ránk visszanéző fa, üst, amibe kavicsot dobva teljesülhetnek vágyaink, hangszórókat termő óriás virágok (már a Park bejárata előtti, kihasználatlanul, égő nélkül magasodó lámpaoszlopok is átalakulnak, finoman kicsempészve a látványelemeket az utcára), és gyakorlatilag a teljes nagy színpadot átkarolja majd az óriás növények sokasága, melyeknek hangszóróiból hanghullámok szárnyalnak majd. Elég szürreálisan hangzik, de ez is a cél – valódi fesztivál hangulat, ami minden érzékszervünket leköti.

Gőzerővel folyt a munka a sajtótájékoztató közben is – csiszolták a fa felületeket, építették a raklap falakat, molinókat és díszeket szereltek, de már most is látszott, hogy valóban látványos lesz a hely. A Park Dance Arena az elektronikus zene rajongóinak készül, de egyben fedett helyszín is önálló színpaddal, így esőben sem kell lefújni a koncerteket. A színpadtechnikáért a Sziget szolgáltatója felel – a tavalyinál több hangszóróval készülnek, és kivetítők is lesznek. A hangtechnikai felszereltség bármelyik nemzetközi produkció igényeit képes kielégíteni, amit idén erősen ki is használnak majd, hiszen számos külföldi nagy produkció érkezik ide a nyáron. Gerendai Károly egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Park a Sportaréna konkurenciájává nőtte ki magát – sikerült olyan előadókat is meghívni, akiknek az Aréna lehetne egyébként az alternatíva. Itt kerül megrendezésre az Aerodrome fesztivál is, ahol játszik majd többek közt a Limp Bizkit, Rob Zombie, és a Megadeth is. De jön Emir Kusturica és a No Smoking Orchestra, Joss Stone, a HIM, Gogo Bordello és a Dream Theater is – csak, hogy pár fellépőt említsek.

Díjazandó, hogy a berendezésnél szem előtt tartották a környezettudatosságot – a tengeri szállítmányozásból ismert vas konténerek mellett régebbi molinókat is újrahasznosítottak, rengeteg a fa és textil a dekorációkban, szelektíven gyűjtik a szemetet és törekednek a zöld területek megóvására is.

Ígéretes a beharangozó – holnapra remélhetőleg minden elkészül, de az évad során folyamatosan várhatóak apróbb változtatások, meglepetések, hogy azok is mindig találjanak valami újdonságot, akik rendszeres látogatói a helynek.

A könnyebb ráhangolódásért itt a Park tavalyi after movie-ja:

Holnap este a Kiscsillaggal kezdődik az évad.

További programok folyamatos frissítésben a Park honlapján, és Facebook-on.

 

Tommy Emmanuel a Művészetek Palotájában

Múlt hét csütörtökön eddigi életem egyik legjobb koncert élményében volt részem. Helyszín és előadó tökéletes párosítása volt ez: Tommy Emmanuel zenélt a Művészetek Palotájában. Pár évvel ez előtt a Petőfi Csarnokban láttam-hallottam őt először, ahova együttesével érkezett – most azonban egy személyes zenekarként nyűgözött le azzal, ahogyan a zene árad belőle.

Tommy Emmanuel rendkívül magával ragadó előadó. Koncert közben sugárzik belőle a lelkesedés, egyfajta őszinte boldogság, ami hangszer és zenész tökéletes szimbiózisából fakad. Zseniális gitáros, aki a  hangszert, mint univerzális hangkeltő eszközt használja – nem véletlenül olyan kopottak a gitárjai, nem csak hagyományos értelemben véve gitározik rajtuk, de ütős hangszerként és speciális effektusok gerjesztőjeként is használja őket. Annak, aki még nem ismerte őt eddig, íme egy rövid videó – a TEDxMelbourne színpadán maga Tommy Emmanuel meséli el, hogyan lett belőle egy személyes zenekar.

Játékában talán az a leglélegzetelállítóbb, hogy profi technikájának minden egyes mozdulata szabad szemmel látható – esetében nem az ízléssel összeválogatott mesterséges effektektől lesz míves egy-egy darab, hanem elképesztő technikai tudásától, ahogyan a gitárján játszik. Ritka, hogy egy előadó ennyire ismerje a hangszerét, és előadásában ki is használja az abban rejlő lehetőségeket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kifinomultan játszik gitárján, odafigyelve a hangszínek és árnyalatok finom arányaira, őt látva eltűnik a határ a hangszer és az előadó között – olyan, mintha egész egyszerűen csak belőle jönne a zene. Ennyire technikás, mégis a maga zsenialitásában letisztult előadást eddig rajta kívül csak Fazil Say-tól láttam-hallottam, aki zongorán művel hasonló csodákat.

Mindkettejük játék stílusában szembetűnő, hogy teljesen belefeledkeznek a zenébe. Fazil Say sokszor énekel, vagy önmagát vezényeli, Tommy Emmanuel pedig gyermeki felszabadultsággal neveti el magát néha, máskor pedig hanyag profizmussal ráz ki a kisujjából egy-egy zenei geget.  Az pedig, hogy mindezt egyszerű öniróniával, minden nagyképűség nélkül képes megtenni, még inkább rátesz a felszabadult, közvetlen hangulatra.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem teljesen megtelt 17-én – még a legfelső emelet tolongóiban is csokrokban lógtak a Tommy Emmanuel rajongók. A művész rettenetesen örült ennek a fogadtatásnak, és az estét több kamerával is rögzítették, így remélhetőleg viszontlátható lesz valamilyen formában ez a fergeteges koncert. Egyáltalán nem hiányzott a zenekar, Tommy Emmanuel egymaga is tökéletesen elszórakoztatta közönségét, zenei műfajok széles skáláját átölelve – a szürreális gitár hangokat harmóniává fésülő saját szerzeményeitől a Beates medley-ken át, Chet Atkins darabjaiig, blues-tól, a country-n át a polkáig, igazán változatos, és összességében elég tömény zenei élménnyel lettünk gazdagabbak az este végére. A különböző stílusú darabok között pedig játszi könnyedséggel váltott, amihez hihetetlen felkészültség szükséges.

A helyszín választás tökéletes volt ehhez a koncerthez – a Petőfi Csarnokban is felejthetetlen koncertet adtak anno, de a Művészetek Palotája tökéletes akusztikát biztosított Tommy Emmanuel gitárzenéjéhez, és a kék fényben pompázó orgona számomra külön lenyűgöző látvány volt. Ő maga is külön kiemelte ezt – elmondása szerint gyerekkorában mindig arról álmodott, hogy sikeres gitárosként egyszer majd járni fogja a világot, és óriási koncert termekben játszik majd az embereknek, akik kényelmesen hátradőlve élvezhetik játékát, úgy, hogy minden finomságát pontosan hallják. - „Itt játszani ma este számomra egy álom– megint 10 évesnek érzem magam.”

A koncert közben egyébként végig aktívan kommunikált a közönséggel. Viccelődött, sztorikat mesélt, és megragadta az alkalmat arra is, hogy helyi zenészeket vonjon be műsorába – egy-egy szám erejéig átadta a színpadot Petruska Andrásnak és Tom Lumen-nek. Velük interneten keresztül ismerkedett meg, és egy nappal a koncert előtt találkoztak először, egy közös próba erejéig. Petruska Andrást a 4-es metróhoz írt albuma kapcsán kapta fel a média az utóbbi időben – erről énekelt egy dalt. Tom Lumen pedig egy autóverseny ihlette dalt adott elő, meglehetősen meggyőzően. Tommy Emmanuel őszintén biztatta őket, hangsúlyozva, hogy a tehetség itt van – rajtuk pedig látszott, milyen hatalmas élmény egyik kedvenc előadójukkal közösen színpadra lépni, ráadásul a Művészetek Palotájában. Nagy lehetőséget kaptak a bemutatkozásra, és biztos vagyok benne, hogy sokan követik ezután munkájukat.

Hihetetlen gyorsan eltelt az a 2 óra, míg Tommy Emmanuel játékát élvezhettük. Nem engedtük el könnyen, négyszer tapsoltuk vissza egy kis ráadásért – ő pedig minden alkalommal ugyanolyan lelkesen, és boldogan tett eleget kérésünknek.

Sokáig fejemben lesz még ez az este – nem csak a csodálatos hangélmény miatt, de azért is, mert azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor a zene valóban magával ragadott mindenkit, aki ott volt 17-én a Művészetek Palotájában. Kifele jövet csupa mosolygós, elégedett arcot láttam, és biztos vagyok benne, hogy ki-ki zenei műveltségéhez mérten másképp élte meg ezt a Tommy Emmanuel koncertet. Ha lehetne, én az ilyen estéket tenném kötelezővé iskolai koncert látogatás formájában. Örülök, hogy részese lehettem – várom a következőt.

 

A zenélő nyomtatott világ kapujában

Olyan fejlesztésről olvastam a Kreatív Online-on, ami teljesen lenyűgözött. Egy nyomtatott reklám kampányról számolt be a magazin, ami érintőképernyőként hang generálására képes. A hirdetés egy ételeket forgalmazó cég megbízásából készült, és a termékeik által előidézett íz kavalkádra volt hivatott felhívni a figyelmet. A jól sikerült kampány engem mégis a technikai megvalósításával nyűgözött le – aminek kicsit jobban utánajártam.


Tulajdonképp miről is van szó?

Egy zenélő plakátról, amihez, ha hozzáérünk, mobiltelefonunk segítségével zenét generálunk. Ehhez technológiailag szükség van egy Bluetooth-kapcsolatot létesíteni képes mobileszközre, és a plakát felületére, mint érintőképernyőkre. A Grey London által megálmodott, konduktív tintával készített plakát a Novalia szoftvercég papíralapú alkalmazását veszi alapul. A tintának köszönhetően az egész felület úgy működik, mint egy hatalmas érintőképernyő – arról, hogy hol értünk hozzá, Bluetooth-kapcsolaton keresztül ad jelet telefonunknak, ami a hozzá kapcsolt alkalmazásban megszólaltatja az előre beprogramozott hangot. Egyfajta mesterséges szinesztézia ez – a Flavour Shots előre bekevert olajos fűszerpác reklámjában nekem külön tetszik az ízek sokszínűségének és a hangoknak a párhuzamba állítása.

The Sound of Taste - Feel Flavour from Grey London on Vimeo.

Aztán, ahogy a videót nézegettem, egyre kiváncsibb lettem magára az anyagra, amivel ez megvalósítható. Konduktív tintáról eddig nem nagyon hallottam, de kíváncsi voltam, mióta létezik, és honnan ered.

A konduktív tinta megalkotásához az vezetett, hogy négy egyetemi jóbarát szerette volna, hogy az emberi test és az elektronika közt közvetlen kapcsolatot tudjanak létesíteni. Ezért olyan anyagot kerestek, ami közvetlenül az emberi bőrön képes kapcsolatot teremteni szövet és elektronika közt. Mivel ilyen anyag még nem létezett, 6 hónap fejlesztői munka után előálltak a konduktív tintával – egy olyan folyadékkal, ami képes elektromos áram közvetítésére. Kezdetben fogalmuk sem volt róla, hogy ez az egész mire lesz jó, de amint fény derült ennek az anyagnak a létezésére, a világ minden szegletéből bombázni kezdték őket ötletekkel, hogy mi mindenre lehetne ezt használni.

Ahogy azt a tintát forgalmazó londoni start-up, a Bare Conductive egyik alapítója, Matt Johnson meséli a TEDxGateway előadásában, ők semmilyen irányban nem akartak korlátokat szabni az ötletelésnek, és minden felhasználási javaslatot örömmel fogadtak. Voltak, akik nyomtatott áramköröket és azok által kezelő felületeket terveztek a tintával, akár hagyományos eszközöket helyettesítve ezzel új anyagokkal (ilyen végsősoron a zenélő plakát is); mások egyszerű áramvezetőként használták papír dekorációk lámpává alakításához vagy zenélő, interaktív képeslapok gyártásához; megint mások pedig az elektronikai alapok oktatásának új, interaktív módját látták meg az anyagban. Hogy a végső felhasználási kör mi lesz, azt csak az idő dönti el – mindenesetre elgondolkodtató, hogy ezzel a módszerrel mennyi új lehetőség tárult elénk. Ha pedig a kezdetektől ilyen innovatív módon ismerjük meg az elektronikában rejlő potenciált, akkor azzal nézőpontunk is megújulhat – fókuszálhatunk az új ötletek funkcionális sokszínűségére anélkül, hogy fizikai korlátok kötnének.

Bár a fűszerpác reklám nem az első plakát, ami zenélni tud, biztos, hogy nem is az utolsó. Izgatottan várom, mi mindenben jelenik majd meg még ez a módszer – könnyen elképzelhető, hogy a jövőben csupa olyan dolog vesz majd körül minket, ami egy érintésre új feladatot lát el. Mennyivel egyszerűbb lenne a zenélő lépcsők megvalósítása például, ha ez a technológia könnyen elérhetővé válna. Arról nem is beszélve, micsoda új promóciós lehetőségek rejlenek ebben. Zenélő névjegykártya, képeslap formátumú album... A jövő zenéje?

További információt a konduktív tintáról a Bare Conductive oldalán találtok.